Népújság, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-29 / 151. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság,ms.júniu.2».,»zon,bo. ÉLŰ VILÁGIRODALOM Egy bakul „Keresztapa" története Nötig Raszul-zode: Lovas az éjszakában A „tüzek országában” a hatvanas években indult írónemzedék több jeles képviselője (Anar, Makszud Ibragimbekov, Ekrem Ejliszli, Elcsin) után a pályájukat a hetvenes esztendőkben kezdő azerbajdzsán prózaírók egyik markáns egyénisége is önálló könyvvel jelentkezett Magyarországon. Az 1949-ben született Natig Raszul-zade kisregénye a „városi prózának” ahhoz a vonulatához tartozik, amely a kispol gári életszemlélet, a prakticista élet- felfogás, az ügybuzgó üzletiesség témá ival foglalkozik. Ebben a vonatkozásban a hetvenes évek prózája nem kerüli meg a szovjet valóság „fájó pontjait” sem. Az élet negatív oldalainak, a vállalkozó szellemű egoisták erköcstelen cselekedeteinek a szocialista humanizmus talajáról történő kritikája fontos helyet foglal el a mai szovjet prózában. (Ennek igazolására elegendő itt az üzbég Timur Pulatov A ba~ zár törzsvendége, a grúz Nodar Dumbadze Az örök' kévalóság törvénye és az ugyancsak grúz Alekszandr Ebanoidze Házasság imeret módra című, az utóbbi esztendőkben magyarul is kiadott írásait említeni. A Lovas az éjszakában című kisregényben a szerző egy gyermek- és ifjúkorában igen kiváló szobrásznak induló rendkívül tehetséges, ambiciózus férfi erkölcsi széthullását mutatja be. A főhős — a hetvenes évek prózájának legtöbb figurájához hasonlóan — gondolkodó ember, aki képes a maga és a mások cselekedeteinek elemzésére, a jelent ösz- sze tudja vetni a múlttal és a jövendővel, nem tehetetlen, mint például Pulatov „törzsvendége”, az ugyancsak művész Ahun, fel tudja mérni életvitelének társadalmi veszélyességét. Ra- szulzade lépésről lépésre tárja elénk azt a folyamatot, melynek során a munkaszerető, nagy művészi becsvággyal rendelkező Zo- rik a kegyetlen erős, ragadozói tulajdonságokat felsorakoztató Zohrabbá válik, aki az életben csupán a pénz hatalmát és a hidegen számító, ravasz értelmet ismeri el. Megmutatja azokat Nyáron szép az idő. A föld megrepedezik, a fák zöldek, a levegő tiszta, és átlátszó. Sétára csábít. Andrej Popov kihasználja a szép időt és sétál. Most ment nyugdíjba, Annyi ideje van, mint a pelyva. A W. C.-be is óvatosan engedi a vizet, nehogy nagyon zubogjon a tartály. Nem akarja a többieket zavarni. A tejbolt két sarokkal van odébb, és Andrej minden nap vesz tejet. Lassan, mélyeket lélegezve tart hazafelé. Mintha reggeli tornáját végezné. A visszafelé tartó úton Ignattal, a szomszédjával találkozik. Docens, és ott lakik a mellettük lévő ajtó mögött. — Jó reggelt — biccent a docens. — Már egy hete nem láttalak. — Olaszországban voltam — felel nyugodtan Andrej. — Hogyhogy? Megmen- • etted a tornyot? — Pisában nem voltam! — ingatja Andrej a fejét. — Csak Rómában. Pisa másik irányban fekszik — és a Vi- tosa felé mutat. — Hát akkor biztosan láttad a pápát! — nevet a docens. — Aha... — egyezik bele Andrej Popov, és a tejesüveggel teli hálót átveszi a másik kezébe. Elváltak. „Nézd csak — töprengett a docens. — Az emberek utaznak, és nekem a sok munkától még arra sincs időm, hogy a Kopitóra föl jussak. A földrajzi tan szék docense még nem járt Olaszországban .. a részben külső körülményekből, részben a hős jellemgyengeségéből adódó tényezőket, melyek hatására Zorik a lényegében felelőt len, öncélú létezést választja az igazi tartalmas lét helyett. A nagy művészi célok- kat maga elé tűző szobrász pénzre (és nem is aprópénzre!) váltja fel tehetségét, észrevétlenül, fokozatosan hozzászokik ahhoz, hogy mindent fél kézzel csináljon, gyötrődés, alkotói kínlódás nélkül, jószerével oda se figyelve. Lélektelen „pénzcsináló” automatává válik, akinek csak egyetlen célja van — minél több pénzt keresni. Ez határozza meg egész életszem lététét. A rossz útra tévedt Zorik—Zohrab élete ragyogóan illusztrálja a szerzői alapgondolatot: minden árulás hajótöréssel végződik — így az álmainkról, a lelkűnkben rejlő konstruktív jóról való lemondás is. A sajátos bakui „Keresztapa” veresége elkerülhetetlen. És ez nem is lehet másképp, hisz gyermekkori álmait nem a művészet, s ezen keresztül a társadalom önzetlen szolgálata táplálta, hanem a magamutogató hiúság, a mérhetetlen becsvágy és a féktelen egoizmus. A Zorik gyermekkorát ábrázoló epizódok váltakoz- tatása a Zohrab „felnőtt” életéből vett jelenetekkel logikusan következik szerzőnk gyermektémákat feldolgozó korábbi elbeszéléseinek szerkesztéséből. A felnőtt Zohrab szinte retúr jeggyel jár vissza a múltba, állandóan szembesül egykori énjével, s ez a kifejező kontraszt még hangsúlyosabbá teszi annak a bűnös kör Tíz óra tájt Andrej Popov újra útnak ered. Kimegy a parkba. A park mész- sze van. Egy másik negyedben. De ott mindig akad valaki, aki megkérdezi, hány óra van. — Tizenegy! — feleli Andrej egy fiúcskának, aki tankönyvet szorongat a kezében. — De, ha arra vagy kíváncsi, hogy Japánban hány óra van, azt is meg tudom mondani. — A fiúcskában föltámadt a kíváncsiság. — Járt már Japánban? — kérdezi. — Nem! — ingatja Andrej a fejét. — Most megyek! — és újra az órájára pillant. — Még ráérek! — moso- lyodik el. — De Japánt ér’ demes megnézni... Ott az emberek folytonosan hajion- ganak, és csodákat tesznek. Ezzel folytatja az útját. Tovább sétál a fasorban, amelyik egyenest kelet felé tart. A gesztenyék virágzanak, szirmuk a földre hull, és ez Japánra emlékeztet. Ebéd után, ahogy megszokta, két órát alszik. Amikor fölébred, újra elmegy. Villamosra száll, és beutazik a városközpontba. A központban mindig sokan vannak. Mindenki siet, lökdösődik, nézelődik ... Andrej nem siet. Andrej nyugdíjas. — Hohó, Andróóó!? — állítja meg egy asszony. — Hát nyugdíjba mentél? A központban mindig akad ismerős. — Nyugdíjba! — mosolyo- dik el Andrej. — Utazgatok. nyezetnek a sötétségét, amelyben a hős él. A fiatal író ábrázolás- módjának fontos vonása az is, hogy Zohrabot nem ruházza fel egyértelműen „csak" negatív tulajdonsá gokkal; jelleme olyan bonyolult és ellentmondásos, mint a környező világ. A siker és az anyagi jólét legmagasabb csúcsain Zohrabot időnként elfogja valami keserűség, ami nem hagyja nyugton, és arra készteti, hogy valami mást is keressen az életben, valami igazit, ami — úgy látszik — örökre tovatűnt. A könyv végén nosztalgiku san felrémlik előtte az éjszakában vágtató kisfiú — egykori önmaga —, s görcsö sen kapaszkodik a reménybe, hogy talán nem zuhan le a lóról... Ez a kép elgondolkodtató mementó: Ha az anyagi ja vak napjainkban oly divatos hajszolása során felad juk eredeti szép álmainkat, elfojtjuk a bennünk eredendően létező konstruktív jó ra törekvést, akkor lehet-e reményünk arra, hogy nem tűnik-e el valami fontos a mi életünkből is? És ha tovatűnt, vajon visszahozható e? Vigyázzunk arra, nehogy későn ismerjük fel leélt éveink hiábavalóságát... Az izgalmas irodalmi él ményen túl szűkebb pátriánk olvasóközönsége számá ra külön örömöt jelent az. hogy a kisregényt a szovjet irodalom alkotásait hosszú évek óta sikeresen tolmácsoló, Egerben élő Z. Hering Margit szóllatatja meg ma gyárul igényes, árnyalt fordításban. (Európa, Modern Könyvtár.) Zahemszky László Külföldre! Most jöttem meg Kievből... Jártál ott? — Nem jártam — vonja föl az asszony a vállát. — Nem tudod, hogy építkezünk? Honnan lenne pénzünk utazgatni... A hajdani kolléganő mosolyogni próbál, de az ajkai nem engedelmeskednek. Egy irigy arckifejezésen kívül nem sikerül semmi. — Majd arra is sor kerül — nyújtja Andrej a kezét. — Majd! — sziszegi a kollegina, és eltűnik a tömegben. Andrej továbbsétál. Leszáll az est, megfogyatkoznak a siető emberek, valahova mindenki eljutott. Nyolc óra tájt Andrej betér egy bozára a cukrászdába, és azután irány — hazafelé. Otthon már várják. A fia is hazajött már. Unokája a tvt nézi. Vacsoráznak. Vacsora után Andrej a szobájába megy, és előveszi az atlaszt. A két félteke kifejezéstelenül néz szembe vele. Olyan tarkák, mint a húsvéti tojások. Itt... Brazília ... Amott... A cukrászda környékén, egyenest a városi fürdő irányába. Holnap Brazíliába utazik. Nyugdíjas, van ideje utazgatni ... Most bejárhatja a világot... Elmész a tejcsarnokba, és az Róma irányában van. Mindegy, Olaszország felé mész... A távolság ma már semmit sem je- jelent... A park1 keletre van. Japán is keleten van! És a gesztenyék virágzanak ... Akár a cseresznye ... Hát így van ez ... Andrej Popov ásít... Fél tizenegy. Az ágy meleg, és hamar elhódítja. Jó éjt, Andrej. Holnap új utak várnak ... (Fordította: Migray Ernőd) Rumen Balabanov: Az utazó Tóth Valéria: Szabó Miki Papachristos A.: Bartók Béla (Fotó: Szabó Sándor) OLÁH JÁNOS: Kovácsműhelyben Héphaisztosz! A kéz, mint patás kő. gurul. Láng és szél bicegve. Kilenc, hosszúnál hosszabb éven át The tisz és Eurünomé ölében. A halványzöld elem egész a felszínig világolt. Ott, ott kavartam a szikrát. Kéz, amit nem tudsz, az eleven röhejt kéne tűz és szerszám nyűgébe gyűrnöd. A szék rényben vasalt ruhák, törékeny ingek. Várják, hogy felöltsék őket; várják őket is, egyfelől a megtört test, másfelől a vasárnap délelőtti láng. De két ünnep között rendszerint egy egész hétnek kell eltelnie. Egy egész hosszú hétnek. Addig rossz idők járnak a ruhákra: molyirtószag, bútorok ropogása emészti hajdani frisse- ségüket. A mester pedig, aki nagyapám, kint a műhelyben koptatja, amíg el nem kopik egészen, mert hát egyszer majd az lesz a vége, ezt nekem is be kell látnom, akinek ehhez semmi kedvem, hajdan volt gyermeki frisseségét. Így egymáshoz gyűrnek, koptatnak mindent az évek. Már engem is munkába vettek, engem is, aki mit sem tudok még erről. Lobog, éppen úgy, mint bárki körül, körülöttem is a szikra. Elnyeli minden ütés után az egész műhelyt. Amikor fölmerül, látszanak a falak, a vertföldfalon egyenetlen a sározás, a meszelés hártyája erre a felszínre lapul, a tűző fehért alig tompítja el a korom homálylása. A falon szerszámok feketédnek. Némelyik rozsdás a hosszú pihenéstől. Az a kevés, amit fényesre csiszolt a használat: néhány kalapács, fogó, vágó, lyukasztó, ott hever az üllő körül, a döngő fatuskón. Éppen csak beléptem e szikra-hullámverésbe. Az üresen hagyott közök„re derengés homálya borul, mint fölizzott vasra a kékesszürke hűlés. Ebből a derengésből bontakozik ki a látvány: a műhely, a szerszámok, az tán nagyapám, végül Sál Gyula, de annyira rövid ideig csak, hogy sose mérhetem föl, harmadáig, negyedéig se egyszerre a látvány teljes egészét (...) — Itt a gyerök — rikkantja el magát Gál Gyula, és bicegve áll odébb. Jobb kezében még mindig a nagykalapács, baltájával meg hibás térdét támasztja meg. Fényes meggyfa botja ott van a sarokban. Átmegyek a műhelyen a széngáz dermesztő szagában. Nagyapám mellett állok. A fújtató óvatosan szuszog. Látom a parázsban fészkelő vasat. És ekkor megtörténik, hát megint csak, aminek előkészülete már az imént megérintett, kiröppen újra, olyan hirtelen, mint egy menekülő madár, az izzás tollaiban, szárnyverdesése a falakig ér. Nincs tovább, ez a kalitkája. Sajnáljam talán? — Hadd verjek rá! — Jó’ van — mondja nagyapám. A hang alig jön ki összeszorított foga közül. — Ehun e, nesze a kalapács — nyújtja felém Gál Gyula a magáét. El is venném. — Vidd csak a kisebbiket? — Elbírom ezt is! — Már a kezemben van. Tenyeremben a nyél megbízható üveghűse. — Ezt jobban szeretem. Most, most figyelj! — Elképzeltem már több szőr is. és még mindig nem történik semmi. Csak a fújtató szuszog óvatosabban. Most. Most egészen megállt. Csönd van. Emelem a kalapácsot. Nagyapám közben, legalábbis így látom, a ha zugságig rövid mozdulattal a kohótól az üllőhöz fordul. Meg sem pihenhet a laskára vert, kormos üllőn a vas, le zuhan az egyik kalapács, aztán a másik, a nagyapámé, és rögtön az enyém. Ütés zuhan ütésre, mintha csont ra zuhanna, mint az álom. Akadozó parádé. Sánta ha rangok kondulása. Hallom. Hangjuk ki-be jár a fülemen. Bi-bamm, bi-bamm, bi-bamm. Itt, az üllő két oldalán, mi magunk vagyunk a kettős nyelv: furcsa, hogy nagya pám a kisebb, és én a na gyobb. Nagyapám kezében csilingelve ugrik meg, mint ha más ütemre vágyna, szinte elszalad, faképnél hagyva lassan emelkedő, mélyen ledöngölő ütéseimet, a kiskalapács, de mindig, ha egy kicsit vontatottan is, be vár, a végén. Együtt egy ösztökélő, s egy csillapító ütem. Nem, ezt a játékot nem erő szabja — nemcsak hogy nem a mi erőnk, de senkié. A kalapácsok maguk tói teremtik. Mégis úgy áll pillanatnyi csengésben, bongásában a műhely, mint ha öröktől fogva állna, s ki tudja még, talán ugyanilyen sokáig. Az első ütések nyomán bőven szakadt a szikra. Nagyapám azt mondja: a hicc. Most már éppen, hogy leugrik egyegy, aztán az se. A fehér izzásból vörösbe, lilába, majd hűlő kékbe vált a vas. Az ütések nyoma is feketén, fényesen látszik meg rajta. Egészen elvéko nyodott. Azt hiszem, patkó lesz, de biztosat nem tudok Marosán László: Gombosi borház
