Népújság, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-29 / 151. szám
N yargal a böjti szél a falun keresztül. Megcincálja a gyengébb háztetőket, lelökdösi a cserepeket, fölborítja az üresen hagyott vödröket az udvarokon. A templomtoronyban megállítja az órát, amiből az emberek rosszat sejtenek, pedig csak a mutatók akadnak össze, amikor szokás szerint egymásra borulnak éjfélkor. A hegyek felől jön a vihar, az erdőkön át, ahol tör. zúz mindent ami csak útjába kerül. Megtépázza a száraz ágakat, kicsavarja a korhadó fatörzseket, összedönti a vadetetőket, aztán mint aki jól végzi a dolgát végigsüvít a kis bükki falun. — Böjti szél! — bizonygatják az emberek és fázósan húzzák össze magukon a kabátot. A ház. amely előtt az autó megáll, szégyene meg dísze is egyszerre a falunak. Egy darabka a múltból. Szelemen gerendás tetőszerkezet nádborítással, gyerekmesékbe illő apró ablakokkal, a porcfűvel benőtt udvart pedig, amelynek közepén van a gémeskút. paticskerités zárja el a külvilágtól. Itt él özvegy Mézes Jánosné, született Varjú Rozália egyedül és magányosan. Élete nyitott könyv a világ előtt, még forgatni sem kell benne, hiszen egyetlen lapjára ráfér mind a hetvenöt esztendő, özvegy Mézes Jánosné férje odaveszett a Donnál, addig szült hat gyermekét özvegyen is tisztességgel felnevelte, akik. — ahogyan lenni szokás — hétfelé szaladtak felnőtt korukra a nagyvilágban. Népszámláláskor. amikor a foglalkozása felől faggatták ezt mondta: özvegy! Ezt azonban nem fogadták el és beírták, hogy alkalmi munkás. Mézesné ezt sérelmezte és bekopogtatott a tanácshoz, hogy megmondja, _ő bizony nem alkalmi munkás, mert amióta csak az eszét tudja, — bizonyíthatja az egész falu — látástól vakulásig dolgozik, folyton és mindig, nem pedig alkalom- adtán. Az elnök magához ölelte a szikár kis öregasszonyt és elnevette magát: — Látja Rozi néni ! Még ezt sem bízhatom másokra^ Mindenki tudja, hogy maga vadvirágárus. Ez a dolga, ez a foglalkozása. Ezt kellett volna beírni! — Tudtam én édes fiam. hogy te majd rendbe teszed az én szénámat, és nem hagyod rajtam a szégyent. Jönnének csak velem alkalmilag pirkadat előtt hóvirágot, ibolyát, gyöngyvirágot szedni azokba az ir- tóztatóan magas hegyekbe, hogy mire kivirrad, a nap már a városban találjon. Majd megtudnák! Az autóból három gyerek ugrik ki egymás után és futnak, szaladnak dédike karjai közé. — Jó. hogy nem tegnap jöttetek! Volt itt olyan vihar, hogy még a bagolv is elfelejtett huhogni a padláson. — Beállnék a kocsival anyám! — kiáltja a legidősebb fia. de jobbnak látja békében hagyni a kaput, amelyen már a vaspánt is elrozsdásodott. Fél óra sem telik el már serceg a szalonnazsír a lábasban és friss, sárga székű tojások sorakoznak a tányérban. — Jó habosra verje mama! Ügy szeretik a gyerekek, — biztatja a menye, aki gyorsan pongyolát kap. hogy kedvükre való ebédhez lásson. — Ezeket a tojásokat kapirgáló tyúkok tojták. hasonlóakat még véletlenül sem találtok a piacon. Délelőtt megszelídül az idő és a bolondos böjti szél is alábbhagy. Kisüt a nap és a nagy sárga tyúkok mintha már a tavaszt éreznék, hangosan kártyáinak az eresz alatt. — Levágnék egyet közülük! — készsé- geskedik Margit, a menye. — A tyúkok hadd tojjanak lányom, majd visztek haza szép friss tojásokat, hanem van még eg,y bábakakasom, annak csapd el a torkát. . .. Az öreg ház kéménye bodor füstöket pipál, a gyerekek pedig, miután alaposan bereggeliznek, közrefogják a dédikét: — Gyere velünk az erdőbe, keressünk ibolyát! — Majd ebéd után báránykáim! Addig segítenem kell anyukátoknak — mentegetőzik. de a fia is biztatia — Csak vigye őket édesanvám! Legalább egy kis nyugodalmunk lesz tőlük... Délfelére egészen megszelídül az idő. A gyorsan szaladó felhők mögül langyosan süt a nap. a még csupasz, cserjével borított föld tavaszi illatot áraszt. — Érzitek a föld szagát? A télen fagyos, dermedt föld tavasszal újra élni kezd és lélegzik, mint a betegségből gyógyuló ember. A gyerekek áhítattal hallgatnak és szagolgatják a földet, majd barkára akadnak, itt-ott hóvirágra is. Esztike, a legnagyobb hirtelen megszorítja- a dédike kezét, és maga mellé húzza. — Tudok egy titkot! Dédike ujjával lakatot tesz a szája elé és szívére rakja a kezét. — Hoztunk neked meleg kendőt, bundacipőt, szép zsebkendőket... — Messze még a húsvét angyalkám, simogatja meg a gyerek arcocskáját, de ő tovább csacsog: — Elviszünk magunkkal, mert sok pénzed van! Kertes házat építünk neked a városban .. . A szél mintha újra feltámadna és megzörgeti a csupasz fák gallyait. A két kisebb is előkerül. Melyik barkával, melyik ibolyával, a pici még a földre is lehajol. — Mit csinálsz Zsoltika? — A földet szagolom! A bábakakasnak olyan levese van. mint az aranysárga olaj. Farkasétvággyal eszik az egész család, csak dédike szótlan. mint aki nagy titkot hordoz a szívében. A menye a kedvező pillanatot várja. hogy előhozakodjon a nagyszerű ötlettel. az okos érvekkel: a düledező öreg ház. a közel nyolcvan esztendő és végtére is. hogyan engedhetné éppen a legidősebb fiú ilyen bizonytalan jövő elé az édesanyját. — Szagoltuk a földet anyu! Csak úgy jön belőile a tavasz, — újságolja Zsoltika. Dédike elkapja a pillanatot: — Sok boldogság vár még itt rátok édes gyermekeim! Tavasszal rendbe hozatom a kis házat, a kerítést és olyan lesz itt minden, mint a mesében. Bent pompa, kívül ragyogás! Ez lesz az unokáim, dédunokáim második otthona... Margitnak torkán akad a falat, János is hirtelen befejezi az ebédet, aztán sebbel- lobbal pakolni kezdenek. Hová mennétek még? Jószerivel le sem nyeltétek az ebédet! — tartóztatja dédike a családot. — Hamar haza kell érnünk! — kiáltják vissza az autóból, de a szomszéd ablakokból kíváncsiskodók is rosszat sejtenek: — Csak nincs valami baj Rozi néném? özvegy Mézes Jánosné a fejére húzza tavalyi meleg kendőjét és úgy tesz. mintha az erősödő szélben egy árva szót sem hallana. Délután pedig az erdőre indul, és somvirágos gallyacskákkal szedi tele a hátiját, hogy másnap személyesen a városba vigye a tavaszt. Szalay István cÁ vadoiráqánis
