Népújság, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-11 / 84. szám
4, NÉPÚJSÁG, 1985. április 11., csütörtök Kavícskotrók Asszony fehérben Jakoby Gyula kiállítása Jakoby Gyula festményeiből rendezett kiállítást a Műcsarnok. Képeink a tárlat anya- gából mutatnak be néhányat. Bárban (Hauer Lajos reprodukciói — KS) Megjelent a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola tudományos közleményeinek legújabb kötete Megyénk tudományos életének mindig jelentős eseménye az egri főiskola tudományos közleményeinek megjelenése. Éppen ezért ismét várakozással vettem kézbe a közelmúltban napvilágot látott XVII. kötetet, amely az intézmény és a testvér főiskolák tanárainak és az egykori hallgatóknak a tudományos munkásságából ad ízelítőt. A 912 oldalnyi terjedelmű, minden korábbinál vaskosabb kiadvány anyagát a szerkesztő két részre tagolta. Az első fejezetben a társadalomtudományok, a másodikban pedig a természet- tudományok tárgyköréből olvashatók dolgozatok. A kötetben összesen 81 szerző 70 írása található. A társadalomtudományokkal foglalkozó fejezet elején a szocialista politikai gazdaságtan egyes kérdéseiről írott közleményeket találhatunk. Ezeket követően a filozófia, a történelemtudomány, a magyar nyelvészet és irodalomtörténet, az orosz nyelvészet és irodalomtörténet, az orosz nyelvoktatás, az angol nyelvészet és irodalomtörténet szakemberei szólnak legújabb tudományos eredményeikről. A fejezetet pedagógiai és neveléstörténeti írások zárják. A második részben közreadott természettudományi kutatásokat reprezentáló fejezet elején földrajztudományt anyagok foglalnak helyet. Majd az állattan, a növénytan, a matematika, a fizika művelői tárják a szakemberek elé munkáikat. A kötet e részét természettudományi tantárgy-pedagógiai tanulmányok zárják. A közlemények sokoldalú és elemző értékelése a szak- folyóiratok recenzenseinek feladata lesz. Én most csak a kiadvány szerkesztésével kapcsolatos néhány, úgy hiszem, megszívlelendő megjegyzést, illetve javaslatot teszek. Szerintem célszerű lenne a szerkesztéskor az anyagot tagoltabbá tenni. Lehetnének például a következő fejezetek: tanulmányok az oktatás és nevelés, a marxizmus-leninizmus, a nyelv*, az irodalom- és -történelemtudományok, a természettudományok köréből. Hasznos lenne a Miscellanea rovatot újra indítani, ahol dokumentumközlések, könyvismertetések kapnának helyet. Ugyanis e rovat hiányában az említett anyagok a tanulmányok közé kerültek, ahová nem valók. Idegen nyelvű írások esetén jó volna minden esetben magyar nyelvű összefoglalót adni. vagy legalább a dolgozat címének magyar nyelvű fordítását közölni. A kötet értékét növelte volna a rajztanszék tanárai művészi munkáiról készített reprodukciók közreadása is. A közlemények legújabb számát már nem a Borsod Megyei Nyomda Vállalat, hanem a Révai Nyomda Egri Gyáregysége állította elő. Az ismertetett kiadványt ajánljuk mindazok figyelmébe, akik érdeklődéssel kísérik a főiskolán folytatott tudományos kutatómunkát. Dr. Szecskó Károly VERSMONDÓK, SZÍNJÁTSZÓK „A verset mondani kell...”? Miért mondanak az emberek verset? Miért nem elég az irodaimat olvasva szeretni? Miért van az, hogy egyesek a napi munka után fáradtan a kötetek fölé hajolnak, egymás után biflázzák a sorokat, majd egy csendes zugba vonulva egyszer, tízszer, százszor elszavalják ugyanazt? Miért vállalják, hogy közönség elé lépjenek? E kérdések sora megválaszolhatatlan. Akik csinálják, nem tudják megmondani, miért lettek e szenvedély rabjai. „Csak ... úgy jött” — mondta egyikőjük, majd egy történettel folytatta: — Egyszer Kányádi Sándortól megkérdezte egy kisfiú: mi a vers? A költőnek semmi okos válasz nem jutott az eszébe, hát jobb híján visszakérdezett: Szerinted mi? A gyerek rövid gondolkodás után kimondta a lényeget: a vers az, amit mondani kell! Akikkel beszélgetünk, megélték azt, amit a kisfiú csak megsejtett... Mondani kell! Koczka Jóksef, az egri tanárképző főiskola hallgatója: — Tizenévesen rengeteg családi gond között éltem, így a szokásosnál is fontosabb volt, hogy rátaláljak egy olyan társaságra, amely befogad. Nemcsak arra vágytam, hogy legyen kikkel el- töltenem a szabad órákat, hanem, hogy közöttük kibontakozhassak. Ezt nem a becsvágyra értem. Túl sok érzés és feszültség volt bennem elnyomva, amelyeknek felszínre kellett jutniuk ahhoz, hogy valami harmonikus rend létrejöhessen bennem. Ehhez volt ürügy az irodalom. Beléptem a középiskolai színjátszó csoportba. Ez semmit nem oldott meg, viszont megismerkedtem az egri főiskola színpadának akkori rendezőjével, aki látott bennem némi tehetséget. így áthívott a saját „csapatába”. Akkor minden megváltozott. Az irodalom és a színház, a menekülés eszköze helyett mindennek az értelme lett, és barátokra találtam. Akkor játszottuk GradányrGaál Peleskei nótáriusát. A rosszul megírt, bárgyú történetet szinte át- köLtöttük a próbákon. Mindenki belevitte saját humorát. Végül olyan lett, mint amilyenek akkor mi voltunk: vidám, könnyed és fiatalos. Az Egri Csillagok Termelőszövetkezet főágazatvezető-helyettese Tóth István. Beosztottjai nem is sejtik, hogy néhány éve rendszeresen dörgött a taps. ahol ő megjelent. Megyénk egyik legtehetségesebb versmondója, amatőr színésze: — Harmincegy és fél éves vagyok. Itt a munka, meg a család, szóval, már csak arra marad időm, hogy néha elinduljak egy-egy szava lóversenyen, pedig utálom azokat... — Miért? — Az nagyon jó a dologban. hogy összejövünk — még azok is, akik verseny nélkül sohasem mondanának verset —, jók az ilyen alkalmakra szervezett táborok is — tanul az ember, ismerkedik és nagy a vidámság, de amikor a zsűri beül, aztán leosztályoz, hogy ez hat pont, az meg csak öt... Hogy lehet ezt pontozni? Felállnak és elmondják: ki, miért nem volt jó. Még annak a kedvét is elveszik, aki szívesen csinálná, hát akit a tanára zavart el oda! Nem szeretem. Azt sem, hogy kiadják az oklevelet, néhány könyvjutalmat és le van tudva a dolog. Legalább tíz verssel készül mindenki. Ebből egyet meghallgatnak, a többit felejtsd el! Miért nem lehetne ilyenkor legalább a legjobbak anyagából összeállítani egy műsort ! ? — Hogyan lett versmondó? — Még szakközépiskolába jártam Gyöngyösön, amikor egy barátomról megtudtam, hogy tagja az Anonym Színpadnak. Unatkoztam és elmentem vele egy próbára. Ottragadtam. Nem is a szereplés vonzott annyira, mint a légkör. Szerették egymást az emberek, Előtte is mondogattam verseket, mert jó tanuló voltam, és ha kell, kit küldenek szavalni... ? Aki szépen beszél, vagy aki ügyesen hangsúlyoz? Dehogy. Akinek jó a bizonyítványa! Recski gyerek lévén olyan palócul beszéltem, hogy amikor Pesten jártam, azt hitték, külföldi vagyok. Az Anonymban — és itt a lényeg — ezért nem nevettek ki, ellenkezőleg: addig „nyüs* ködtek”, amíg el nem múlt ez a hibám. Egy év sem telt bele, hogy amikor kiálltam és bemondtam: József Attila: Anyám — nemhogy felröhögött volna a nézősereg, de néhányan még sírva is fakadtak. Ilyen is volt. Ez nagyon jó érzés. Akárcsak az, amikor egy fellépés után idegen emberek kikísérnek a mikrobuszhoz, integetnek és utánunk kiáltanak: Gyertek máskor is! Amikor Gyöngyösről elkerültem volt már családom is. de előkaptam a‘bringát (egy ócska mopedem volt) és irány a próba. Oda-vissza száz kilométer. Ma már ennek is vége. Egy biztos: a mindennapi munkámban, amikor sikerül az emberekkel szót értenem, váratlan helyzetekre gyorsan és jól reagálnom, azt a színpadon tanultam. Jónás Zoltán hivatásos előadóművész, az Agria Játékszín igazgatója, az egykori Anonym Színpad rendezője: — Amikor egyetemre jártam. csináltam olyan művelődés-szociológiai felmérést, amiben magam is azt akartam kideríteni, miért mondanak az emberek verseket? Nem sikerült, mert ennek ezer gyökere van. Én sem tudok válaszolni. Bizonyos, hogy a géneknek is szerepük van abban, hogy az embernek van-e hajlama a mindenáron való önkifejezésre. Ez viszont a dolgok leegyszerűsítése. Kell az ösztönző családi háttér vagy egy olyan egyén, jobb esetben közösség, amely ebbe az irányba vonzza az embert. Később a sikerélmények már csak megerősítik a kiálakult kötődést. Nálam, úgy hiszem, minden összejött. Apám olyan ember volt, aki amikor a háborús években legféltettebben őrzött kincsétől, egv családi ereklyének számító bekecstől meg kellett válnia, búcsúlevelet írt hozzá és azt őrizte a „kincs" helyett. Nagyanyám gyönyörű meséket mondott. Lehet, hogy ilyen hatások is hozzájárultak ahhoz, hogy ötéves koromban leginkább cirkuszt és színházasdit játszottam az udvaron. Fokozatosan sodródtam bele a versek- és a színjáték világába, de sosem annyira, hogy színész akarjak lenni. Testnevelés—földrajz szakon tanultam az egri főiskolán, amikor megismertem egy kis göndör, dühös embert. Szívós Jóska bácsit, a Mátra Művelődési Központ mai igazgatóját. Nélküle sohasem lettem volna sem népművelő, sem előadóművész. — Miben volt ő olyan csodálatos? — El tudta hitetni velünk, hogy megszállottnak kell lennünk. Nem erőltette ránk az akaratát, csak azt. hogy amit mi akarunk, azt csináljuk és jól csináljuk. Mi színházat akartunk, lehet, hogy azért, mert ő is... — Gondolja, hogy napjainkban is lehet olyan „csapatot” létrehozni. mint a hőskor Egri Színpada volt? — Nem igaz, hogy kihalt az igény a szép iránt, és nem veszett ki az emberi nyájtermészet sem. .önálló műsorokkal járom az országot. A hallgatóságnak a vers ma is ugyanúgy tetszik, mint azelőtt, csak ritkábban kerülnek vele kapcsolatba. Magam is tanúja voltam, amikor egyik beszélgető partnerünk szereplése után egy öreg néni odament hozzá és megfogta a kezét: — Fiam te titkok tudója vagy. A jó isten vigyázzon rád! Arcán folyt a könny, mint esővíz a gyűrött vásznon. Szabó Péter ÚJHELYI JÁNOS: A mama utazik II/2. A lányok férjhez mentek, a nagyfiú elvégezte az egyetemet. A Mama úgy érezte, mindent megtett a gyermekeiért. Az apa. a férje miután teljesen kirekesztette magát a társadalomból, ordasfarkassá vált. magányossá. A földjét végleg „elvették” a második téeszszerve- zéskor, de nem adta fel: a téeszben nem vállalt munkát, kizárták, ezután alkalmi fuvarozásokból (meg egyebekből) élt, és semmit nem adott haza jóformán. És ekkor az anya fellázadt, beadta a válópert. A válás simán ment. mindkettőjük számára új élet kezdődött. Az apa elköltözött otthonról, házat épített a két kezével, a Mama pedig kivirágzott: ekkor kezdett el utazgatni. A Mama bőröndje megtelt, készen voltak a csomagolással: „Most te jösz, neked pakolunk.” A nagyfiú elmosolyodott: „Jól van, mondta, de azt majd elintézem én. Neked még a fodrászhoz is el kell menned, azt akarom, hogy szép legyél.” A Mama a hajához kapott: „Igazad van, de sietek haza. De ugye addig nem mész el itthonról?” „Nem, nem!" — nyugtatta meg a nagyfiú. „Várlak, különben is azt beszéltük meg, hogy együtt megyünk, legalábbis Debrecenig. A Mama újra megcsókolta a fiát: „Sietek” — mondta. A nagyfiú az ablakon át nézte, hogy anyja elkarikázik az új biciklijén a falu központja felé, a fodrászhoz. Az új bicikli nyikorgóit, nagyon új volt még, a régit ellopták, ugyanis a faluban ez az új szokás: a biciklilopás. A Mama a válás után 1971-ben utazott először, igaz. szakszervezeti beutalóval, igaz, nagy rábeszélésre, igaz, „csak” Bakonybélre. Mégis utazás volt az. ötvenkét éves volt akkor. Aztán kedvet kapott az utazáshoz. Mindmáig két év kivételével igénybe vette, sőt „kihasználta” a szakszervezet nyújtotta kedvezményeket és lehetőségeket. Bejárta az országot, rendszerint elő- vagy utószezonban, ha másként nem, önerejéből. Magyarország összes fürdőit végigjárta már, a lábát gyó- gyítgatta. A Mamát az első külföldi útra — a bolgár tengerpartra — a nagyfiú fizette be. Akarta, hogy ő is lásson világot. Azóta a Mama járt már Szocsiban, Spanyolországban, Drezdában és Berlinben (a nőnapon). Törökországban, és most a Barátságvonattal a Baltikumba készül. . . A Mama frissen, fiatalon, szépen megérkezik a fodrásztól. Már csak néhány percük van. A bőröndöt lezárják, a nagyfiú sporttáskáján elhúzzák a cipzárt. A buszhoz mennek, amely a városba visz. A debreceni pályaudvaron röviden búcsúzkodnak. A nagyfiú vonata megy Pestre, a Mama indulásáig még van két óra. A Mama útja tíz napig tartott a Baltikumban. A nagyfiú pontosan tudta az érkezés idejét, számolta a napokat, majd az órákat, és várta a visszaérkező Mama levelét. Három nap múlva, — az érkezés után — megjött a Mama levele, amely így szólt: „Drága gyermekem! Tegnap este szerencsésen hazaérkeztem, nem volt semmi bajom, és nagyon jól éreztem magam. Igaz, hogy sűrített volt a program, fárasztó is, de azért bírtam. Igazad volt, nagyon szép táj ez a Baltikum, és nagyon jó volt az idő is. Egy nap Rigában esett az eső, de a többi napokon jó volt az idő. Voltunk több városban, Kaunas. Trakai... Kaunasban a város főterén ünnepélyesen, zenével fogadtak bennünket, és volt ünnepi beszéd is, a magyar napok alkalmából. Egyszóval nem bántam meg, hogy elmentem. Vilniusban meglepődtem, amikor kinyitottam a bőröndöt, hogy belecsempészted a tokaji aszút, nem vettem észre, hogy mikor tetted bele. Megittuk, jól is esett. Az ellátás jó volt, olyan bőséges, hogy még meg sem bírtam enni. Itthon mindent rendben találtam, és nagy meglepetésemre Piroska Nénéd, a szomszéd asszonyunk még vacsorát is hozott át. Igaz, én is hálás vagyok az ilyesmiért. De azért van egy rossz hír is. Míg oda voltam. kaptam egy táviratot, hogy Margit néni, nagyanyád testvére, 86 éves korában meghalt, Bogoson. Ma volt itt a Piroska fia megkérdezni, hogy miért nem mentem a temetésre, nagyon vártak, hiszen az utolsó években, ha nem is rendszeresen, de én ápoltam őt, ahogy a távolság. meg az itthoni elfoglaltságom megengedte. Mondtam, külföldön voltam, azért nem tudtam elmenni. Megértette, és nagyon kért, hogy menjek el hozzájuk Esztár- ba, mondtam, majd meglátjuk, most azért a héten pihenek, meg dolgom is van. Persze, elmegyek hozzájuk, A nagy pakolásban itthon maradtak a gyógyszerek, amit neked váltottam ki, nem hiányzik? Na és te hogy vagy? Nincs semmi bajod, remélem? Még nem volt nagyon késő mire hazaérkeztél? Tudtál dolgozni? Láttam, nehezen mentél el, de el kellett menni, semmi értelme nem lett volna, hogy itthon maradj. Es most szeretném, ha megírnád, hogy mikor jöjjek hozzád? Ügy gondolom, a jövő hónap elején jó lenne, ha neked is jó. írd meg, és én úgy alkalmazom a dolgokat. Be is fejezem a levelem, azért fáradt vagyok egy kicsit. írjál hamar, nagyon várom a leveledet. Vigyázz magadra, az egészségedre. Milliószo! csókollak: Anyu" A Mama újra utazik. Ezúttal a nagyfiához. Igaz. csak néhány napra, de a nagyfiú már nagyon várja (Vége)
