Népújság, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-11 / 109. szám
Tábornyitás Megnyitotta kapuit az Expressz Diák Utazási Iroda Kilián telepi tábora. Az idői turnusban csaknem százezer vendrgrl lohadnak, köztük Heves mesyciekfl is —. gazdag kulturális, sport- es szórakoztató programokat biztosítanak az. ide pihenni, kikapcsolódni jövő fiataloknak. Felvételeink az. első vendégeket örökítették meg. Kapunyitás . . . Ilazfoglaio . . A faházak elölt Focicsata az új pályán Akik az ebédről gondoskodnak Vízibiciklik bevetésre készen A Tábori híradó előtt (Szabó Sándor felvételeit Jgf Ágyneműcsere C él órája bolyongok a behemó' ház- ' óriások között, és keresek egy to- rpnyházat, amelyiknek a kilencedik emeletén lakik Veronka. Nem jártam a lakásukban soha. most is rokoni megbízás alapján érdeklődöm, mivel az. anyja minden egyes levele után pirosra sírja a szemét. Két háztömbbel odébb szálltam le tévedésből a helyijáratról', most aztán talpalhatok. amíg megtalálom a Galamb utcát. — Itt van a Galamb utca? — kérdezem egy asszonyságtól, de ő bizonytalanul csóválja a fejét: — Feljebb! Jóval feljebb! Játszótér van a házak között, meg egv piros óvoda. Az óvoda biztosabb támpontnak számít, ezért a következő járókelőtől már csák ez iránt érdeklődöm. Megfordul és az ellenkező irányba mutat: — Az óvoda arrafelé van! — A Galamb utcát keresem — bizonygatom de ö ilyen nevű utcáról még nem hallott. Annyi': viszont megtudok, hogy két óvodája is van a telepnek, egyik északon, másik délen. — A piros óvoda mellett van a Galamb utca. — Piros mind a kettő! — nevet az én járókelőm és tovább indul. Egyszer csak visszajutok oda. ahol az előbb voltam, mivel már egy fiúcska a biztos kalauzom. — Nem Galamb utca! — mondja a gyéréit. — Vadgalamb utca! — Madár, madár! — nyomok egy barackot a fejére, de mielőtt bővebben szóba elegyednénk, a játszótér körüli padokról valaki a nevemen szólít Egymás nyakába borulunk Veronkával, gyorsan letelepszem a kismamák közé. — Mi szél hoz erre? — Anyád küldött, hogy keresselek meg. és beszélgessek veled ... A hatalmas házak között megszorul a meleg, az ember Szinte kapkodja a levegőt és az egyetlen amire figyelni érdemes, a csinos kismamák gyülekezete, akik minden újságnak szemmel láthatóan örülnek. A picik babakocsikban, vagy a homokozókban foglalatoskodnak, hunyorogva lesik a napot. közben fel-felsírnak, hajbakapnak. megbékélnek. Az anyukák kötnek, horgolnak. bámészkodnak. miközben tudósítják egymást mindarról, amit az este hazatérő férjüktől, vagy éppen a szomszédoktól hallottak. —- Gyere! Felmegyünk mert itt nem lehet dumcsízni. Ezek ha elkapnak egy fel mondatot, abból már regényt írnak és az Isten irgalmazzon annak akit a nyelvükre vesznek. — Ilyen jól ismeritek egymást? — Túlságosan is jól! — súgja Veronka és Zsoltikát az ölébe kapva, mások számára is érthető hangerővel mondja: — Gyere, kisfiam! A rokon bácsit a nagymami küldte... — Nyugalom! — futja el a könny újra a szemét és tovább panaszkodik: — Tudod, ez itt egv elbarikádozo.t világ! A gyerektől nem mozdulhatsz legföljebb a babakocsitól elvárható sebességgel tyúklépésnyi távolságra juthatsz el. és a munkahelyedről érkező tétova, bizonytalan hírek okoznak néha örömet. vagy éppen bosszúságot. miközben semmit sem tehetsz. Gyesen A lakásban valamivel frissebb a levegő. Veronka arcán látszik az öröm. — Kávét főzzek? — Ha te is iszol. — Van tejszínhabom is. Zsoltika önfeledten játszik, mi pedig iszogatjuk a forró, kellemes illatú feketét. Érzem, hogy a fiatalasszony számára ezúttal az otthon üzenetét hozom, a mély sóhajtások, a kíváncsi kérdések a hazavágyást sejtetik velem. — Hogyan éltek? A szemét elfutja a könny, nem is válaszol egy ideig. Tiszta zsebkendőt vesz ki a szekrényből. — így! — mondja könnyein átragyogó mosollyal. — Mindennap becsapva érzem magam, pedig tulajdonképpen a saját gyermekem fizetett mamája vagyok és éppen a reménységem beteljesülése okozza a csalódásomat. Amikor mint műszaki rajzoló a rajzasztal fölé görnyedve gyereket vártam, szívből óhajtottam ezeket a hónapokat, éveket, az otthonlétet., a háziasszonykodást. A legelső hetek valóban kikapcsolódást jelentettek. Zsoltika érkezése átalakította az életünket, aztán egy idő után fájni kezdett a magány és sokak között is a társtalanságot. az ese- ménytelenséget. az unalmat érzem. Karcsi. — a férjem — nem érti, hogy jó dolgomban miért sírok, miért kesergek? — Bent bolondokháza van! örülj, hogy itthon nyugton lehetsz... Erős a lény. Veronka lehúzza a rolókat, kellemes félhomály terjeng a lakásban és mintha a levegő is egyre elviselhetőbb lenne. hiszen te aaya vagy és csak az. a dolgod, hogy neveld a gyermekedet ... Az anyák rengeteg áldozatot hoznak a gyermekeikért, kezdve a szülés kínjaitól, egy éle re szóló aggódáson, féltésen át. a halálig. Régen, amikor nem volt ritkaság az öt, hat gyermek, fiatalon megöregedve, kemény fizikai munkától kiszikkadva viselték anyaságukat, és örömet legfeljebb a cseperedő apróságok minden perces látása jelentett. Gyakran a mindennapi imádságba belefoglalt kenyér is hiányzott az asztalról és a jobb holnapot inkább csak remélni, mint ‘udni lehetett. És mégis! Az an^ák reménykedtek és bizakodtak, hittek a hihetetlenben, hogy ha felnőnek a gyermekek, nekik majd jobban megy a soruk. Ezek persze más idők voltak! Mások voltak a keservek, a reménységek, a csalódások is. Az asszonyok olvasni tudtak a férjek homlokráncaiból és a hiábavaló panaszkodás helyett egyedül a gyermekek voltak azok. akik miatt vállalták az életet. — Szokatlan az itthoniét? — A munkahely, a munkatársak átmeneti elveszítése a rossz. Az a tudat hogy más végzi el helyetted a munkát, hogy megvannak nélküled is, az, hogy a kényszerszabadság nem szolgálja a munkahelyi előmeneteledet, visszamaradsz a bérben, a tanulásban, kiszakadsz a megszokott környezetből . .. Veronka szívja a cigarettát, egyiket a másik után. hangja idegesen remeg, reszket a kezében az üres kávéscsésze. — Van itt más baj is! Rám néz. szemem sugarai kőzötl keresgél. arcomat fürkészi, talán hallottam valamit, talán már otthon is beszélik, hogy. . . — Mi lenne? —! Az arccdról olvasom a bánatot. a szemedből a gyö rődést. A gyerek elalszik a kiságyban, vékonyka pléddel' betakarja halkabbra fogja a szavát : — Karcsi kimaradozik az. utóbbi hónapokban. későn jár haza. többen egy szőke nővel látják, és a hír gyakran gyorsabban hazaér, mint ő maga. Engem lefoglal a gyerek, mozdulni nem tudok, gondolja, szabad az út. A múltkor beszélgettünk, de tagad mindent, aljas gazembereknek tartja a hírhozókat, és követeli, hogy szolgáltassam ki őket. — És te? Egy árnyalattal fehérebb lesz a? arca, aztán elpirul, mint a csínyen kapott gyerek. — Tudod, a gyeses mamákra némely férfiak úgy néznek, mint a szabadon hagyott prédákra. Egyik-másik szerencsével is jár. közeledbe férkőzik, kedvesen elbe- széiget. elmegy helyetted a boltba hiszen éppen arrafelé van útja. Meghallgatja a panaszaidat, dicséri a ruhádat, az alakodat, kiönti előtted a lelkét, amit viszonzásképpen illik meghallgatni. Előfordul, hogly pillanatnyi anyagi zavarodban felajánlják segítségüket. Itt, a lakótömbben mindenki ismeri egymást, kapcsolatok alakulnak ki. elvégre valamivel tölteni kell a nap üres óráit, és ha ráadásul a férj „jóvoltából' még az esték is magányosak, akkor már van is rá indok. Meglep Veronka őszintesége, könnyű kitárulkozása. tulajdonképpen jólesik a bizalom. de ugyanakkor felkelti a gyanút. — Van valakid? Magához öleli a díványpárnát és mentőövként belekapaszkodik. — Lehetne! De én nem akarom. Sokáig beszélgetünk még Veronka megnyugszik és az otthoni dolgok iránt érdeklődik. Megígéri, hogy a nyáron a kicsivel együtt hazalátogat... — Majd csak letelik a gyes! — vígasztalom. Elneveti magát. — Még sok idő van! Jön a második gyerek ... |_| osszúkat sétálok a hatalmas lakóte1 ' lep panelházai között- és azon tűnődöm. hogy nemcsak a világ lett más. de a benne élő emberek is. Panaszkodnak, izgulnak. gyötrik egymást, aztán meglepő fordulattal, többségük mégis megtalálja a helyes utat. . . . Szalay István
