Népújság, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-18 / 115. szám

IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság, ms.mój.« is., ««.mb«.*

CSORBA GYŐZŐ:

(Jjata

Néhány tavalyi mandula a/ ág-hegyen maradt.

De hontja, bontja már a fa a/ új virágokat.

Ag és virág — még lomb alig —, vas-szürke, rózsaszín:

— rózsás tüzek lobbannak itt szürkék kanócain, föl robbantják a dermeteg s makacsul ittragadt telet, mely földre, ágra rátapadva az életet bennünk fagyatta.

Didergek még, bár süt a nap. magas szobámra süt, de biztat a tapasztalat itt, ott és mindenütt: nem csapkodó gerillaharc. hadművelet folyik.

s holott esik néhány kudarc, csak jóra változik, és bizton győz a győzni jött az eddig győzelmes fölött, s ki jót pártolt a viadalban, ma jd része lesz a diadalban.

Bízó, azért még nyugtalan fogoly, számolgatom: mily erő állhat olt alant a szembc-domhokon. és jobbről-balről mily hadak zárulnak össze, hogy döntő csatába fogjanak, ha kell támudniok.

S örömöm egyre-egyre nő, mert föl nem tartható erő feszül a friss füvekben, fákban, e láncait törő világban.

Miiiveszet

és kritika

Amióta művészet létezik, csaknem azóta kritikusok is tevékenykednek, hogy fölmérjék, elemezzék az alkotók teljesítményeit. A hagyomány számon tart egy görög kritikust, Zoiloszt, aki Homérosz költeményeinek fölöttébb kemény bírálatával szerzett kétes csengésű nevet magának. Többen vannak persze olyanok, akik esztétikai tudásuk, biztos ítéletük és ízlésük révén vívtak ki megbecsülést, szereztek rangot a kritikusi hivatásnak. Vállalva gyakran a tévedés kockázatát is — hiszen a kritikus a múlt s a jelen művészi normái szerint ítélkezik, s utóbb kiderülhet, hogy valamely mű, amelyet elmarasztalt, új és értékes művészi irányzat terméke volt. Persze fordítva is így igaz: egy adott korszak kritikailag jól fogadott alkotásairól is bebizonyosod hátik, hogy nem időtállók.

Szocializmust építő társadalmunkban sajátos szerepe van a művészetkritikának. Egyrészt — tekintettel arra, hogy nálunk a művészek túlnyomórészt diplomát szereznek, s a műalkotások létrehozásában az állami támogatásnak meghatározó jelehetősége van — „abszolút dilettáns", kirívón tehetségtelen munkákkal, teljesítményekkel ritkán találkozik a kritikus, másrészt azonban egy rendkívül bonyolult, válságjegyekkel terhelt érték- rendszerben kell tájékozódnia — sőt: tájékoztatnia.

Manapság a klasszikus művek mellett ott találhatók a legkülönfélébb alkotói törekvések termékei, s a kritikusnak kell — ha tud — vezérfonalat adnia: mit érdemes megnézni, elolvasni, megvásárolni. De — az előbbiekből következőleg — ez a vezérfonál voltaképpen az alkotóműhelyek irányítóinak kezéből gombolyodik elő; a kritikusi tevékenység ott kezdődik, amikor eldől: ki és mit alkothat? Milyen könyvek jelenjenek meg, milyen filmeket forgassanak, milyen darabok s milyen rendezői felfogásban kerüljenek színpadra, milyen szobrok jussanak közterekre, milyen képek a tárlatokra? Kritikai tevékenységnek minősül tehát mindaz, ami az alkotóműhelyekben történik, ami azzal kapcsolatos, hogy milyen művek s a nyilvánosság milyen szférájában fejtsék ki társadalmi hatásukat. Ekkor lép működésbe a szorosabb értelemben vett kritika, mely mintegy a társadalom képviseletében alkot véleményt a műről, á művészi teljesítményről.

Nem csoda, hogy művé- szetkritikánk gyakorta —

szinte „hagyományosan" — küszködik a rárótt feladattal. Erről a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség legutóbbi, 1984 őszén kelt állásfoglalásában így fogalmaz: „Az elmúlt évtizedben nem javult, sőt egyes művészeti ágakban romlott a művészetkritika értékfel- ismerő, támogató, a közön' séget és az alkotókat orientáló tevékenysége. A művészetkritika mai állapota többnyire nem kedvez a szükséges eszmei tisztázódásnak, a reális értékrend tudatosításának, a műhelyek határozottabb és egyértelműbb megrendelő, értékelő és válogató tevékenysége kibontakozásának, a művészet- pilitikai és közművelődési szempontokat jobban érvényesítő közléspolitika kialakításának. Sok helyütt — a megbízható marxista művészetelméleti háttér hiánya miatt — elbizonytalanodnak a marxista igényű kritikus kezdeményezések, nem elég igényes és határozott a marxista. kritika állásfoglalása a művészeti és ideológiai vonatkozásaikat tekintve egyaránt problematikus törekvésekkel kapcsolatban. A kritika csak ritkán vállalja — és akkor sem mindig a kívánatos szinten teljesíti — a művek világképének, eszmeiségének feltárását és értékelését." Ezt a — korántsem hízelgő — véleményt erősítették meg az MSZMP Központi Bizottságának a párt XIII. kongresszusára készített irányelvei is: „A művészetkritika és művészetelmélet az eddiginél hatásosabb, kezdeményezőbben vegyen részt a mai magyar és külföldi irodalmi és művészeti áramlatok, értékek és a vitatható törekvések minősítésében. Jobban kell támogatni a szocialista eszmeisé- gű, ízlésformáló művészi alkotásokat. Határozottan fel kell lépni az eszméinktől idegen, szocialista viszonyainkat eltorzító törekvések ellen."

E kép hátterében azonban ott rejlenek azok a zavarok is, amelyek az utóbbi évtizedben a kritika szerepértelmezését megnehezítették. Volt — például — olyan nézet is, mely szerint a kritika működésétől függ a művészi alkotómunka szabadsága. Ha a kritika nem minősíti kellő határozottsággal a vitatható művészi törekvéseket, akkor óhatatlanul előtérbe kerülnek az adminisztratív eszközök, a politika kénytelen — a szükséges mértékben — korlátozni a kísérletezéseket, útkereső próbálkozásokat. Nos, ez az első hallásra tetszetős, meggyőző vélekedés olyan különbséget feltételez művészet és kritika között, amely a valóságban nem létezik. Ugyanis a művész s a kritikus egyforma felelőséggel tartozik a társadalomnak, furcsa munkamegosztás lenne, ha az alkotó „azt mondhatna, amit akar”, hiszen majd a kritika úgyis „helyre teszi”. A XIII. kongresszus tapasztalatai alapján leszűrhetjük azt a tanulságot, hogy az efféle szereptévesztés semmiféle hivatalosként értelmezhető megerősítést nem kap.

Tartós betegsége kritikai életünknek, hogy kevés a vita, az eszmecsere a nehezen megközelíthető, de vállalandó értékek szolgálatában. S tartósan divatozik a nyegle hangvétel, a személyeskedő, csipkelődő modor; a kritikus visszaél a hatalmával, tár- sadálmi megbízatásával. Néha meg azt tapasztaljuk, hogy a kritikus a tömegek tévedhetetlen képviselőjének pózában tetszeleg: ami neki nem tetszik, az a közönségnek sem tetszik, tetszhetik. Az ilyen kritikus olykor gátlástalanul meneszt mennybe vagy tapos sárba műveket, teljesítményeket, alkotókat — a közönségre, a társadalomra hivatkozva. S hiba az is, ha a kritikus túlságosan a művész szemszögéből, a bírálandó mű, produkció vonzáskörében foglal állást, s jó esetben is csak a hozzáértők az esztétikai ismeretekkel fölvértezettek számára érthető mindaz, amit mondani akar, idegen szavakban, szakkifejezésekben dúskál stb.

Meg kell találni tehát — bár csöppet sem könnyű — azt a pontot, amelyről a kritikus beláthatja a művész s a társadalom között húzódó terepet. A kritikusnak egyszerre kell a művészt s a társadalmat képviselnie. Meg kell mutatnia a közönségnek : mi a fontos abban az „üzenetben”, amely a művésztől érkezik, s vissza kell jeleznie a művész számára, hogy a mondanivalót nem csorbíthatták-e a kifejezés- mód, a szemlélet ilyen vagy olyan hiányosságai. S mindehhez a kritikusnak nem áll rendelkezésére közvéleménykutató apparátus (ezért baj, ha valaki demagóg módon s fölényes határozottsággal a közönségre, a társadalomra hivatkozik, amikor egyéni véleményét fejti ki). Am a kritikus is része a társadalomnak, ő is szuverén befogadója a művészi alkotásoknak, tehát az a kritika melyet megfogalmaz, bizonyára sokak — talán nem ilyen tudatos — megítélésével esik egybe.

Kőháti Zsolt

Május I. 1958-ban

A 40 év képekben II.

Múlt heti válogatásunkat a Néprajzi Múzeum reprezentatív fotókiállításáról ma az 1956 utáni

L korszak képeivel folytatjuk. A reprodukciókat Kőhidi Imre készítette.

Vadászrepülők (1981) Rockkon

TATAY SÁNDOR:

Ajándék az öregeknek

Fiatal barátommal, aki egyébként távoli rokonom is, a benzinkútnál találkoztam, a Bajza utca sarkán. Megtöltöttem csurig a tankot, és még a biztonság kedvéért egy kannát is. Q a mögöttem várakozó vállalati kocsiból ugrott ki, és megragadta az alkalmat, hogy boldog új évet kívánjon, s aztán:

— No, talán valami hosszú útra készülsz?

— Ajjaj! Kondorosra. Pedig nem szeretek ilyenkor télen...

Összecsapta a kezét, és harsogva felnevetett.

— Hogy ennek az Icunak milyen szerencséje van! Hát ott mész el a tanya előtt. Félúton Szarvas és Kondoros között egy ugrásra laknak az öregek a műúttól. S képzeld, ha ez nincs, ■ akkor bumlizhat a zsúfolt vonaton, aztán eléri-e az autóbuszt meg minden. De hát nincs mese, meg kell látogatni szegényeket ott az árvaságukban, a karácsonyi ajándék is elmaradt. No de ezt a mázlit! Mikor indulsz?

— Hajnalban, mert egy nap meg akarok fordulni. Es boldogan viszem az Icukát. — Ezt egész őszintén mondhattam, mert ilyen hosszú úton unalmas egyedül.

Dicséretére legyen mondva Icukának, ahogy megbeszéltük, pontosan öt órakor a kapu előtt állt, bundában, magas szárú csizmában, egy jókora bőrönddel. Valóban bőségesen megajándékozzák az öregeket, gondoltam, látván a bőröndöt. Am ahogy behelyeztem a csomagtartóba, feltűnően könnyűnek találtatott.

Köd csak itt-ott volt egy kevés, és ekkor még elviselhető volt az út is, mire kivilágosodott, ott álltunk a Tiszánál, a sorompó előtt, mert tudvalevő, hogy ott közös hidunk van a vasúttal. A vonat végül átdöcögött, és átgurultunk mi is a hídon. Csak ekkor jutott eszembe, hogy megkérdezzem.

— Mit kapnak ajándékba az öregek?

— Ö, nem igényesek ők

— felelte Icuka —, a legfontosabb az, hogy lássanak. A legfőbb ajándék magam vagyok. Sajnos, csak ilyen rövid időm van, a szabadságom már elfogyott. Ha nincs ez a szerencsém, két éjszakát utazhattam volna. No, persze, azért viszek anyunak egy csinos kendőt. Édesapám nagyon szereti reggel a teájába a rumot. A pálinkát nem bírja a gyomra, de egy kis rumos tea, az elmegy. Pálinkájuk különben is van, boruk is van. Tudja, mindig elég kitalálni, mii vigyek, mert hisz azért hiányt nem szenvednek semmiben. Most még jó. hogy volt ez a karantén ...

— Karantén? Az mi?

— Hát hogy a déligyümölcsöt hűteni kell három hétig a kártevők miatt. Hiszen olvasta az újságban, ezért nem volt elég narancs vidéken.

A, szóval narancsot visz.

— Igen, egy keveset... Úgyis mindig az van, hogy édes lányom, minek hyrcol- kodsz ide, tudod, hogy nekünk megvan mindenünk ... Hála isten, de azért az ember szeret valamit ajándékozni.

Icuka nagyon kellemes útitársnaik bizonyult. Csak úgy repült az idő. Szarvason rhegittunk egy kávét, és