Népújság, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-01 / 76. szám

4. NÉPŰJSÁG, 1985. április T., hétfő Egy hét.. A Tehetség szolgálatában Mindig hittem abban, hogy az idősebbek egyik alapvető kötelessége az egy­értelműen tehetséges ifjak felkarolása, érvényesülésé­nek megkönnyítése. Annál is inkább, mert ez nemcsak bensőből fakadó penzum, hanem örvendetes lehetőség arra, hogy a minket köve­tőknek átadjuk tapasztala­tainkat, s így valamilyen formában lényükben örö­kítsük tovább hitünkkel, ‘ tisztességünkkel társított értékeinket. Elsősorban ezért tetszett Rátonyi Róbert Legyen a vendégem! című múltheti műsora. A színészvilágban ugyanis az effajta alapállás nem túl gyakori. A töhb műfajban otthono­san mozgó neves művész tiszteletre méltó pedagógiai érzéktől vezére Lye azt a Cse- ke Pétert mutatta be, aki­nek képességeire már felfi­gyelt a nézők egy része. Láttuk, hallottuk őt, s meggyőzött bennünket rit­ka adottságairól. Ez a pro­dukció azonban emberközel­be hozta sokszínű egyénisé­gét. Pályatársa többféle sze­repkörben remekelt. Ismét igazolta, hogy talpraesett riporter, aki nemcsak ele­gáns, határozott fellépésű, magabiztos, hanem szelle­mes, ötletes .társalgó is. Len- lületesen irányítja a be­szélgetést. s frappánsan fo­galmazza meg kérdéseit, ke­rülve a megszokottság út­vesztőit. Tudjuk: megjárt már minden magaslatot, s a mélységek tanulságai sem idegenek tőle. Járt a verő­fényes oldalon, de az ár­nyékosból is kijutott neki. Mégsem vált keserűvé, ön­zőén kiábrándulttá, hanem folyvást kereste és meg is találta a kibontakozás lehe­tőségeit. Kincsekre lelt önmagában, s ezek után nyomozott má­sokban is. „Felfedezettjét” nem keze­li le, nem „nagyúri” gesz­tussal hívja a kamerák elé. Kizárólag a szellemi hie­rarchiában hisz, s ezen a ranglétrán rendeli maga mellé, bevallva azt, hogy figyelemmel kísérte eddigi próbálkozásait, s meglátta azokban a tündökletes jö­vő csíráit. Mindezt persze pózok nél­kül érzékelteti, s attól sem húzódozik, hogy egy nép­szerű számot közösen ad­jon elő az ifjú alkotóval. Szép küldetést vállalt, hi­szen azt is bizonyította, hogy az utánpótlással nincs gond, s a Tehetség szolgála­ta akkor is felemelő érzés, minket, s mindannyiunkat gazdagító kezdeményezés, ha ebben a szép akcióban elsősorban vagy kizárólag őket pásztázzák a színpadi fények. De jó lenne, ha az élet minden területén követnék ezt a ma még ritka gyakor­latot. Valamennyiünk elé­gedettségére, s az ország hasznára egyaránt. Pécsi István Szervusz, Tufa jós! Egy csaknem 20 éves film­sorozat, amely újra és újra sikert arat a képernyőn. Azt hiszem, aki rájön a Tüskevár titkára. valamit megtud arról, hogyan kell r~— . A KÉPERNYŐ ELŐTT igazából tévés fejjel gon­dolkodni. Hogy egy friss beszélgetésre hivatkozzam ; megyénkben rputatták be Petrik József egyik rende­zését. Amikor szót váltottam vele, megemlítettem neki, mint az egyik főszereplő. Bütyök szinkronhangjának, hogy mennyire szeretem ezt a művet. Fölidézte a forga­tás időszakát, mondván, hogy ma sem érti, miként sikerült olyan olcsón meg­csinálni a tekercseket. Világosan lehet tehát lát­ni. hogy nem a magas költ­ségeken a díszes kosztümö­kön, a fényűző díszleteken múlik a siker. Nemrég egy tudományos cikkben is föl­figyeltem egy gondolatra, mely szerint minél egysze­rűbb eszközökkel érhet célt a tévé. Szociológiai kutatá- tásök mutatták ki: egysze­rű előadásmóddal többre megy a stáb, mint bármi­lyen körmönfont látványos­sággal: Csak tudni kell. hogy mit is közvetítsen az alko­tógárda. Talán itt rábukkan­tunk a rejtély egyik nyitjá­ra. Fekete István regénye olyan alap volt, amely tisz­ta, világos elvrendszert adott a forgatókönyvíró ke­zébe. Fejér Tamás, aki ren­dezőként is „jegyzi” a mű­vet. nem tett mást, mint kiemelte a fő csomóponto­kat, s minden okoskodás, „időutazás”, logikai csavar nélkül formálta át televí­ziós sorozattá a kitűnő könyvet. El nem évülő alapanyag­ról van szó: az író a termé­szet és az ember örök, s egyre fájóbb konfliktusokat tartalmazó kapcsolatáról ír szépen, szívhezszólóan. Azt ábrázolja, ahogy egy kisfiú a vadregényes környezet ha­tására megemberesedik, megismeri ezt az eddig előt­te rejtett világot. Barátjá­vá válnak a madarak a növények, a vizek. Közben belső értékrendje is átala­kul; az eddigi hazugságok helyett valóságos csodákon megy keresztül, olyan isko­lát kap, amelyben eddig nem volt része. A kis „Tu- tajos” olyan kincseket gyűjt össze, amely a városi gyerekek számára szinte el­érhetetlen. Ma már megmosolyogjuk azokat a nyitó képsorokat, amelyek a „nagyvárosi” for­galmat vannak hivatva áb­rázolni. Ugyanis csigalassú- ságú cammogásnak tűnik, ahogy 20 éve átsuhant egy­két Zastiava, vagy néhány busz az úton. Ma már ki­sebb városban is olykor idegölőbb a közlekedés, nem­hogy Budapesten, ahol ilyen szempontból már mind ne­hezebb az utcákon. Mégis, ezzel együtt még hangsúlyo­sabbá válik az ellentét: a Tüskevár nyugalma még vonzóbb, még hívogatóbb, mint a képsorok elkészülté­nek idején. Mert elszomorí­tó. hogy egyre kevesebb van az ilyen érintetlen zugok­ból, a környezetszennyezés mind több területet tesz pusztasággá. De nemcsak az eszmei mondandó és a szép táj mi­att olyan kedves ez a film­sorozat. A szereplők sallang­mentes alakítása teszi még rokonszenvesebbé, tökélete­sebbé. S a színészek önfe­ledt játékán túl a megértést segíti a zene. amely Vincze Ottó szerzeménye. összességében tehát kiraj­zolódik a kép: ha egyszer ezt az elvesztett, de megta­lálható receptet követik a televíziós alkotók, még szá­mos hasonló művel örven­deztethetnek meg bennün­ket. Csak tudniuk kell, hogy nem minden a pénz, hiába van nagyobb keret, ha hiányzik mögüle az eszmei és emberi fedezet. Erre ki­tűnő emlékeztető a Tüske­vár. . Gábor László Gerzo aptam egy nagy po­font. Még most is úgy cseng tőle a fü­lem. hogy ha rá gondolok. Néha még bizony sajog is. Pedig már másfél évtizede csattant az arcomon. A leg­fájóbb az volt a dologban, hogy az az ember adta. akit a szüléimét leszámítva min­denkinél jobban tiszteltem. Nem volt olyan dolog, amit meg ne tettem volna az ő kedvéért. Ha azt mondja ugorj a kútba, isten lássa lelkemet, beleugrom. El­csattant egy nagy pofon, a következő mondat kíséreté­ben: öt év munkája veszett kárba. Történt ugyanis, hogy akkoriban egy nagyon jó gárda éveken keresztül dol­gozott együtt úttörőként a kosárlabdapályán. Az ominó­zus megyei úttörőolimpia döntőjének az elvesztéseben pedig sajnos nekem jutott a kulcsszerep. Az utolsó má­sodpercekben ziccerben hi­báztam, méghozzá olyan mó­don, amire kosárlabda ber­kekben csak annyit monda­nak: homály. Ráadásul nyeg­leségem tetőzte a bajt. Az a csapat többet nem játszott együtt, öt év munkája való­jában ’ kárba veszett. Elmúlt — mondhatja erre bárki. S valójában így is van. hiszen régi. másfél évtizedes a tör­ténet. A*. a pofon mégis itt cseng a fülemben. Hiszen tőle kaptam, akit nagyon szerettem, s tiszteltem. Tőle. aki több volt. mint testneve­lőm. Tőle, akit csak egysze­rűen úgy hívtunk: Gerzo. Harag nem volt akkor sem, s még ha lett volna is, rég elfelejtettük mind a ket­ten. Azóta is sokat találko­zunk. Labdarúgó-mérkőzése­ken, tornatermekben, sport- eseményeken, az utcán Ma is az általa adott becenevem kiáltja utánam, s ha véletle­nül nem veszem észre ledo- , rongol, mint annak idején. Játékosan hátba vág, puszit kér. Mindig kíváncsi arra. hogy mi van velem. Amikor néhány hónapos lányomat bemutattam neki, zavartan toporgott a babakocsi körül, s csak annyit jegyzett meg, hogy én is öregszem. Aztán ott a Dobó tér környékén elkezdtük felidézni közös emlékeinket. Megszámlálha­tatlanul sok, kedves tanít­ványa közül is tudta ponto­san, hogy mikor jártam az edzéseire, emlékezett a bal­lagásra. minden kirándulá­sunkra, bocsánatos gyerek- csínjeinkre. Itt ülünk most újra egy­mással szemben. Kitüntet: poharat nyújt felém, s per­tut iszunk. Sorra vesszük ki­tüntetéseit, a Népköztársaság Sport Érdemérmétől, a Test­nevelés és Sport Kiváló Dol­gozóján át, a Pro Agriáig mind a tizenötöt. Két hét híján negyvenkét évig szolgált, ó fogalmazott így: szolgált. Aztán nyugdíj­ba ment. Mindenféle ün­nepség nélkül, szép csend­ben. Soha nem szerette ma­ga körül a felhajtást. Bú­csúzni pedig kifejezetten utált. Az utolsó testnevelés óránkon láttam először. s utoljára könnyezni. Elvette a feléje nyújtott virágcsok­rot, amikor bepárásodott a szemüvege. Szólni, búcsúzni nem tudott, vagy tán nem is akart. Nem akarta, hogy lássuk mennyire elérzéke- nyült. Fogta a virágját, s kiment a teremből. Annak az I. számú Általános Isko­lának a tornaterméből, amit még annak idején ő, büszke elsőosztályosként avatott, ahol később 27 évet tanított, ahonnan 1947-ben először vitte táborba a gyerekeket. Azt mondja még most is beleizzad a háta, ha rágon­dol. Nem sokkal a felszaba­dulás után két tucat gyerek­kel ment át a Bükk ön. Az­tán arról beszél, hog.t az 1948—49-es tanévtől szakfel­ügyelő. Szomorúan húzza össze a szemöldökét, amikor azt fogalmazza meg. hogy abból a gárdából már csak egyedül ő él az országban. Az 1949-es esztendő még egy fontos állomás. Akkor alakult az első egri úttörő­elnökség. amelynek azóta is tagja. Mint mondja, ma is min­dennapos kapcsolata van a mozgalommal. Beszélgeté­sünk közben éppen meghí­vót hoz neki a postás, s Bu­dapestre invitálja az úttörő­szövetségbe. Ezen kívül sem unatkozik nyugdíjas napjai­ban. Még huszonhat évesen választották tanácstaggá. s ma is aktívan dolgozik. Csak a gyerekek hiányoz­nak nagyon. Ezt többször is hangsúlyozta beszélgetésünk során. Aztán elővett egy kis papírost, ami alapján időn­ként, de rendszeresem él­ményeiről beszél a mai gye­rekeknek. Elmondja, hogy hogyan alakították meg az úttörőcsapatokat, a sportis­kolát, beszél nekik az össze­adott krumpliból bográcsban főzött paprikás krumpli ízé­ről. Elmeséli, hogy milyen • gyerek volt Pócsik Dénes. Ali Attila, a birkózó Nagy József, vagy a moszkvai olimpián ezüst érmet nyert Vermes Albán. Szól arról, hogy hogyan varrtunk közö­sen a mezek hátára számo­kat. hogyan, milyen hangu­latban zajlottak az edzések. Ki miért kapta a becenevét : Törpeharcsa, Kanegér. No- kedli, Karónyelő, Vigyori, Bamba-birka. Szőröslábú, s lehetne sorolni. Felidézi hogy a mászókötél vége mi­ért kapta a virsli nevet s hogy kitüntetésnek számított, ha valaki azzal a fenekére tormásat (ez volt a csípős), vagy mustárosat (ez pedig a hosszan elnyújtott) kapott. S milyen büszkeség ez szá­momra: ott a történetek kö­zött az én nagy pofonom szto­rija is, ami igaz — még min­dig ott cseng a fülemben. Ám ma már nem fáj, mert tőled kaphattam Gerzovich Józsi bácsi! Kis Szabó Ervin Hatvani Galéria-naptár Kamaratárlat Ecséden, Heréden — Továbbra is műsoron a „Játék és valóság” — Galériabusz Pestre — Ünnepi est llosfalvy Róbert és a debreceni szimfonikusok közreműködésével A galéria termeiben kiál­lító Fazekas Magdolna fes­tőművész és Szabó László szobrászművész munkái iránt nyitás óta igen nagy az érdeklődés. Műveik té­májuknál, feldolgozásuknál fogva közel állnak a szem­lélőkhöz. A kettős tárlat áp­rilis 14-ig — tehát a húsvé­ti ünnepek alatt is — nyit­va tart. Ezt követően- ápri­lis 18-án, csütörtökön este, fél 7 órakor kisebb csoport- kiállítás keretében mutatko. zik be a" hatvani közönség­nek Kisterenyei Ervin gra­fikus, Ferrari Dante festő és a Petőfibányán élő, mun­kálkodó Nagy László fafa­ragó. A nyitóünnepségen a boldog! népdalkórus közre­működik majd. Folytatódnak a Galéria kihelyezett tárla­tai is! Április 2_-.től 7-ig az ecsédi kultúrházban, 10-től 13-ig pedig a herédi klub­könyvtárban Fazekas Mag­dolna és Szabó László ka­maratárlatát tekinthetik meg az érdeklődők. Folytatódnak a Galéria-Já­tékszín előadásai is! Április 10-én, szerdán délután 4 órakor Zorin lírai játéka, a Varsói melódia, 19- én, pénteken délután 4 és este 7 órakor pedig Strozi kétfelvonásosa, a Játék és valóság kerül színre Nagy Attila, Császár Angela, Zsurzs Kati, Benkő Péter felléptével a cukorgyári mű­velődési ház termében. Táj- előadások rendje: április 17., szerda este 6 óra, Játék és valóság (Petőfibánya), 20-a, szombat este 6 órakor Játék és valóság (Rózsaszentmár- ton), 24-e, szerda este 7 órakor Varsói melódia (He­réd). A galériabusz útja április 27-én, szombaton délután 2 órakor Budapestre visz. Itt először a Budavári Palotá­ba látogatnak az utasok, hogy megtekintsék a Nemze­ti Galéria új, országos kép­zőművészeti kiállítását, ame. lyet hazánk legkülönbözőbb -megyei gyűjteményeinek — Heves is! — anyagából rendeztek. Itt dr. Losonczi Miklós műtörténész tart tár­latvezetést, majd az utasok a Nemzeti Színházba men­nek, hogy részt vegyenek Albee: Nem félünk a farkas­tól (18 éven felülieknek) cí­mű darabjának előadásán, amelynek főbb szerepeit Gá­bor Miklós, Vass Éva, Avar István alakítják. Április 28-án. vasárnap este 7 órai kezdettel a nagy- rédei Művelődési Házban láthatják a Varsói melódia című lírai játékot. Április 30-á-n, kedden es­te 8 órakor a Galéria-Já­tékszín ,,Tisztelet a 750 éves Hatvannak” című ünnepi hangversenyével kezdődnek meg az évfordulóhoz kap­csolódó, egész éven át tartó művészeti események. A Damjanich Szakmunkás- képző nagytermében ez al­kalommal a Debreceni MÁV Szimfonikus Zenekar kon­certezik Szabó László ve­zényletével, s a műsorban a világszerte ismert tenorista. a Kossuth-díjas llosfalvy Ró­bert mellett közreműködik még Kukely Júlia, Hegyes Gabriella, Tréfás György érdemes művész, továbbá Kiss András hegedűművész, a Liszt Ferenc Zeneművé­szeti Főiskola tanára. A prog­ram első részében Erkel Hunyadi László nyitányát, Mendelssohn hegedűverse­nyét, második felében pe­dig Bizet Carmenjének, Jo­hann Strauss Cigánybárójá­nak legszebb részleteit, il­letve Offenbach Orfeusz az alvilágban című operettjé­nek nyitányát hallhatják az ünnepi est vendégei. JERZI JASINSZKIJ: Szklerózis — Kérem a következőt! A páciens megállt a ren­delő küszöbén, és tanácsta­lanul nézett az orvosra. — Jöjjön be, kérem. Mondja el szépen, mi a baj. — Egy pillanat, doktor úr, csak megkeresem a cédulát. A páciens lázasan kuta­tott a zsebeiben. — Milyen cédulát...? — Nos ... amire felír­tam ... ahá, itt van ! Szó­val ... nekem krónikus em­lékezetkihagyásom van... — Emlékezetkihagyása ? — az orvos figyelmesen néz­te a beteget. — És ez mi­ben nyilvánul meg? — Egyszerűen, mindent elfelejtek. Ígéreteimet, a te­lefonszámomat, mindenféle eseményt és adatokat, egyszó. val mindent! — Megpróbálta ezeket a dolgokat felírni magának? — Természetesen, de sem­mi értelme. Mire eszembe jut, hogy hol van a töltő­tollam, már régen nem tu­dom, mit akartam felírni. De ilyen kis cetlit mindig hordok magamnál. Most is legalább száz darab van ná­lam. — Értem. Mondja csak, mi az otthoni munkája? — Az otthoni? — Igen, az otthoni. Bizo­nyára nős? — De még mennyire! — sóhajtott a páciens. — Ott­hon nagyon sok a probléma. Nem emlékszem a házassá­gi évfordulónk dátumára, nem tudom, mikor van a fe­leségem nevenapja, elfelej­tem kifizetni a lakbért... már a fizetésemet is a fe­leségem veszi fel. — Igazán együttérzek ön­nel. Bizonyára mindez na­gyon zavarja önt a munká­ban ... — §zó sincs róla! — til­takozott a páciens. — De hiszen azt mondja, hogy mindent elfelejt! — Az igaz, de mi követ­kezik ebből? — Bocsásson meg ... hol dolgozik egyáltalán? — Én? — Igen természetesen? — Egy pillanat doktor úr. azonnal megnézem. Persze, persze... a kereskedelmi felügyelőségen. — És mit dolgozik ott? — Én intézem a pan asz- ügyeket... Fordította Antalfy István

Next

/
Thumbnails
Contents