Népújság, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-11 / 135. szám
4. NÉPÚJSÁG, Î985. június 11., kedd A hangversenymester Kolia János „Tartalmas tónusával, játékának virtuozitásával, előadásmódjának nagy. ritmikus feszítőerejével megérdemelt sikert aratott." Egy nyurga, szigorú oillan- tású, huszonnégy éves hegedűsről, Rolla Jánosról írta 1968-ban az egyik zene- kritikùs a fenti dicsérő szavakat; arról a kamaszos megjelenésű fiatalemberről, aki az akkor már ötesztendős Liszt Ferenc Kamara- zenekar hangversenymestereként néhány Vivaldi" ccncertó szólistája veit egv zeneakadémiai hangversenyen. Rolla János nevét akkori’ ban még alig ismerte a hangversenylátogató közönség. mint ahogy a Sán~ dór Frigyes művészeti irányításával dolgozó együttesét is csak lassan tanulták meg. — Ahhoz a generációhoz tartozom — emlékezik a művész— amelyik még önfeledt örömét találta a zene művelésében, az aktív muzsikálásban. Nekünk abban az időszakban. a hatvanas években eszünkbe se jutott, hogy mennyit fizetnek azért ha elmegyünk egy művelődési házba, vagy egy nyári zenepavilonba játszani, örültünk, hogy zenélhettünk, ha szívesen hallgattak minket. Azt hiszem, a mostani zenetanuló fiatalok nagy része nem ismeri azoknak a „zenés buliknak" a varázsát, amilyenekben mi részt vettünk. Rolla János 1969-ben szerezte meg a Zeneművészeti Főiskolán hegedűművészi diplomáját. Eleinte Dr. Isé~ py Lászlóné és Zipernovsz' ky Mária, majd Kovács Dénes növendéke volt. Nem tartozott az örökké jeles osztályzatot érdemlők közé. Tehetségéről, különleges muzikalitásáról azonban mindenki meg volt győződve. Sajátos, szertelen, vibráló egyénisége,. érzékeny idegrendszere hihetetlen, aktivitással reagált minden hangra, zenei frázisra, melodikus ívre. „Kezében tartja a zenét”, mondotta egyszer róla Szelényi István, amikor Rolla, még konzervató- riumi évei alatt, a szakiskola növendékeiből alakult vonósnégyes prímhegedűseként meglepő könnyedséggel lejátszott egy nehéz szólamot. (Az egykori kvartett tagjai közül ma hárman játszanak a Liszt Ferenc Kamarazenekarban.) Az aktív zenei gyakorlat Rolla János főiskolás évei alatt is folytatódott, öt is megérintette a hatvanas években a muzsikus fiatalságot lázba hozó közép-európai zenei áramlat, amely elsősorban az I Musici di Róma kamarazenekar- csiszolt. addig sohasem hallott művészi produkciói nyomán jelent meg. Jó néhány, frissen alakult fővárosi kamarazene-együttesben játszott akkoriban Rolla is, míg 1963-ban néhány főiskolás fiatal összefogásával megalakult a Liszt Ferenc Kamarazenekar, amelynek művészeti vezetésére Sándor Frigyest kérték fel. — Engem is, és a többieket is a kamaramuzsika határtalan szeretete éltetett, amikor létrehoztuk az együttest. Valamit kezdenünk kellett azzal a vulkánszerű zenei energiával, ami sehogyan sem fért bennünk. Pedig akkor még nem gondoltuk. nem hittük volna, hogy később így ösz- szekovácsolódunk. hogy zenekarunkat egyszer majd szinte az egész világon ismerni fogják. . . A zenekarnak hamarosan Rolla lett a koncertmestere. A választás kivételesen szerencsésnek bizonyult : Rolla nem elsősorban szólista alkat, de nem is a nagy együttesben személytelenül meghúzódni képes „tuttis- ta”. Egy igen ritka, sajátosan kamaramuzsikus adottságokkal rendelkező művésztípus képviselője ő, akire a közönségi muzsikálás a képességeit megsokszorozó hatással van, és aki a hangszeres csoport vezetését, alkalmanként az együttesből kiemelkedő, majd visszavonuló szólista szerepét a nagy barokk tradíciók gyakorlata szerint képes betölteni. Sándor Frigyes halála óta Rolla János (két esztendeje érdemes művész, a Bartók Béláné, Pásztory Ditta- díj kitüntettje) nem csupán koncertmestere, de művészeti vezetője is a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak. Senki máséhoz nem hasonlítható, a zene minden rezdülését érzékenyen követő és adaptáló mozdulatai a prímhe- gedűsi pult mellett sokak szerint a világ bármely kamarazenekarának hangversenymesteréhez képest is egyedülállóan kifejezők. A hazai és külföldi kritikák egyöntetű elismeréssel szólnak évek óta Rolla János koncertmesteri tevékenységéről; többek között a Los Angeles Herald Exe miner (kritikusa is, aki szerint Rolla „szinte áramot fejleszt abból az életteli, kirobbanó kifejezésmódból, ahogyan ennek a karmester nélküli zenekarnak a tagjai játszanak.” ondozó cv derűs szob m m 'wv' Ü tat w m (Foto: Feri MartonI László Anna híres szociog ráfiájában, a Vaspályában „vidám háznak" nevezi a légzésbénultak rehabilitációs osztályát. Az első látásra paradox megfogalmazásnak tűnik : hogyan, hát a betegseg. a szenvedés ez örökre megbéklyózott stádiumában lehet-e egyáltalán bármiféle vidámságról beszélni. . . ? Aztán ahogyan az ember mindinkább megismerkedik az osztály lakóival, életükkel. szinte azonosulni tud vágyaikkal, mindennapi gondjaikkal, természetesnek találja gondolkodásmódjukat. Amikor Egerben, a Ráchegyen az egészségügyi gyermekotthonba beléptem, megvallom. kissé szorongtam. Lesz-e erőfn végigélni, hacsak egy-két órányira is a sorsnak e legkegyetlenebb tragédiáját, amely a gyermekeket sújtotta. Kelemen Lászlónéval, a fekvő osztály gondozónőjével találkoztam, hogy beszélgessünk életéről, munkájáról. Szocialista brigádvezető, több kitüntetés tulajdonosa —ennyi, amit tudtam róla. Az. hogy milyen belső energiával rendelkezik, mennyire kiegyensúlyozott, harmonikus egyéniség, csak később derült ki. % — Tizenhat éve 'vagyok itt. Korábban mint szakács dolgoztam. Egészségi állapotom miatt az orvos könnyebb munkára javasolt. Gyermekgondozónő lettem. Akkor még nem tudtam, mennyivel nehezebb lesz a dolgom. Kelemen Lászlóné 1969- ben lett segédápolónő, majd a munka mellett szerezte meg képesítését, hat évvel később. Közben az első gyermeke is megszületett, de mivel tanulnia kellett, a gyes teljes idejét nem tudta otthon tölteni. Az intézet igazgatónője úgy fogalmazott: — Kelemenné nemcsak az intézményünk, hanem az egészségügy legnehezebb területén dolgozik. Agyhozkö- tött. súlyos fogyatékos gyereket gondoz. Nemcsak fizikai, szellemi, lelki megerőltetés is. Egyszerűen nincs remény, nincs reális lehetőség arra, hogy a rendkívül súlyosan idegkárosult gyerekek — akik sem járni, sem játszani, sem gondolkodni nem képesek — valaha is a gyógyulás első jeleit mutassák?! Nos. ennek az intézetnek a főorvosnőjét, beosztottjait nem olyan fából faragták, hogy belenyugodjanak a lehetetlenbe. És most ne higy- gye az olvasó, hogy bármiféle újságírói túlzással találkozik. Történt ugyanis, hogy elhatározták: a hatvan fekvő beteg, látszólag - teljesen reménytelen ..eset" közül kiválasztották azt a tizenegy kisgyereket, akiben a leghalványabb jelét felfedezték annak, hogy egyáltalán kontaktust jehet velük kialakítani. Kelemen Lászlóné: * — Többnyire három^négy évesek 'kerültek akkor áz osztályorma, de volt köztük idősebb is. Já^ni, "beszélni nem tudtak. * képtelenek voltak bármilyen cselekvésre. Közülük két kisgyerek tudott önállóan enni. Most, egy év elteltével heten ülnek az asztalkáknál. . . Gondoljunk bele a napnak minden percébe, órájába! Micsoda türelem, emberfeletti erő kellett ahhoz, hogy a teljes mozgásképtelen hároméves egyszerre csak meg tudja fogni a kanalat, vagy az ágy rácsába kapaszkodva akár egyetlen lépést is tegyen. — Tudja, amikor először betettem ide a lábam, félelemmel vegyes szánalmat éreztem. Egy ismerősöm dolgozott itt. ő hozott be többször is, hogy látogassam meg a gyerekeket. Amikor beálltam dolgozni, két hétig nap mint nap azt mondtam magamban: holnap nem jövök. De aztán, ahogy egyrt inkább megismertem a kicsiket. egészen másképp gondolkodtam. Nehéz ezt megmagyarázni. . . Képzelje csak el. fekszik egy két-három éves az ágyban, magatehetetlen, szinte semmi kapcsolata a külvilággal. Aztán egyszer rámosolyog az emberre, megismeri a gondozónőjét. Ilyenkor kezdődik a szinte végnélkülintk látszó, kitartó munka. Néha egyetlen lépés a kiságy mellett egyaránt kimerítő a gyereknek. a gondozónőnek. És nemcsak egy. hanem több mint tíz betegünk van. Nem túlzás: évek munkája kellett ahhoz, hogy most már fölvegyenek a kicsik egy-egy ruhadarabot. Van. aki már a kisingnél, a nadrágnál tart. — Nem látványos eredmények. Aki nem ismeri ennek az intézetnek az életét, talán értetlenül is fogadja mindezt. Egy évvel ezelőtt két gyerek tudott járni, most négy tökéletesen. Hárman kapaszkodnak az ágyba, a kezünkbe, és úgy lépnek. Hiszem, hogy hamarosan nekiindulnak. Kelemen Lászlóné ugyan csak a munka sűrejét választotta. Szocialista brigádvezető. békemozgalmi aktíva, szakszervezeti bizalmi, sorolni lehetne tovább. A kitüntetések is kisebbfajta listát tesznek ki. A közelmúltban az intézet kiváló dolgozója lett. És a szabadidő? Otthon várja a két gyerek, a 13 éves Andrea, a 8 éves Laci. És a férj, aki Kelemenné szerint azt a biztos hátteret nyújtja, amely nélkül nem is lehetne dolgozni. Nem egy hétvégén vállalja az otthoni terheket. László Anna „vidám háznak” nevezi a szenvedések pokolbugyrát. Kelemenné invitál: menjünk be, nézzük meg az osztályát. Olyan aranyosak, akarni tudók a gyerekei. Ebben az intézetben ez a derűs szoba. Miután belépünk, oszlik a szorongás, a fájdalom. Egyik kicsi ránkmosolyog, integet A másik beszélni is tud. Havonta látogathatnak a szülők. A mozdulat, az értelem legapróbb jelét is fölfedezik. Mikes Márta Tóth-Máthé Miklós: Emlékerdő II 2. szerűségében tenniük kellett. tették amit De azért a következő tanácsülésen szavának állt, és megemlítette a javaslatot. Már pusztán az érdekesség kedvéért is. — Ez képtelenség! — kiáltott fel Kovács Péter nyugalmazott tanár. — Ügy látszik, ennek a Kiss Imrének máig nem nőtt be a feje lágya. Emlékszem, már az iskolában is voltak bolond ötletei, de ez most mind közül a legbolondabb. Hogy képzelte? Ha megünnepelnénk a nagyapja centenáriumát, akkor mások is jönnének ilyen kérésekkel. És azokat is teljesíteni kéne. Nem vitatom, hogy rendes. dolgos, becsületes ember volt az öreg Kiss Imre,, de ez még nem ok az ünnepségre. — Na, na... — mondta Szíjártó Kálmán —. azért nem ilyen egyértelmű ez az egész. Hát kit ünnepeljünk. ha nem azt. aki becsületesen élt és dolgozott? Elismerem persze, hogy nem úgy, mint a nagyokat. de azért néha azokra is kéne gondolni, akik a maguk egy — De hát ez még nem érdem — mondta a tanácselnök —, hanem kötelesség. Az öreg Kiss a kötelességét teljesítette, de annál nem többet... — Sokszor ez is lehet érdem — vitatkozott Szíjártó —, hiszen nézz csak körül, hányán fogják meg a munka könnyebb végét, vagy még azt sem. Hányán lébe- colnak, kupeckednek, mindig csak a maguk hasznát lesve. Ezekkel szemben bizony példa lehet az öreg Kiss, aki végig dolgozott egy életet, és kötve hiszem, hogy egyszer is kapott volna egy köszönömöt érte! A tanácsülés elhúzódott, ki így. ki úgy foglalt állást az ügyben, és az elnök érezte, hogy itt imost önmagukat is. megmérik az emberek. Hiszen még ő is eltöprengett azon, hogy vajon az unokája, ha egyszer majd... — Akkor hát mi legyen? — tette fel jó idő múltán a kérdést, — Csináljunk ünnepséget vagy nem? Csönd lett erre. Az emberek tudták, ha igennel szavaznak, akkor nincs megállás. Jöhet a többi. Kovács, Nagy, Szabó... és mindazok, akik jó emléket, magasan szárba szökőt ve- teményeztek el a hozzátartozóikban. És ekkor felállt Csarnói Vendel, a kultúrház igazgató. — Ügy tudom — mondta —. hogy egy díszkutat a kar a tatrács a kultúrház előtti parkban. Ne az legyen ott, hanem egy szobor. — Szobor? — nézett rá a tanácselnök. — Milyen szobor? — Az ismeretlen dolgozó szobra — mondta Csarnói. Ahogy lehet az ismeretlen katonának, úgy legyen az ismeretlen dolgozónak is. így nem csupán az öregnek, de a többi hozzá hasonlónak is emléket állítanánk. — Szép gondolat — mondta a tanácselnök —. nagyon szép... Csak egy a bökkenő Csarnói elvtárs. hogy kivihetetlen. Nincs rá pénz. A díszkútra sem. A mai nehéz gazdasági viszonyok között örülünk, ha a parkot rendbe tudjuk tartani. De azért valami mégis lehetséges . .. Egy emlékfa! Ahhoz mit szólnának az elvtársak? — Nekem tetszik az ötlet — mondta Szíjártó Kálmán —, talán még jobb is a szobornál. Egyszerűségében jelképesebb... Az emlékfát egyhangúlag f megszavazták a tanácstagok, j és Kiss Imre századik szü• j letésnapján el is ültették, j A tanácselnök szép beszé- I dében méltatta öreg Kiss \ Imre és a hozzá hasonlók i érdemeit, akiknek emléke \ már nem csupán szeretteik I szívében, de ezentúl a köz- \ ség ültette emlékfában is > tovább növekedik. Este díszvacsora volt a j kultúrházban, utána bál. A vezetőség egy külön asztal- j nál elénekelte öreg Kiss | kedvenc nótáját. Aztán telt az idő. és a parkban itt is. ott is em- í lékfák nőttek ki a földből. Mert hiába hangoztatta a tanácselnök, hogy az emlékfa közös, az emberek ebbe nem törődtek bele. Legyen az csak az öreg Kissé, és kapjanak mások is. Ültettek hát a Kovácsok, a Nagyok, a Szabók, és mind a többiek. így lett az emlékfából emlékerdö, ahol vasárnaponként sétálgatni lehet, és hallgatni a levelek csöndes neszezését. És eltűnődni a születésen meg a halálon, és azon. ami e kettő között van. (Vége) Szomory György
