Népújság, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-09 / 107. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985. május 9., csütörtök SZÍNHÁZI ESTÉK EGERBEN A MAB pályázati (elhívása A Miskolci Akadémiai Bizottság Észak-Magyarország megyei tanácsai, vállalatai támogatásával, a térségben tevékenykedők tudományos munkájának bővítésére az alábbi témakörökből hirdet pályázatot: Az állam- és jogtudományi szakbizottság részéről: Az államigazgatási informatika helyzete és várható alakulása; Az innovációs folyamatok jogi szabályozásának időszerű kérdései címmel. A bányászati szakbizottság részéről: A számítógél) bányászati alkalmazásának lehetőségei, továbbá Észak- Magyarország területén eddig még fel nem ismert bányászati emlékek megőrzése címmel. A gépészeti szakbizottság részéről: Olyan gyártási megoldások kialakítása, amelyekkel a termékek anyag- vagy energiahányada lényegesen csökkenthető. Ezenkívül a természeti környezetet veszélyeztető vagy balesetveszélyes gyártási eljárásokat helyettesítő, biztonságosabb és gazdaságosabb megoldások kialakítása. A közgazdaságtudományi szakbizottság részéről: A vállalat érdekeltségi rendszere; A számítástechnika alkalmazása a vállalati munkában, továbbá A vállalatok közötti együttműködés lehetőségei témakörből. A mezőgazdasági szakbizottság részéről: A szalma, mint melléktermék, építőipari vagy energia célú hasznosításának lehetősége címmel. A társadalomtudományi szakbizottság részéről: Etikai kérdések Lukács György munkásságában, továbbá A tudományos előrelátás elméleti is módszertani vonatkozásai Lukács műveiben, illetve Lukács György és a marxista valláskritika címmel. Pályázhatnak tudományos vagy gyakorlati munkakörben dolgozó egyéni kutatók, illetve kollektívák. Ezen eddig nem publikált, máshol be nem nyújtott olyan tanulmányokkal lehet részt venni, amelyek új gondolati anyagot tartalmaznak. A pályázatot négy példányban, jeligésen kell benyújtani a Miskolci Akadémiai Bizottsághoz, 3530 Miskolc, Szabadság tér 3. szám alá. A pályázat elején szerepelnie kell a meghirdetett címnek. A beadás határideje 1983. október 31. Eredményhirdetésre 1985. december 16-án kerül sor. A legjobb pályázatokat 3—10 ezer forintig jutalmazzák. Nosztalgia A Budapesti Orfeum nem színpadi mű; egy korszak, az 1907—1945 közötti pesti idők dalai, versei, jelenetei összefűzve egy mutatós csokorba. Nem kell hozzá semmi erőltetés, semmi fonál, hogy kifessék: a pesti kabaré, Nagy Endre és követői, tanítványai nem tettek talán nem is tehettek egyebet. mint az akkori mának tükröt tartottak. Olykor görbén. hogy kifejezzék: mehet ez a bolond világ előre-hát- ra, a kis ember nem tehet mást. mint kineveti az éppen porondon levő történelmi maskarákat. Mégis színházként adják elibénk ezt a műsort a Katona József Színház színészei: Benedek Miklós, Császár Angela, Szacsvay László. Két és fél órán keresztül fáradhatatlanul a színen vannak, és szándékuk szerint óramű pontossággal pergetik az egyes számokat. Az alapjelmez mindhárom színészen végig változatlan egy-egy szín. egy- egy óra erejéig, de a jelenetek. mókák jobb láttatásá- ra néha a Girardi-kalap. sál, fez. sétapálca, ernyő is fokozza a hatást. Mert ez a megzenésített Ady-verstől a merészebb kupiékig ívelő, de mindvégig Ízléses műsor nosztalgiázik is azoknak, akik már hallották akkor, „régiben" a slágereket, és derűsen, itt- ott keményen, vagy érzelmesen „beszámol” arról a mai nemzedéknek, milyen is volt az a bizonyos boldog békeidő, kik voltak akkor fontosak és mi volt akkor a humor? A három színész egyen-, rangúan és igen sokszínűén van jelen ebben a műsorban. Ismét egy előadás, amely azt bizonyítja, hogy a közönség a színészekért megy a színházba. Benedeket most sem lehet lekörözni abban, amit nagyon ?ud: rezzenet- len arccal, száraz humorral meggyőzni a nézőt arról, hogy lássa be, az a legjobb, ha ráfigyel és megérti őt. Császár Angela sokszínűén, finom lényének ezer árnyalatát vonultatta fel. S valahol mindkettőjüket kiegészíti, egységgé kerekíti Szacsvay László, ahogyan a humornak kijáró alázattal és és egyszerűséggel részt vesz a játékban. Minden menne is a maga módján, rendjén. Ha a közönség folyamatosan együtt élne azokkal, alkik a színpadon barátai. Sok mindennek kell „stimmelnie” ahhoz, hogy egy ritmus uralkodjék: a néző időben és megfelelően értse azt, ami a színpadon és ballada történik. Mert olykor a nézőtér zavarhatja az előadást. A fegyelem nemcsak a kulisszák között kívántatik meg. A közönség is jöjjön kondí- cionáltan Thália templomába és higgye el. hogy a-> maga helyén ő is szükséges szereplője annak, ami a színházban történik. Az Orfeum Egerben is siker. s ebben részes a zenét szerkesztő Orosz István és a zongorakisáretet ellátó Fekete Mária. •k Sarkadi Imre nem véletlenül hagyta torzóban e színpadi müvét. A ballada szövege. belső lük etése. az átokig fetzúduló lelki tartalma annyira tömör, annyira súlyos, kikezdhetetlen. hogy az írói szándék lepattant róla a Kőműves Kelemenben. Mai színházi közhangulatunkban. a Szörényi—Bródy szerzőpáros művészi győzelmei idején válik igazán érthe övé, hogy a ballada ilyen átdolgozásban színpadra került. Mi több. általánosan ható siker. Ezt elsősorban annak az újdonságának köszönheti hogy a ballada világát közelítő zenei betétek rásimulnak olykor az idézett balladai mondatokra és alkalmasak arra is hogy érzelmileg fel- fűtsék a közönséget. A néző, mert a ballada még diákkorából benne zsong a fülében és Jancsó Adriennétől is hallotta, — kémkedéssel várta, hogyan is oldja meg a darab az időt, milyen történésekkel tömörít- heti a feszültséget tragédiává. It' a koreográfia segített, és az a dramaturgiai szerkesztés, amely szerint a felcsattanó érvre még mindig jöhet egy újabb válasz. Akár a mából is! És jöhet egy Vándor, aki mintha a görög tragédiák tisztelt sérthetetlen szent-embere lenne, szórja ámulatkel'ő igéit. Hegedűs D. Géza egy jól összehangolt együttes élén játszotta a vesztes Kelement. Kovács Nóra, Kaszás Attila,. Szakácsi Sándor. Sörös Sándor, Szerémi Zoltán egy jól szerkesztett mozgás feszültségéből léptek ki néha, hogy drámai sűrítés is teremtődjék. Miklós y György pedig mintha megmutatta volna, merre is kellene keresni ennek a színpadi élménynek a mélyebben fekvő rugóit. A kis színházban a hang- erősítők néha túlhatottak, pedig a Kormoran együttes jól játssza Szörényi stílusár:. Farkas András Szemjon Ignatyevics éppen ebédelni ült asztal mellé. Felesége hallevest tálalt eléje. Szemjon Ignatyevics megpaprikázta, megsózta, belemerítette a kanalát, és... Az udvarról, a nyitott ablakon át, éles kiáltás hangzott: — Papaaa ... ! Szemjon Ignatyevics megismerte fiának, Kolká- nak a hangját. Felugrott és az ajtóhoz rohant. — Hová futsz? Kihűl a leves! — kiáltott utána a felesége. — Verik a fiamat! Valóban, az udvaron három fiú páholta a fiát. — Mit csináltok, ti banditák? — kiáltott rájuk. A logika ellenére, azok nem ugrottak szét. hanem ott maradtak Kolka mellett. Nyugodtan néztek az apa szemébe. Szokatlan magatartás... — gondolta Szemjon Ignatyevics. Meg is ragadott kettőt a páholók közül és jól megrázta őket. — Szóval, mit csináltok, huligánok? — A fia áruló! — mondta komolyan az egyik. Mihail Dimov: Elvhűség — És gyáva! — tette hozzá a másik. — Mit beszéltek?! — hüledezett Szemjon Ignatyevics a szavak hallatán. — Igen... — szólalt meg a harmadik. Mi kihívtuk a bé osztályt. Fej, fej mellett haladtunk, már csak két nap maradt hátra ... és tegnap a maga Kolka fia kettest kapott! — És ezért veritek? — kérdezte zavartan az apa. — Semmi önbíráskodás, fiúk! Ahol segítség kell, nem ököllel... — Segítség? — vágott a szavába az egyik fiú. — A segítség gyenge tanulónak kell. A maga Kolkája mindent tud. Szándékosan szerezte a kettest! Egy bicskáért. .. ! — Mit nem mondasz?! — Ígértek neki egy zsebm kést, tizenkét pengével, ha kettest kap. És ő nem mondta el a verset, hogy megkapja a kést. A harmadik béből, maga Geny- ka mesélte. Szemjon Ignatyevics elvörösödött. — Igaz ez? — fordult a, fiához. Kolka lehajtott fejjel állt. — Felelj, igaz? — kiáltott haragosan az apja. — Igen... — hangzott a halk válasz. — Hát, akkor érthető ... — szólt elgondolkodva Szemjon Ignatyevics. — Hát. akkor... — ismételte — fiúk, te.. . tehát, most.. . Nem tudta befejezni a mondatot, elindult befelé a lakásba. A háta mögött azonban hallotta a fia diadalmas, visszafojtott hangját: — Ugye, mondtam! — mondta a többieknek —. most már láthatjátok, hogy az én papám a legelvhübb a mi osztályunk szülei között! És a svájci sapkás fiú Kolkának nyújtotta tisztelettel a megérdemelt zsebkést, a tizenkét pengével. A Junosztyból fordította: Antalfy István Székely Bertalan és történelmi tudatunk Önarckép (Részlet) Hiábavaló minden jubileumi megemlékezés, ha nem ismerjük és nem szeretjük azt. akit ünnepelünk. Így van ez Székely Bertalannal, s született bár százötven esztendeje, meghalt háromnegyed százada, s kezdődhetnek a róla irt könyvek „a magyar festészet egyik legnagyobb egyénisége” jellemzéssel mégsem becsüljük úgy, mint az utókora tiszte lenne. Mondhatnánk: tisztessége. Hacsak a nevében most alakult szadai baráti körben nem reménykedhetünk, hogy az évforduló után sem feledkezünk meg hathatósan gondozni emlékét. Ez bizonyosan nem Szadán (ahol utolsó éveit töltötte, s eltemették) múlik, hiszen a hajdani műteremből lett múzeum közművelődési táboraiból s a szervező bizottság mostani pályázataiból legalább a lelkiismeret szavát halljuk. Közvéleményünk a magyar történelmi festészetet Wagner Sándorral, Than Mórral, Madarász Viktorral, Gyárfás Jenővel, Székely Bertalannal együtt kimosta agyából, s ezen a szomocító tényen az sem változtat, hogy a Képzőművészeti Alap kiadója igen szép kiadványokkal igyekszik a hibákért kárpótolni. Lehet, hogy Székely Bertalan szülővárosa, Kolozsvár is szívből élesztené, mint ahogy 1955-ben ezen a harminc év előtti évfordulón tudományos tanácskozás is megkísérelte már életműve igazságos értékelését. De hát nem ezen múHk, érteke, zéseken és évfordulós fel- lángolásokon. Már csak azért sem, mert lehetséges, hogy az elmarasztalóknak részben igazuk van, egyfelől elismervén Székely Bertalan mesteri tudását, a színek iránti ritka érzékenységét, műveltségét, kitartó akaratát, a művészetek iránti szenatetét. sokoldalúságát, nevelőkészségét. Másrészt hibáztatva, hogy a történelmi eseményeknek egy-egy drámaian lélektani pi 1 lanatát festi meg, illusztrál, kommentál, tehát, semmint a táj. alak, rajz, szín, forma elemeinek adna olyan találkozót, melyre éppen csak a festészet képes, minden allegóriás példálódzó« Egri nők nélkül. Vagyis: ad-a inkább festészetet, piktorát, történelmi cknyomczás jelei nélkül. Erre a kétségtelenül találó bírálatra mindjárt Székely Bertalan ma is becsült munkáival válaszolhatunk. Székely Bertalan a vázlataiban — II. Lajos holttestének megtalálása: a Koronázás (1867). Zrínyi kirohanása (1885). A csodaszarvas űzése (1900). Murányi Vénusz (1876—78) és az egyetemesen elismert önarcképében (I860), az impresszionistákkal együtt tartó , Táncosnő-j ében (1875), s mé* néhány tájképben igenis eleget tett annak a festészettel szembe szegezett jogos követelménynek, hogy ne illusztráljon és ne allegorizáljon. Számomra is >~atetiikus az Egri nők (1867), s a Dobozi Mihály és hitvese (1861). De vajon Székely Bertalan korának történetszemlélete nem volt épp ilyen patetikusan végletes, s nem az „igazság” allegóriájával ruházta fel Mátyás királyt, s nem miti- zálta saját hősét, Kossuth Lajost? És nem allegarizál bizonyos fokig minden történelemszemléletet ? Nem Székely Bertalanban és történelmi festészetünkben van a hiba, hanem elsorvadt történelmi tudatunkban. Nem sokait mond a mai köztudat számára Dobozi és felesége önként vállalt halála, se az egri nők helytállása, se Zrínyi kirohanása. Semmit sem jelenthet számunkra Székely Bertalan, vagy éppen Barabás Miklós, Munkácsy és Paál László sem, ha nincs mit kivetítenünk képeikbe, ha nincs mit meglássunk bennük, mert sem a történelmünket, sem a természetet nem ismerjük. Székely Bertalan történelemszemlélete kétségtelenül a mai gyermekhez szól inkább. mint ahogy .történet- tudományunk is gyermekcipőben jár,t az ő korában. Mint a nem követett nagy példára, a francia Delacroix- re hivatkoznak Székely élt vetői. Pedig a franciák sem azért szeretik Delacroix-t, mert festőién oldotta meg történelmi tablóit, hanem azért, mert tudatukban élnek ‘még a nagy francia forradalom barikádjai, és tudják. érzik, mit jelentett számukra a szabadság. S a spanyolok sem azért érzik magukénak Goyát. mert oly festőién tálalta, amiken Napóleon katonái agyonlövik az ellenszegülő madridi polgárokat. Mindez nem festői- ség kérdése csupán. A mi múltunk, keserves kínokkal terhes de a miénk, és nem mondhattok, mi lett volna, ha másképp alakul. Így a miénk, ahogy volt, s ennek történelmi festészetünk hűséges tanúja. „Minden esetre legjobban gondolom a hazát szolgálni azáltal, hogy véleményemet egyenesen kimondom" — írta Székely Bertalan. Ha nem történelmi szemlélettel közeledünk felé a barokk pátosza, póza épp oly idegen, mint történelmi festészetünk teatralitása. Múltunkat vagy megtagadjuk, vagy úgy vállaljuk, amilyen volt. Székely Bertalan ragyogó rajzművészete, festői tudása piktúrájábam a túlságos kigondoltságnak engedett, s ha vázlatai olyan frissek és mai ízlésünk számára is elfogadhatók, kész festményei logikai merevsége talán éppen a túlságos kigondolítságból ered. Gyermekkoromból őrzöm és csodálom Festészeti bonctanát. 1881 ->ben jelent meg. s Barcsay művészi anatómiájáig egyetlen tankönyv maradt, de bátran használhatná ma is. aki nem legyint Székely Bertalan neve hallatára, vagy aki tudja, hogy bármily piktorához elengedhetetlen az alapok ismerete, tudása. Ebből a nagyszerű könyvből is kitetszik, hogy a szenvedélyes, érzékeny és ramanitikus Székely Bertalan egyben. mélyen gondolkodó tudós pedagógus volt. Tudása, lehet, megkötötte festői kifejezése szabad közvetlenségét! de a szabadságharc leverése után végül is a romantika és történelmi pátosz volt az úr, mely a nemzeti művészet megteremtésére, a történelmi tudat felébresztésére kínálkozott. Azt a kort túlhaladhatta az idő, ez természetes, ám önismeretünk rétegeiben otthont találhat. Vagy inkább mi vehetnénk ajándéknak múltunkat, melyhez nem leereszkednünk kellene, inkább felemelkedni. Koczogh Ákos
