Népújság, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-25 / 121. szám

1 SIA6ÏS ^saknem húsz éve annak, hogy a par- '*■' lagföldek miatti nemzeti lelkiisme- retfurdalás országos eredményt hozott és a városok körül sorra-rendre alakultak meg a kertszovetkezetek. Mihaszna, gazos hegy­oldalak vették hátukra a behemót lánctal­pasokat, amelyek aztán tisztességesen el­rendezték a rendeznivalókat, művelésre alkalmassá tették a parlagokat. Gyümölcs­fákat, szőlőket, konyhakerti növényeket le­het telepíteni és ültetni ott, ahol talán még sohasem járt az eke. Osztani kezdték a hobbitelkeket, akkoriban hat forintért négyszögölét Eger mellett a Marinka-dű- lőben. — A kutyának is megéri! — A kutyának sem kell! — csaptak össze a vélemények, aztán azon vettük magun­kat észre, hogy az üzletekben egyszerre hi­ánycikk lett a kapa, az ásó, a gereblye és alaposan végignézték a városit, ha a pult elé állt: — Kérek egy kaszát! Tanyát vertek az új honfoglalók, az Eger-patak völgyében, két oldalon is — ahol annak idején a fényes török szultán jani­csárjai nyomultak Dobó ellen —, és mű­velés alá vettük az agyaggal, homokkal ke­vert riolittufát. Megalakultak az első társulások, a kert­szövetkezetek, kiosztásra kerültek a hobbi­telkek. Az elnevezés és a lehetőségek aszerint változtak, ahogyan a gombamódra szaporodó jogszabályok. A telkeken szük­ség volt kunyhókra, ahová az időjárás vi­szontagságai elől bemenekülhettek az em­berek, majd épülni kezdtek a szerszámos- kámrák, amelyeknek nagysága nem halad­hatta meg a 12 négyzetmétert. A későbbi „zártkertek” már nagyobb lehetőségeket biztosítottak és szaporodtak a harmincegy- nehány négyzetméteres házikók, ahol szo­rultságból — tavasztól télig — még lakni is lehet. Amire felocsúdtunk a parlagföldek hasz­nosítása felett érzett örömünkből, felépüli egy kis „hátország” olyan betonalapokkal és tetőszerkezetekkel, hogy a legtöbbre eme­letet is lehetne húzni. A városi kisemberek tízezrei levegőhöz jutottak, összeverbuválódtak a kertbarátkö­rök, divat lett a gazdálkodás, amelynek végeredményképpen egy ország látja a hasznát. Keresett cikk lett a permetező, a rotációs kapa és az utánfutó, az ország egyik legolvasottabb lapjává lett a Kerté­szei és Szőlészet Mindezek a múltat idéző, jubileumi gon­dolatok az andornaktályai Marinka Kert- szövetkezetben jutottak az eszembe, fenn a tetőn, ahol a házikónk nyitott erkélyéről látom a kékesi tornyot, a Bükköt, és dél­re tekintve — az említett ozmán sereg fel­vonulási útvonalát —, a mai vasútvonalat, az olajfúrótornyokat Makiártól Egerig. Az alkonyat csendes nyugalmában heve- részek a meggyfák alatt és magamban sorra veszem a mindössze néhány holdas kertszö­vetkezet múltba tűnő éveit. Marinka — Státuszszimbólum? — kérdezik gyak­ran. — Életszükséglet! — válaszolom. És ami­kor elmondom, hogy a mi kiskertünkben az elmúlt tizenegynehány esztendő alatt fize­tett napszámos nem nyomta földbe az ásó­ját, kezdik megérteni a megértendőket. A kellemes május végi estén, megkísér­lem gombolyítani a szálakat talán szórako­zásból, talán csak pihenésből, miközben távolabb egy mély vízmosásból gerlék röp­pennek, kakukkok felelgetnek egymásnak fáradhatatlanul... Elszorul a szívem, ha az alapítókra gon­dolok, hiszen többen közülük már „elmen­tek” még öregségük előtt, amikor élvezniük lehetett volna eddigi szorgalmas munkájuk gyümölcsét. Ök már nem művelnek földet. Mások cseréltek, vagy egyszerűen eladták a Marinkát. — Meguntam ! — említi valamelyik nap az egyik kertbarát, amit éppen olyan ter­mészetesen veszek tudomásul, mintha azt mondaná, hogy én ezt a kis „birtokot” oda nem adnám egy balatoni villáért. Másoknak az élet kínálja az indokot, vagy a kifogást, némelyek viszont örök sze­relembe esnek a földdel, olyanok is, akik­nek őseik sohasem láttak szőlőültetést. — Pestről járok le hetente Trabanttal! — Borod, sem terem annyi, mint ameny- nyi benzinre szükséged van... — Itt a legfinomabb a bográcsos! Innen a hegytetőről messzire ellátni, úgy­szólván nyüzsög az egész hegyoldal. Foglal­kozásunkat illetően akad közöttünk min­denféle-fajta: gépkocsivezető, zenetanár, műszerész, tanfelügyelő, munkaviszonyban állók és leszázalékoltak egyaránt. Ami a domborzati viszonyokat illeti, úgy­szólván morzsalékos tufaképződmény az egész meredek hegyoldal, amelynek az al­jában próbálkoztunk annak idején egy ásott kúttal. ez harmincegynehány méter mély ugyan, de sajnos, a benne levő víz- mennyiség sem több ugyanennyi liternél. — Igazi, jó ivóvíz! — kinálgatjuk egy­másnak a sajátunkat, körbeadjuk a vizes­bögrét, de azért autóval járunk az útmen­ti artézi kútra, ahonnan fordulónként egy- hektonyi is belefér a csomagtartóba. Ami a partot illeti, bizony jó erős kaptatóval végződik, próbára tesz szivet, kuplungot egyaránt. Vendég érkezik. Ö maga vallotta, hogy vérbeli paraszt, akinek olyan a föld, mint a bányásznák a bánya, vagy a tisztviselőnek az íróasztal. Szakértelme előtt fejet hajtok, élettapasztalatait a fejemben és lelkemben gyűjtöm. — Szétnézek nálad egy kicsit! A vizsgázó gyermek izgalmával kísérem végig a kerten, megállunk méterenként. Nem szólna egy fél világért sem, csak tü­zetesen mindent megvizsgál, megnéz. A fa­gyos tél utáni kísérleti metszést éppen úgy. mint a fák kialakított koronáját, vagy ép­pen a tegnap elültetett palántákat. — Szépen fakad a szőlő! Bólint, aztán tovább lép szótlanul, elen­gedi füle mellett a szavakat. Nézi az új­fajta kötözőzsinórt, észreveszi az első szőlő- permetezés nyomait a leveleken, mert a rafiához, meg a kékkőhöz szokott régi vá­gású paraszt, minden újdonsággal nehezen barátkozik. — Irtózom a mérgektől! — jegyezte meg tavaly, amikor gyomirtóztam a szőlőt. — A tsz-ben is csinálják! — De nem háromszáz ölön! Lépésről lépésre haladunk, a vizsgapír változatlanul ég az arcomon, de az én jó öreg csizmás professzorom ezúttal halLgat. Ujjaival megpendíti a huzaldrótot, letör a törzsekről néhány fattyúhajtást, kikapar egy új telepítésű ültetést, megvizsgálja az eredést, aztán tenyerével gondosan vissza­igazítja a porhanyós földet. — Mennyit pótoltál? — Tizenkettőt. Bólint, és visszatér, a meggyfa alá a vas­tag tölgyasztalhoz, ahol végre bővebb be­szédre szánja magát: — Maholnap egészen belejössz! Ezt aztán annak vehetem, aminek aka­rom! Megállapításnak, dicséretnek, bizta­tásnak ? — Ha beválik az új gumikötöző, jövőre én is.veszek égy karikára valót. . . Tetszik a fülemnek a jóízű, okos paraszt­beszéd, szeretem hallgatni az élete estjét élő ember megfontolt szavait. — Tudod, mi volt itt azelőtt? Csipke, kö­kény, meg szeder! Most — ezen a négy holdon — megtermelitek a magatok szük­ségletét, senkinek sem kell vásárlás miatt a piacra mennie. Ahogyan számítgatom, van itt a dűlőtökben száz, százhúsz termő gyümölcsfa, kétezer tőke kordonos szőlő, nem is szólva az egyebekről. . . — Sok-sok ilyen kiskert van már ebben az országban a hajdani parlagok helyén. . . Szavaimra felfigyel, tekintetén látom, hogy mondani készül valamit: — A föld nagy kincs! Vétkezik, aki po­csékolja. aki pocsékká teszi. Ügyelni kell ar­ra, hogy az ember ki ne szorítsa magát a földről, mert a föld nem olyan mint a l'ê­tes. Nem lehet nyújtani... Nézem a lobogó tűz mellett a bölcs öreg arcát. Az évtizedek rovátkái — mint fák törzsén az évgyűrűk — egymás mellett hú­zódnak figyelmeztetőül, hogy az ember el ne feledje a korát. A nyárs végén, a sza­lonnából sercegve csöpög a zsír a tenyér­nyi kenyérre, a hagymakarikák illatát a füstszaggal keveredve érzem. I epkék, bogarak röpködnek a tűz fö* ^ lőtt, denevérek indulnak útra titkos padlászugokból, tücskök adják az esti kon­certet a csendes, hétköznapi beszélgetés­hez, amelyek éppen úgy hozzátartoznak az ember életéhez, mint a testet tápláló ha­rapás kenyér. Âm a beszélgetésnek is meg kell adni a módját, meg kell találni a leg­alkalmasabb helyet, ahol a szó pontosan úgy ér el a céljához, ahogyan azt szánták. Amikor aztán hamvadni kezd a parázs, és este lesz. az elhangzott szavak szárnyak nélkül is röpködni kezdenek és gyökeret vernek a hallgatásban, elmerülve az emlé­kek között... Szalay István Tóparti várakozás

Next

/
Thumbnails
Contents