Népújság, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-11 / 109. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. május 11., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM • UtC&LUttft mrmm Mmrmmi Rendőrök ellenőrzik a szántás mélységet: IA Magyar Rádió épülete: I9.V> z első forint-bankjegyek: I91t> 1 I akt iirosllo I954 bol Kivonulnak a csapatok az 1954-es. 7—1-re végződött magyar- angol mérkőzésre Népi kollégisták felvonulása: tilts Ö föd félszáz énekek 225 éve születeti Pálóczi Horváth Adóm „Horváth harmincéves, feleséges, de gyermektelen, középszerű magasságú. igen nemes képezett!, de amelyet szokatlan különösségeivel de- fügiriroz (eléktelenit). Igen fekete szálas bajusza elfedi száját, hajai pedig melyek természettöl göndörök, mint oldalról, mint copf gyanánt hátul csombók-módra vannak megkötve..Kazinczy Ferenc így festi le Pálóczi Horváth Adámot első találkozásuk, 1879 után. Életkorát kerekítette, Horváth ugyanis ekkor még csak huszonkilenc eszendős volt. 1760. május 11 "én született a Komárom megyei Komlódon, s 1820. január 20-án halt meg a Somogy megyei Nagybajomban. Apja református lelkész volt. aki maga is írogatott: egy teológiai munkája meg is jelent. Fia többre vitte. A debreceni kollégiumban a mágikus hírű Hatvani professzor leg" jobb tanítványa volt a matematikában, de nemcsak a matematikát kedvelte, a természettudományok egyéb ágaiba is 'belekapott, szinte a francia enciklopédisták tel- jességóhaj.tása eredt meg benne magyar földön — próbáik ozott is efféle lexikonnak az összeállításával, igaz. csak a Bibliát magyarázandó. Kazinczy Ferenc jellemzésében a különösség emlegetése valószínűleg erre a mindenbe, de igazán mélyen semmibe sem belevágó habitusra vonatkozik. Huszonhét éves korában Hunniás vagy magyar Hunyadi címmel eposzt írt Hunyadi Jánosról, amelynek a maga idejében szép sikere volt. a fiatall Kazinczy Ferenc tetszését is megnyerte, sőt Csokonai Vitéz Mihály is nagyra becsülte. Közönségsikerét irodalom történetünk a magyar múlt nemesi szemléletű feltámasztásának tulajdonítja. A Hunni- ást néhány visszhangtalan verses füzet követi, két röp- irat a nők egyenjogúságának védelmében, verses oktatóköltemény a csillagászatról. egy pszichológiai mű. Barragóné és Zalád címmel egy kalandos, kacifántos tör. ténet „hunnus eleinkre!” — némelyik nyomtatásban, némelyik csak kéziratban maradt ránk. s persze a felsorolás korántsem teljes. Kazinczy Ferenc Pálóczi Horváth .csombókos” haját többször is emlegette — rosz- szalóan. gunyorosan, csombókos költőnek hívta, s ebben esztétikai, világnézeti ítélet rejlett. Pálóczi kezdetben a felvilágosodás híve volt. Árion néven szabadkőműves, de hites földmérőként, ügvvédként, ügyesen házasodéként lassannlassan jómódú középnemessé verekedte föl magát, s kissé Gvadányi- szerű német- és újdonságellenes magyarrá változott — ezért viselte esi mbckfca kötve a fürtjeit, ezért hordott paszomántos nadrágot, mentét. süveget. . Ám az elsők egyikeként ismerte föl Csokonai Vitéz Mihály költői nagyságát, kora legnagyobb költőjének tartotta, az már csak természetes, hogy nagy- bajomi kúriáján hónapokig szívesen látott vendége vo't; verses episztolában védte meg Kölcsey Ferenc bírálatával szemben, s Csokonai viszonozta is ezt a szeret stet. A csimbóikcs haj. a réginek, a népinek a jelké1" volt nála. S ezzel a mondattal1 el is búcsúzunk Kazinczy Ferenc róla festett arcképétől, s az Ötöd/élszáz énekek világába kell merülnünk. Pálóczi Horváth Adám előtt is gyűjtögették már a népdalokat, a régi énekeket, ő azonban úgyszólván egész életét erre tette rá. Nevét ez a munkálkodása' őrzi. Az Ötödfélszáz énekeki azaz eredeti címe szerint az Ö és Üj, mint-egy Ötödfélszáz Énekek ki magam csinálmányja. ki másé — zenetudósaink szerint központi jelentőségű forrása a magyar zenetörténetnek és a magyar népköltés történetének egy a ránt. Pálóczi Horváth 1818-ban tett munkája végété pontot, legalább egy részét szerette volna ugyan kinyomtattatni, azonban a gyanakvó cenzúra miatt nem sikerült neki. Kéziratban maradt forrt, amelyet csak 1953-as kritikai kiadása óta ismer teljes egészében a nagyközönség. Tehát majdnem másfél évszázad mú"án vált közkinccsé' Pálóczi nemcsak a népdalok az énekek szövegét közli, hanem a dallamokat is, ez adja páratlan jelentőségét. Az ötödfélszáz. azaz négy- százötven ének versének több mint fele fáradságos, módszeres evüjtögetésének az eredménye: falusi mulatságokon és régi kéziratokból, könyvekből jegyezte le őket. kisebbik részét ő maga irta. Tisztában volt poétái erejének korlátáival: ....nem a k öltői tehetséget akartam benne mutogatni, annyival inkább valakivel ebben vetélkedni. . hanem az a tárgya az én énekeimnek, hogy a magyar nyelvnek minden más nyelvek felett alkalmatos voltát a lantos verselésre megmutassák. . Megjegyzése, hegy .minden más nyelvek felett való’” nyilvánvalóan egy idegen dinasztia alatt élő, s kisebbségbe nyomorított nemzet sértett fiának hivalkodó túlzása, azt azonban csak ugyan sikerült megmutatnia, hogy szeretett édes anyanyelve valóban alkalmas a lantos, a dalos verselésre Egyetlen versszakka' emlékezzünk meg Pálóczi Horváth Ádámra, a költőre, amellyel ezt saját tollával, saját „csinálmányával'” bizonyítja : Azt mondják, hogy nem illik a tánc a magyarnak. Nem, ha neki bugyogót •« élnadrágot varrnak. De pengő sarkantyúnak. Kócsagtollas főnek. Illik; gyöngyös pártának. Magyar fejkötőnek. Győri László néhány monoklit. Frici bácsi — nyilvánvalóan pedagógiai célzattal — egyikünknek sem adott tanácsoka i. Erejének tudatában Bakos mindvégig támadott, egyenesei sorra zúgtak el a fülem mellett, vagy csattogtak a kesztyűmön, mert fejemet vállaim közé húzva végighajladoztam és táncikáltam az egész menetet. Bakos zavarászott a szorítóban, nagy ütésre ment, lefárasztotta magát, s bizonyára fedühödött, hogy egyszer sem sikerült elkapnia. A második menet első másodperceiben dühe fájdalommá változott, mert a gong után két tiszta egyenessel mutatkoztam be nála. Erre nem számított: kaszálta körülöttem a levegőt, míg rá nem jött, hogy leszorítsa a kezemet, a tárgyilagos szemlélők féltucatnyi tiszta ütést írhattak a javamra. Bakosnak megrendült az önbizalma, s bár végig ő támadott továbbra is, kívülállók szerint egyáltalán nem volt meggyőző. A harmadik menet — ahogy sportnyelven mondják — kiegyensúlyozott volt. Felváltva kezdeményeztünk, váltakozó sikerrel; a védekezésre alig gondolva csépeltük egymást. Ha Bakos hátrált, én mentem utána. Ha én álltam meg, ő kezedett akciót. Emlékezetemben egy jobbegyenest őrzök erről a menetről (amitől kétszeresére dagadt az orrom), ő pedig egy balhorgot az állkapocs és a fül találkozásánál — amitől viszont ő szédült meg. A fejelésbe, dulakodásba, tenyeres ütésekbe hanyatló mérkőzésnek a gong vetett véget: mindkettőnk meg- könnyebülésére és elégedel- lenségére — ellenfelem a „nagy ütés” után nem tudói 1 újítani, én meg azt bántam, hogy technikai fölényem birtokában leálltam verekedni. A házi selejtező utáni málnaszörpnél edzőnk hosz- szas töprengés után azt mondta, hogy „ti még megmérkőztök egyszer. A második találkozón dől el, melyötök állhat ki Enyedivel szemben". Erre a találkozóra azonban nem került sor. mert Bakos kimaradt: talán a tőlem kapott horogütést vette zokon, talán edzőnk ítéletét vélte igazságtalannak, talán attól gyulladt be, hogy neki kell az IKSE-veterán, könnyűsúlyú versenyzőivel kiállnia. Enyedi civilben nyomdász volt, harmincnegyedik évében járt, és négy gyermek szólította apjának, az IKSE kék-fehér mezében viszont az ország tíz legjobb könnyűsúlyú versenyzőiéként jegyezték mind a háború előtt, mind azután, noha ideális alkatú öklözőnek a legjobb indulattal sem volt mondható; úgy nézett ki, minha éppen akkor tért volna haza Dachauból: hegyes orr, kiálló pofacsontok, éles vonalú horpadt arc, és még horpad- tabb has az erős bordázatú mellkas folytatásaként. Szíjjas, inas ember volt Enyedi, de mindent tudott erről a kemény sportról, amit csak meg lehet tanulni. Nála gyorsabb, robbanékonyabb, taktikusabb öklöző azldő- ben nem volt a csapatban. Igaz, hogy idősebb sem ... A kis „Nyenyedi” már évek óta kérte, hogy visszavonulhasson, de méltó utód hijján — a csapat érdekében — maradt. Más választása nem lévén, Frici bácsinak meg kellett kísérelnie, hogy belőlem képezze a méltó utódot. Miután megtudta, hogy otthonosan mozgok a tornaszereken, kedvelem a focit, a röplabdát, a pingpongot, felcsillant a szeme. Rábeszélt, hogy fussak száz méteren, négyszázon, de teljes erőbedobással. „Utálom a rö- vidtávot" — mondtam őszintén. — „Majd szétpattan a tüdőm, szúr az oldalam, és hányingerem van a végén.” „Megszokod” — mondta ő. „Ha nem szokod meg, nem maradsz talpon Enyedivel szemben.” „Ha megszokom, se maradok." „Arról majd később.” „Köménymagos levesen meg főtt krumplin élek." „Enyedi sem eszik libamájat, de azért szólok a Nemzeti Segély főnökének. Rossz bunyós volt, de pártfogóként talán beválik." Attól kezdve a Nemzeti Segély konyháján ettem. A rossz bunyós felesége volt a szakácsnő: jóvoltából bőséges, kalóriadús kajákat raktam magamba. Kondícióm a módszeresen növelt terhelés meg az intenzívebb edzés közben is javult. A rövidtávokat javuló idővel (bár változatlanul utálattal) futottam, a „sas- lengés”-nek ismert karizomfejlesztő gyakorlatot a korláton megkétszereztem, a nyújtón való húzódzkodást úgyszintén; az edzőteremben háromszor olyan gyorsan és háromszor annyi ideig püföltem a homokzsákot, s jóval erősebben, mint az első ringbeli megmutatkozás idején. Edzőnk sokat „iskolázott' velem: megtanított védekezni, támadni, sorozatot ütni, szakszerűen szurkálni, ritmust diktálni vagy váltani, eltáncolni, ha az ellenfél támad. Sportpályafutásom e szakaszának egyetlen szépséghibája az volt, hogy a jóren- dűek közül az elégségesek közé csúsztam ; egyetlen szépsége pedig az, hogy a területi bajnokságon Enyedi kikapott a tizennyolc éves szolnoki Molnártól; a nagyon kemény de mindvégig sportszerű mérkőzés után meggyőződhettem arról, amit Frici bácsi duruzsolt a fülembe: Enyedi már nem a régi, és nem verhetetlen, ha a saját stílusában küzdenek ellene. Egy alkalommal, amikor már csak ketten voltunk az edzőteremben, és éppen szur- kálósdit játszottunk a szorítóban, leeresztettem a karomat. „Becsületes dolog-e — kérdeztem —, hogy mi mostanában Enyedi ellen szórakozunk?” Frici bácsi lesújtó pillantást vetett rám. „Mi itt most és máskor is Enyedi tudtával és bele* egyezésével szórakozunk. Sőt, ha tudni akarod, az ö bizalmas kérésére.” „Annyira hiányzik neki, hogy Molnár után tőlem is kikapjon?” „Nem hiszem, hogy kikap tőled, de utoljára lép szőri- tóba. Búcsúzóul hozzá méltó ellenféllel szeretne mérkőzni. Még akkor is, ha vereséget szenved. Legyőzőjében méltó utódot kíván az egyesületre hagyni. Érthető?" „Féligmeddig.” „Ha majd tizenöt évig bokszolsz a kék-fehér mezben, akkor egészen megérted ... De eleget lazsáltál. Indíts!" Számon kicserepesedik a szó, kezemben elnehezül a toll: még harmincöt esztendő távlatában sem könnyű nekem emlékezni, és tovább folytatni a történetet. Legszívesebben azzal fejezném be, hogy a bírák közül hárman Enyedit látták jobbnak, ketten engem, de néhány diafilmszerű képet be kell mutatnom. Az egyesületet fenntartó iparosok és kereskedők ünneplő ruhában jöttek el, zsúfolásig megtöltötték a termet. A diákok és tanon- cok a széksorok mögött álltak, vagy a bordásfal tetején ültek, de a levegő nem a testek tömegétől tűnt forrónak, hanem a várakozás izgalmától. Enyedit vastaps köszöntötte, engem dermedt csend fogadott. A gong utáni hangos nevetés annak szólt, hogy két fordított alapállású versenyző került egymással szembe; az elégedetlen mozgolódás vagy mozgolódás meg Frici bácsinak: hogy talán az ökölvívást akarja velünk parodizáltat- ni, vagy egy kiütéses győzelemmel kíván Enyedinek örömet szerezni?... Nagyon szoros és látványos küzdelemben kaptam ki Enyeditől, de a nézők közül sokan engem láttak jobbnak. A szűnni nem akaró taps- és füttykoncertben Enyedi középre hívott, és felemelte a kezemet. Gesztusa szép volt és őszinte, de talán szomorú is. Mindenki megértette, hogy a búcsúzó bajnok ajánlja utódját a szurkolók figyelmébe. Elhallgattak a füttyök. A közönség felállva tapsolt. Lelkes szurkolók vállukon vittek bennünket az öltözőbe. Másnap ágyban maradtam. Zsibbadtság, szédülés, hányinger, fülzúgás. Vizes törülközővel a fejemen nyögtem az utódavatás fájdalmait, amikor berontott S. barátom. „Enyedi agyvérzésben meghalt!” Annyira már járatos voltam az illemtanban, hogy ne fogadjam el a szakosztály gyászkeretes meghívóját: hogy ne a csapattal menjek. A fekete ruhás tömegben elvegyülve kísértem legyőzőmet utolsó útjára. Mikrofonok még nem voltak akkor, és az ellenszélben a búcsúbeszédnek csak egykét értelmetlen foszlánya jutott el hozzám. De az özvegy jajgatását és a göröngyök dübörgését a koporsó fedelén mindmáig hallani vélem álmatlan éjszakáimon, pedig azóta sok történést kihullajtott az emlékezetem, és magam is gyakorta barátkozom a gondolattal, hogy meghalok. 1984 végén már nehéz idők jártak az egyesület fenntartóira. A kereskedelmet teljes egészében államosították, ugyanakkor az iparűzés feltételei is megnehezültek. Az IKSE egyik nappról a másikra oszlott fel. Enyedi Árpád nevére ma már nagyon kevesen emlékeznek. És azok is csak feltételezik, hogy utolsó mérkőzése és hirtelen halála között lehetett valami összefüggés.
