Népújság, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-04 / 103. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. május 4., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM CSONTOS SÁNDOR Hét följegyzés Gáli Istvánról — Hát te mivel készülsz mostanában megszerezni magadnak a hallgatóságot? — Ilyet, s efféléket gyakran kérdezett Gáli Pista az íróasztal túlfelén. az Új Írás szerkesztőségében. S ha elmondván, mi foglalkoztat épp, visszakérdeztem őt. többnyire kelletlenül válaszolt. Pedig hát dolgozott. Apróságokat írt ugyan főképp, műbírálatokat az Űj Tükörnek, de sokat és rendkívüli igénnyel. Jobb híján, mert regényhez lett volna inkább kedve. Ekkora munkába azonban nemigen mert belefogni, hisz betegsége csak a hajnali órákat engedte oda az írásra. Így is elkészült egy új kötete, a Karcolgatunk. Előbb olvastuk a róla szóló kritikát. Császár Istvánét, mint magát a könyvet. Szép, szeretettel! írás volt. — Láthatólag bele se nézett — mondta Pista —, de okosan beszél róla. Egyébként jól tette. hogy ki se nyitotta, nem érdemes könyvem ez. összekapartam, ami a fiókban volt. Nem akarván reagálni a keserű öniróniára, azt mondtam: — Az ilyen átmeneti idők, amikor nagyobb munkára készülsz, kedvezően is fölhasználhatók. Miért nem gyűjtőd kötetbe a rádiójátékaidat? — Mert nem jók. Amit szeretek közülük, azt átírtam novellának a Kar- colgatunkba. Ekkor már több hónapja dolgoztunk együtt. Elég idő ahhoz, hogy tudjam, nem szabad tovább faggatóznom. ★ Amikor kollégák lettünk, arra volt legelőbb kíváncsi, szeratek-e prózát olvasni. S mikor mondtam, hogy igen, földerült: — Te vagy az én emberem, itt mindenkit inkább a versek érdekelnek. Diadalmas mosollyal mindjárt elő is pakolt minden kéziratot a fiókjaiból, s áttolta az egész paksamétát az asztalomra. — írj pár soros véleményt róluk, aztán majd megbeszéljük. S nyale_tíz lektori jelentés, vagyis néhány nap után úgy dolgoztunk együtt, mintha már nagyon-nagyon rég lennénk munkatársak. ★ Hamar megfigyelhettem aztán:, milyen szeretettel bánik a nála kézirattal jelentkezőkkel. — Írjon egy lirai meg egy drámai novellát — hallhattam sokszor —. ezt meg hagyja itt, s ha lesz jobb, kicseréljük. Ahogy Kormos István azt szerette volna, ha tízmillió magyarnak legalább a fele költő, úgy áhította Gáli Pista a prózaírók jelentkezését. „Milyen jó költő ez, miért nem ír novellát” — mondta sokat, tréfásan, de valójában komolyan többre becsülve a jó epikát a líránál. á Legjobb regénye, A ménesgazda fülszövegén fölsorolta nemzedéke legjobbjait. Éppoly rokonszenves vonása volt ez, a pályatársak iránti nagy szeretete, mint annak racionális átgondolása: mindabban amit átélt, sok a nyomasztó emlék*, de mint prózaíró hálás lehet élmény- anyagáért. * Hogy az epika rettentően igénybe veszi íróját — sokat foglalkoztaitta. Tudta, ha egy realista műben egy részlet pontatlan, az egész munka elveszti hitelét. Tűnődött azon is, mi lehet hasonlítható ahhoz a robothoz, ami a prózaírás. Hiszen kíméletlenül meg kell írni a napi penzumot, akkor is, ha esetleg az egész papírkosárba kerül. Tudta, nem tréfa, amit Philip Roth, a mai amerikai irodalom jelentős alkotója mondott egyik nyilatkozatában : az életemnél unalmasabbat elképzelni $e lehet, ülök egy szobában s egész nap verem a gépet. ★ írásai közül legnagyobb hatással rám Vaskor című novella ciklusa volt. Erről beszélgettünk hát legtöbbet. Tőle magától is hallottam: a megírt történetek nem vele estek meg, s hogy a saját közvetlen élményeit soha nem volt képes megfogalmazni. Később értesültem arról: azt a művét, melyben mégis magáról beszél, A napimádót, élete leggyötrel- mesebb munkájával hozta létre. A regényen a belső küzdelemnek nincs nyoma, éppúgy a jelentékenyebb Gáti-írások között a helye, mint a keveset emlegetett szociografikus alkotásának A csapdának. ★ Kéziratai — melyeken sokat akart még dolgozni, mielőtt véglegesnek tekintheti őket — meghökkentő hirtelen alakultak át hagyatékká. A gondosan rendezett dossziékban fájdalmasan sok- volt az épp csak elkezdett mű, a vázlat. Így hál nem is ezeket olvastam először, amikor szóba került állítsunk össze hátramaradt munkáiból egy kötetnyit. Hanem a már megjelent könyveit, tv-kritikáit. nyilatkozatait. S csak eztán a novelláit, hangjátékait, melyekből aztán megszerkesztettük az Éjszakai csöngetés című kötetét. Volt az írások közt egy filmnovella is, a Vonszolt dallamok. Ahogy olvastam felrémlett az emlék: Gábor Pállal tervezett filmet. Találtam több kötettervet, följegyzést — csak A ménesgazda szövegeiből nem maradt semmi. Ügy látszik,/ oly helyénvalónak érezte a regény jelentékeny lerövidítését — melyhez egyik kollégájától kapott tanácsokat —. hogy a kimaradt részleteket látni sem akarta többé. ★ Hideg, téli napokon olvastam végig a hagyatékát. Dolgozószobájában, íróasztalánál. Amíg megmelegedett a levegő, negyedórát, •húsz percet rendszerint avval töltöttem, hogy tájékozódtam könyvtárában. Mi' két szeret olvasni? Vonzalmainak nagyobb része kideríthető Hullámlovas című kötetéből s az Éjszakai csöngetés zárófejezetéből, melynek az Életem, műveim címet adtuk. Egy meglepetés érhetett így, de azt annál nehezebb volt tudomásul venni. A betűrend szerint elrendezett könyvek között ott voltak a fiatalabb pályatársak munkái — többségük azonban dedikálás nélkül Gáli tehát, aki annyi írót indított útnak, antológiákat szerkesztett, megismertette személyesen egymással a nála fiatalabbakat, segített kiharcolni a Mozgó Világot. az utána következő nemzedékhez tartozók köteteit jobbára maga vásárolta meg. Majdnem olyan nehéz volt ezt elfogadni, mint néhány héttel korábban halálának hírét. — A. Ha. Ha. A férfi persze lelépett, A kalucsni legmagasabb ára ma félrubeles volt. Gondolom. holnap megveszi hatvan kopekért. Gyönyörű. Üldögéltünk, aztán elmentünk. Ismeri a moszkvai portóit? Az ember nem részegedik le tőle, hanem elveszti a maradék eszét is. Emlékszem, rákot ettünk, aztán váratlanul a Sztrasztnaja téren kötöttünk ki. A téren Pál Vasziljics átölel valami asszonyságot és háromszor megcsókolta : jobb arcát, bal arcát, aztán megint a jobbat. Emlékszem, hahotáztunk. az asszonyság meg kővé meredt. Puskin áll, nézi a nőt. a nő meg Puskint. Virágcsokrokkal estünk •neki. Pál Vasziljics is vett egy csokrot, s a lábával széttaposta. Torokhangot hallok: — Elvigyem magukat? Beültünk. Hozzánk fordul és megkérdi: — Hová parancsolja fenséged ? Ez Pál Vasziljics! Fenség! No. gondolom, a gazember! Pál Vasziljics még széttárja a bundáját és azt feleli: — Ahova akarod. Abban a minutumban fordít egyet a kormányon, s röpülni kezdünk, mint a vihar. öt perc múlva a Neg- linnejen — stop. És akkor az a duda hármat röffen- tett. mint egy disznó. — Rr.. .Röff .. .Röff ... És mit gondol? Erre a „röff”-re — inasok! Kiugrottak az ajtó mögül, és karon fogtak minket. A fő- pincér, akár egy gróf: — Asz-talt. Hegedűk : „Argentina forró ege alatt...” Valami sapkás-f elő itős ember, derékig csupa hó, az asztalok között táncol. Pál Vasziljics ekkor már nem is vörös volt, hanem egyenesen foltos, és fölcsattant: — Pokolba a portóival! Pezsgőt akarok inni! Az inasok szanaszét futottak; a főpincér meghajtotta fejét: — Ajánlhatnám ezt a márkát... Ügy röpködtek körülöttünk a dugók, mint a lepkék. Pál • Vasziljics átölel és kiabál : — Szeretlek! Eleget sa' vanyodtál abban a Centro- Szojuzban. Beszerezlek téged a trösztünkhöz. Létszámcsökkenés van nálunk tehát üresedés is. A tröszt' ben én cár és isten vagyok! Trösztben barátja „úgy van”~t rikkantott, és lelkesedésében a kelyhet a földre. s ripityára. Mi történt ekkor Pál Va- sziljiecsel! — Mi az — kiabál —, a lelked tágasságai akarod megmutatni? Széttörted a poharat és boldog vagy? A. Ha. Ha. Idesüss! És ily szavakkal a’ talpas vázát a földre — ez egy! A trösztbeli társa — egy kelyhet! Pál Vasziljics — a mártásos tálat! A trösz- tös — még egy kelyhet! Akkor tértem magamhoz, amikor elébünk tették a számlát. És azon — egymil- liárd-kiilencszáztizenkét milliót pillantottam meg a ködön át. Úgy bizony. Emlékszem, Pál Vasziljics lenyálazta a bankókat, aztán hirtelen 'kimarkolt nekem is öt darab százast. — Testvér! Nesze kölcsönbe! Téngődsz te abban a Centroszojuzban ! Fogd ezt az ötszázat! Belépsz a trösztünkhöz. aztán lesz neked is. Nem bírtam ki, polgártárs. Elvettem attló az aljastól a ötszázat. ítélje meg maga : hisz úgyis elissza a csirkefogó. Könnyen jön nekik a pénz a trösztnél. És akkor, elhiszi-e nekem, hogy elvettem azt az átkozott ötszázat. hirtelen elszorult a szívem. Gépiesen megfordultam, és ködösen látom — a sarokban ül valami ember, előtte egy üveg ásványvíz. A menyezetet bámulja, de nekem, tudja, úgy tűnt. mintha engem nézne. Mintha, tudja, lámatatlan szemei lennének — a másik kettő az arcán. És hirtelen émelyegni kezdtem, el sem tudom mondani magának! — Hopsza, drisza, hosztpa- sza! És oake-walk-lépésben az ajtóhoz. Az inasok előrerohantak és asztalkendővel integettek. Ekkor friss levegő csapta meg az arcomat. Emlékszem, a sofőr megint röff en tett egyet, s mintha állva utaztam volna. De hogy hová — nem tudom. Teljesen elvesztettem az emlékezőképessé- gemet. Otthon alszom el. Fél három. És a fejem — Úristen! — nem bírom fölemelni! Valahogy eszembe jutott, mi volt tegnap, és legelőször a zsebemben kezdtem kotorászni. Megvan az ötszáz rubel! No, gondolom, ez pompás! Éls bár majd szétszakad a fejem, fekszem és ábrándozom, hogyan is fogok a trösztben dolgozni. Heverésztem, teáztam, megenyhült a fejfájásom is. Este korán elaludtam. Éjszaka egyszer csak csöngetnek ... A, gondolom, biztosan a nagynénim jött meg Szara- tovból. Mezítláb szólok át az ajtón: — Nénikém, te vagy? Az ajtó mögül egy ismeretlen hang. — Igen. Nyissa ki. Kinyitottam és megdermedtem ... — Engedelmet... — mondom, de nem jön hang a torkomból — megtudhatnám. mi ez? Ó, a gazember! Mert mi derül ki? A kihallgatáson Pál Vasziljics (őt már reggel bekísérték) bevallotta a nyomozónak : — ötszázat belőle meg ennek és ennek a polgártársnak adtam oda — vagyis énnekem ! Kiáltani akartam: szó sincs erről! De tudja, belenéztem ennek az aktatáskásnak a szemébe ... És eszembe jutott ! Emberek, az ásványvizes! ő az! A szeme, ami az arcán volt. most a homlokán!- Elhaltam ... már nem tudom, hogyan, előhúztam az ötszázast... Az meg hidegvérrel a másiknak: — Csatolja az ügyhöz. Nekem meg: — Szíveskedjék felöltözni. Istenem ! Istenem ! Hogy hogyan is értünk oda, látom a könnyeimen át, kis lámpa ég a felirat fölött: „Parancsnokság”. Itt mertem megkérdezni: — Mit művelt az a gazember, hogy letartóztatnak miatta? Az meg a foga közül,, gú- nyorosan : — Ó, semmiség. De nem is tartozik magára. Hogy hogy nem tartozik! Később megtudom: csaknem hét törvénycikkely alapján ..., megvesztegetés, bak- sis elfogadása, gondatlan kezelés és legfőképpen — sikkasztás! Kiderül, micsoda kis semmiségek! Ez a semmirekellő hát az utolsó estéjét élte akkor — ivott az élet poharából! No- hát, röviden szólva, két hét múlva engedtek ki. Rohantam az osztályomra. Megérezte a szívem: az asztalomnál valami új, zubbonyos ember ül, elválasztott hajjal. — Létszámcsökkentés. Meg aztán, ami történt... Nagyon különös... Hátat fordított, s a telefonhoz. Félholttá váltam ..., megkaptam a felmondást... két hétért előre 105 rubelt, g kimentem. Azóta szünet nélkül járkálok és járkálok. S ha még egy hét így telik el. azt hiszem. kezet emelek magamra! Fordította: Dobó Katalin (Megjelent 1922-ben a Na- kanunye c. folyóiratban.)
