Népújság, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-04 / 103. szám
Tihanytol nem messze található egv kis község — Örvényes —, amely hazánk egyik legrégebbi ipari műemlékével büszkélkedhet. Az 1211- ben épült vízimalom a török idők alatt megrongálódott. majd a XVII. században épült át. parasztbarokk stílusban. A ma is működő matuzsálem. amelyet a Pécsely-patak vize lát el energiával. egyik érdekessége e tájnak. Vízimalom F erdén esnek a sugarak a gyepre. A késő délutáni napfény világító zöldre festi az öreg körtés alján kaszálás után újrasarjadó füvet. Sehol ilyen zölden, ilyen fiatalom nem sugárzik, mint itt. a vedlett ágbozont alatt. Gyermek-szemembe beleivódott a gondozott körtefasorok szépsége: fönt az általuk be nem árnyékolt fehér nap, a földön az utánozhatatlan, húsvéti* szelídséggel lángoló zöld. Apám körtése. Tizenhatszor hét fa. Vágtattunk a köztük hagyott utacskán kiterjesztett karokkal, és mellettünk kétoldalt kattogtak a sorok, mint vonat mellett a villanyoszlopok. Akkor még barnán rajzolódtak elő a szabályos fatányérok a földön, amelyeket ásni. kapálni, gereblyézni kellett. Patkó alakú vakarával kapargattuk télen. tavasszal a fák kérgét, hogy lehántsuk a búvó bábokat, petéket. Apám kezében járt a rókafarkfűrész, a metszőolló. Mint más a rugós ágyon, úgy ugráltunk a kazalba hordott lemetszett ágakon. Hol van már apám. a gyümölcsös ültetője? Harmincnégy évesek voltak, mikor anyám földjét betelepítették. Hatvannyolc éves volt, amikor meghalt. Akkor már régen másé volt a körtés. Disznót, csibét nevelt rajta a téesz elnöke és jogtanácsosa. A háztól nem messze téglaól-sort húztak fel. A háztájit ás tanyát maga apám adta el bagóért a jogásznak. A veszett fejsze után dobta a nyelét. A körtefák megvénültek és elvadultak. Áljukat bodza, akác és meggysarjadék nőtte be — a kertszéli néhány meggyfa bőségesen gondoskodott az utánpótlásról. Hetvenötben stencilezett papír jött. hogy a Kerek-dűlőt zártkertté nyilvánította, és volt tulajdonosaiknak visszaadja a téesz. Anyám nem akarta visszavenni. Évtizedek óta senki egyetlen kapavágást sem tett a földben, a metszésről, permetezésről nem is beszélve. Még az éretten lehulló körtét is csak a jószággal etették föl a bérlők. — Ha akkor nem nekünk adták ki művelésre, most már nem kell! — mondta konokan. — Nem éri meg a munkát. Meg hát... ki végezné? Valóban. A kertész fia. lánya más szak. mát tanult. — Bárminek mehettek, csak ezt ne válasszátok! — Hát elmentek, elmentünk bárminek. — Két gyereket taníttattam — mondta halála évében apám —, hogy egy szót se értsek abból, amit csinálnak. — Első verseskönyvemet tartotta a kezében. — Vissza kell venni — döntötte el magától értetődően a bátyám. Anyám daccal húzta meg a vállát: — Hát vegyétek! Ha ti jobban tudjátok. Aztán hat éven át, hetvennyolc éves koráig szaladgált elkeseredetten a permetlés vödrökkel, derékig érő gazban a fasorok között. A fákon több volt a száraz ág. mint a zöld. — Hiábavaló fáradtság — mondhatta, volna, mondta is mindenki. És akkor — háromévi ilyen-olyan gondozás után a körtés bizonyított. Annyit termett, hogy a jogtanácsos üres óljában térdig volt terítve a leszedett körte. (Akkoriban váltották le az elnököt, és nyugdíjazták a jogászt. A téesz raktárából régóta túl gyorsan fogyott a táp.) Bátyám kollégája, aki munkában besegített. úgy megriadt az értékesítés gondjaitól. hogy leköszönt. Mi építkeztünk, bátyám külföldön dolgozott. Anyám átkozta azt az órát, amikor a földet mégis visz- szavette. Aztán hosszú unszolás után aláírt nekünk egy papírt, hogy a körtés gondja a továbbiakban a miénk, ő többé nem törődik vele. Akkoriban már évi ötezer forintokat fizetett rá a kétezerhatszáz forintos nyugdíjából. Eleinte úgy gondoltuk — léha. városi emberek —, hogy akárhogy is. de meg kell tartani. Előbb-utóbb majd csak ráér valamelyikünk dolgozni benne. Addig meg eláll így is. A föld érték. Anyám ezt a felfogást nem értette. Aki nem műveli, ne is tartsa! — mondta. — Egész életemben a két kezem munkájára számítottam csak. én ehhez a föld-spekulációhoz (!) nem értek! — vágta oda nekünk mély megvetéssel azon a télen, amikor az egészségi állapotára való tekintettel sikerült kicsikarni az ígéretet, hogy leteszi a gyümölcsös gondját. — Adjátok el! Majd éppen ti fogtok dolgozni benne! Van is nektek időtök arra! Kitavaszodott. Először úgy kellett néznem a földre, mint a gazdája. Elvadult körtefa-, meggyfa-, fává serdült krisztustövis- dzsungel. Minden üres foltocska tarackkal szőnyegpuhaságúra benőve. Hirdettem. Művelőtársat, bérlőt kerestem. Sokan jelentkeztek. de aki megnézte, mind elmenekült. A gyerekek indián-üvöltözéssel törtek utat maguknak az ember-magas gazban. Riadtan sárgarigók, meggyvágók kaptak szárnyra előttünk rikoltozva. Ahogy piros sapkájuk fel-felbukkant a bozótban, mintha magamat láttam volna. A magam piros sapkáját röpködni ugyanezek között a fák között. — Magad uram. ha szolgád nincsen! Felégettük a beteg levéllel borított fa-aljat, baltával kicsapkodtuk a surjánokat. Sóhajtoztunk. Nem, nincs erre időnk, erőnk! Kivágattuk a legelvadultabb sarkokból a félig kidőlt meggyfákat, a kertet beborítani szándékozó akácot. Felszántattuk a megtisztított földet. Az eke beletört a gyökerekkel átszőtt rögbe, szinte csak sávokra hasogatta a tarackszőnyeget. Krumpli, kukoricát. zöldséget ültettünk. Ástuk, kapáltuk a csomós, gyökérbogos ágyásokat. Per- metezgettük a körtést. Rimánkodtunk a kereskedőknek, és bosszankodva álltunk másnap a kétszeres áron kiírt ládák előtt. A föld magához idomított minket. Itt állok hát a foltosán aranyló, késő délutáni napsütésben. Ősz van. Megint szedni kell a körtét. Végignézek a barátságosan szabályos fasorokon, a zöld füvön. Nagyot sóhajtok. Miért is ilyen átkozottan. lelket melengetőén szép? És rossz lelkiismerettel jut eszembe: mit nem adott volna azért apám. hogy itt állhasson így. mint én? Hogy. amint tervezték: ebből élhettek volna meg öregkorukban? Hogy az övék maradhatott volna, beváltva az ifjan hozzáfűzött reményeket, a hiába beleölt kemény munkát? Semmi áron nem kaphatta meg azt. ami nekem később az ölembe hullott. Nekem, akinek mindez csak nyűg. gond. költség, akármennyire szeretem is. Feladat, amihez nem értek, amire nincs időn. de amit egészen elhanyagolni mégsem tudok. Hát lehetséges, hogy amire vágyott. az csak neki^ egyedül csak neki volt elérhetetlen? Míg bárki, akinek semmit sem jelent a száztíz körtefa, megkaphatta? Aki nem tervezte, nem álmodta, nem értékelte, soha egyetlen gondolatját, egyetlen munkaóráját sem fordította rá, az mind szedhette gyümölcsét? ő pedig, úgy halt meg. hogy még a csalódás emlékét is szerette volna elfeledni. Miféle törvény működik az időben? ehetséges. hogy amire én vágyok “ annyira — éppúgy elérhetetlen marad számomra? És húsz év múltán ugyanígy állnak majd az én gyerekeim is álmaim hullásának beteg papír-avarjában, és csupán a kegyelet, az emlékezet gyengíti el őket annyira, hogy hozzá nem értő kézzel bele-belekotorjanak betűvetésem gondozatlan maradt, elvadult örökébe? Mezey Katalin cA kezthz áJji in
