Népújság, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-22 / 145. szám
I Hurghadában. a Szuezi-öböl déli kijárata közelében készültek Köhidi Imre képei a hajóépítőkről. Akik a tűző napon, napi tizenkét órás műszakokban készítik a korallszirtek közé legalkalmasabb. laposfenekű, lakótérrel is ellátott hajóikat, olyanokat, amelyeket a királysírok hieroglifáin, kőrajzain is megcsodálhattunk. Kőnkből, kézi fűrésszel vágva a deszkát, a vízipipa hódító füstje mellett. . . immár háromezer éve. A ház belevesz a végeláthatatlan alíöi- di síkságba. A régi kerítés helyén — emlékül — egy-két korhadozó faoszlop jelzi a hajdani porta határát. Az udvari felverte a csalán, a bürök, a lósóska, a régi orgonabokrok földibodzával keverednek, de legalább eltakarják a sok éve ottfelejteti rozsdás boronát, az eketaligát, meg a vetőgépet, amelyikből az idő vasfoga az utókor számára mindössze néhány rozsdás csoroszlyát hagyott. öt kilométerrel toronyiránt van a legközelebbi falu. A földút fele esőben is járható homok, a másik felén olyankor tengelyi akasztó a sár, nem boldogulnak azon legföljebb csak Szervác szamarai A gazdát — ahová igyekszem — Szervác Antalnak hívják, amikor egyáltalán szóba áll valakivel. Valamikor az övé volt a határ itt a Csörsz'árok mindkét oldalán. Szép kúriának is beillő háza szülőfalujában most a község véneinek szépen berendezett, csendes otthona, ahol hajdani játszótársai, cselédei morzsolgatják a még háralevő időt. Melegen süt a nap, szőkíti a kalászokat, betonk'eménnyé szikkasztja a három falu irányába vezető utat. — Kál. Erdőtelek, Dormánd — olvasnám, ha lenne útjelző tábla, de egyelőre még az sincs akinek jó napot köszönjek, vagy aki hirtelen haragjában rám uszítaná valahonnan a kutyát. A tanya körül, a félig kiszáradt akácfák ágain vadgerlék, házi galambokkal békés egyetértésben tollászkodnak, verebek fürdenek a porban a tornác előtt. Hangos kiáltásomra piros taréjú, törpe ja- pántyúkok keverednek elő a bodzabokrok alól. aztán a kis kakas nagyot kukorékol. — Adjon isién! — válaszolom a kakasnak és azon veszem észre magam, hogy ott állok már egészen a bejárat előtt. Régi képeskönyvekből sem lehetne keresni hasonló alakot, aki végre valahára kilép az ajtón. Kenyere javának maradékát is megette, sem nem úr, sem nem paraszt, falán hajdani kéregető koldushoz hasonlíthatnám, bár a nézése, a tekintete az értelem hullámhosszán vibrál. Ahogyan végigmér. ahogyan ócska, zsíros kalapját megböki. abban van harag, megvetés, csodálkozó kíváncsiság. — Jó napot! — Kit keres? — A tanya gazdáját. Lelép a tornácról a gazos udvarra, egyel- len tekintetével átfogja az egész portát. mintha saját szemével akarna meggyőződni arról, hogy helyén van-e még a ház, a dű- ledezö istálló, a szín. az udvar A tanya! — Tudtam, hogy jön valaki, mert ria- doztak a tyúkoki, és nagyot kukorékolt a kakas. — Erre járok, gondoltam, benézek, lakik-e itt valaki, vagy csak fácánokat keltetnek a vén falak között? Régen kidőlt eperfatörzsön ülünk, bár hellyel nem kínálták, csak helyet foglalok, mintha fáradt lennék és a fatörzs másik végén éppen így Szervác Antal. — Itt nemigen van módja beszélgetni. Belekapar a szakállába mielőtt megszó la 1 : — Pedig, nekem folyton jár a szám, mert a kiét szamárral, a törpetyúkokkal, meg a kóbor állatokkal rengeteg a bajom. Barmok ezek, de legalább nem pofáznak vissza, mint az emberek. — Emberekkel alig találkozik! — adom alá a szót és várom' a tromfot. — Emberek! Mi dolgom nekem az emberekkel? Néha vízért fordul be valaki, a múltkor egy vadász az elbitangolt kutyáját kereste nálam, de hamarosan kiadtam az útját. — Haragszik az emberekre? Bizalmatlanul tekint felém, arra számítok, hogy a következő pillanatban megmutatja a kapu helyét és azzal le is út, fel is út, kiparancsol a vénember a gazzal vert, dűledező tanyából. — Engem nem érdekel a világ! Felőlem akár össze is dőlhet, legföljebb a két szamaramat sajnálnám, mert azok hűségesek hozzám. Néma fejbólogatások közepette — mint az aranyásóban —. felcsillan bennem a remény. amint meghallom a lélek mélyéről feltörő egyetlen szót: hűség. Aki hűségről beszél, az ismeri annak az ellenkezőjét is. aki hű. annak tudnia kell. hogy az emberek szeretik és gyűlölik egymást, aki mar szeretett vagy akit már szerettek, az anélkül nem lehet boldog, és ha boldogtalan, akkor elveszített valamit ami hiányzik, ami fáj. amit szeretne megtalálni. . — Egyedül él itt? — A szamarakkal, meg a japánokkal. .. — Mikor járt a faluban? Köp maga elé. vonogatja a vállát, a másik felére csapja a fején a kalapot. — Mi köze hozzá? — Semmi! Most jut eszmbe, hogy megkérdezhetném a szamaraitól is. . . Ezen elmosolyodik, egyszerre olyan lesz a goromba, morcos ember, mint a gyerek, csak mondja, mondja a magáét, hogy így a Bözsi, meg a Miska, ősszel a nagy sárban hogyan húzták haza a szénával megpakolt kocsit. Türelmesen végig kell hallgatni az állat- meséket. majd hallgatás következik. Hallgatunk már néhány perce, úgy teszek, mint akinek tetszettek a bárgyú kis történetek és ezeken kívül az égvilágon semmire sem kíváncsi. Egyszer csak magától folytatja: — Valamikor itt az enyém volt az égés- határ! Az én zsíromból él a tsz. — Miért nem lépett be? — Ezek közé? — Kik közé? Tsz az egész falu! Mindenkire haragszik? Gumicsizmájával a kavicsokat kapargál- ja. látni az arcán, hogy erre a kérdésre nincs válasz. — Es a felesége? — Megfojtottam! Ültem érte nyolc évet és három hónapot. — A gyerekei? — Nem tudok róluk! Tudja meg. hogy maga is csak a szamaraimnak köszönheti, hogy beszélhet velem. Valakinek el akartam mondani, hogy milyen hűséges állatok! — A felesége hűtlen volt? — Mi köze hozzá! Megbünhődtem érte és kész. A többi az én dolgom. . . — Se kutyája, se macskája? — Órám sincs, de a kakas megkukoré- kolja, a hajnalt, ha eső jön. előre ordít a szamár, a petróleumot, sót, egyszer egy hónapban kihozza a boltból a juhász. A macska, asszonynak való. a kutyákat ki nem állhatom. . . A kis fekete tyúkok az orgonásban foglyokkal. fácánokkal együtt kapirgálnak. vemhes őzsuták legelésznek a közeli nyár- fás szélén. — Bejárnak ide a vadak is? — A vadakat kedvelém. a szelídeket nem tűröm magam körül. — A két szamár, meg a tyúkok, a kis kakassal kivétel! — A szamarak rúgják, harapják az idegent. Csakis engem tűrnek meg magul; mellett.. . Szomjas vagyok, kiszárad a torkom a nyári hőségben, de a gémeskútra rá sem nézek. Szervác Antal tanyáján — úgy érzem — egy korty víz sem menne le a torkomon. Felállók és elköszönök: — Isten áldja! Nem válaszol. Amikor túljutok a korhadó kerítésoszlopokon, visszapillantok, de a vénembert nem látom sehol. Bement a házba, vagy elnyelte a föld? — Mi közöm hozzá! D andukolok a földúton az illatos kalá® szók között és arra gondolok, hogy hamarosan eső lesz. mert a hátam mögött ordítanak Szervác szamarai. . Szalay István Szervác szamarai
