Népújság, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
Kemény, tiszta fények: kibomló. meg szépülő nők: tevő-vevő emberek, és a fészekrakás örökké megújuló szertartása: tavasz van! Gyönyörű! Perl Márton képriportja Ami falunk úgy ragaszkodik a régi ”szokásaihoz, mint a rózsa a töviséhez. Nálunk betlehemeznek. kútvízzei lo- csolkodnak, májfát állítanak, lakodalmakba vőfélyek hívogatnak, sőt még a népviselet sem ment ki teljesen a divatból. A ragadványnevek pedig bogáncs módjára tapadnak és ha valaki után a becses neve felől érdeklődnek, a falubelinek tulajdonképpen két nevet kell egyszerre kitalálnia. A ragadványnevét és az igazit. Ez belső ügy, nem haragszik meg érte senki. Csoda-e, ha néhány éve Amerikából, egyenesen a Michigan Egyetemről érkezett hozzánk egy szociálantropológus azzal a céllal, hogy egy évig tanulmányozza a falut? Hajnalban frissen sült szalonnazsír illatára ébredek, a konyhából anyám csoszogá- sát hallom. Nyolcvanesztendős, de egész nap megállása nincs, hajnalban már tipeg a tyúkok, malacok körül és mire a reggelihez ülünk, már mondja a tegnap és az éjszaka híreit: — Veronikának májfája van, meg májuskosara is. — Hátaztán? — rántja meg a vállát a sógor és kedvet kapva tőlem, gyorsan fel- üttet magának négy tojást. A feleségének már szöget üt a fejébe a hír: — Ebből még baj lehet... Az udvaron a cseresznyefa, a barack is elvirágzott, mozdul már a dió is, csak a fagyosszentek irgalmazzanak minden szép tavaszt remélő növénynek. Az öregek úgy mondják, hogy az idei niagy íél után már nem kell számítani kánt okozó, hideg hajnalokra. pusztító fagyokra és, ha éjszakánként ki is tisztul az ég, Pongrácnak, Szerváénak, Bonifácnak már aligha van esélyük arra. hogy valamiben is kárt tegyenek. — Akárhogyan is van. a mi kis bükki falunknak becsületére válik ország, világ előtt, hogy megőrizte ősi hagyományait, régi szokásait —, rakosgatjuk össze az asztal körül gondolatainkat. Nem azért, hogy többet beszéljenek, vagy írjanak rólunk Amerikában is. hanem, mert így hozza a tisztesség. Az ősök megbecsülése. — Aki él, az emlékezik! — Az emlékezés jogát pedig elvenni valakitől annyit jelent, mint kettéhasítani a fejét. A nagygyűlés után végigsétálok a falun, olyan komótosan, olyan rátekintéssel, mintha magam is valamiféle szociálantropológus lennék. Többek között azzal szórakozom, hogy az utcán futkározó gyerekek arcáról megpróbálom kitalálni a szülők nevét. Kettőt is megállítok, kérdezem a nevüket, egyikükre rá is hibázok: — Te vagy Derda ... — Piroska! — mondja nevetve saját nevét a nyíló rózsabimbó. Május Nézegetem a májfákat is. Alig akad kapu, ahol a felszalagozott nyírfák testét ne ölelné magához a kerítés. JEzeket éjszakának idején vágják ki a legények és viszik először haza. ahol az asszanynép szalagozza, öltözteti, majd a fiú —, népes kísérettel — állítja a kedvese kapujába. Ez a szertartásnak is beillő „májfaállítás” tulajdonképpen késő estétől hajnalig tart, miközben egy-egy üveg bor, hajnalfelé egy- egy nyelet pálinka üti el az álmos fáradtságot. Amikorra megvirrad és kukorékolni kezdenek a kakasok, már helyükön vannak a májfák. Veronkáék háza előtt megállók egy pillanatra megcsodálni a májfát és az ablakban pompázó, sok pénzbe kerülő májusko- sarat. A sudár nyírfán lobogtatja a szél a piros, kék, sárga szalagokat, miközben halkan suhognak a zöld ágak és szerelmes üzenetet hoznak az ébredő erdőből. A virágko- sár az üveg mögül bámul ki az utcára, akik elmennek mellette, nem állják meg dicsérő szavak nélkül. Anyanyelvem diribdarabjai között keresgélve sem találom meg az ide illő szavakat, amelyek azonosak is, meg különböznek is egymástól. — Szép a frissen sarjadó, zöld levelű, fehér testű nyírfa, szép a kertész ujjai által szakértelemmel összeválogatott, mesébe illő virágkosár. És mégis! A szépet legföljebb fokozni lehet, lefokozni nem, mert akkor már nem szép, legföljebb szépecske. Itt a Bojtár Veronkáék háza előtt mindkettő csodálatos. és mégis különböző. Bojtár Jani —, hajdani tanítványom, szögről-végről rokonom — rám köszön az udvarból és már nyitja is a kiskaput. Gyors, ünnepélyes léptekkel felém tart. megölel. — Várunk szeretettel! A tágas verandán ülünk le. Veronka kínál, sürög-forog körülöttünk, arcában édesanyja gyermek vonásait villantom fel a homályos, de áttetsző múltból. — Magadtól be sem jönnél? — Nem tudok elmenni legalább megállás nélkül a szép májfa és rnájuskosár mellett... Falun másképpen esik a szó, mint városon! Itt ereje van minden mondatnak és emlékeznek rá jövő ilyenkor is. A beszélgetés végén a család újrabeszéli az elhangzottakat. hányják, vetik, következtetnek belőle. Gazdája van minden szónak és felelőse is. A célzásból értenek, mint ahogyan a májfa és a májuskosár említése is tovább kell, hogy gombolyítsa a beszélgetés fonalát. Ma Veronika a fénypont, övé a fiatalság, a május, neki küldött egyszerre szerelmes üzenetet a falu és város. Édesanyja beszéde kapcsán egy másik üzenet jelenik meg a múltból az agy képernyőjén. Egy copfos kis parasztlány, aki olyan átér- zéssel tudta és szerette szavalni Adyt, hogy elsírta magát. — Mikor végzel, Veronka? — Jövőre már tanárnő leszek! Ebben a mondatban benne van minden. A jelen büszkesége, a jövő reménysége, a gyermek hálája a szülei iránt, a szépen elképzelt holnap beteljesülése, az új élet sar- jadása. Bojtár Jani büszke a lányára. Minden szemrebbenésével Veronkát figyeli, ő pedig az én szavaimat: — Tudod-e, • Veronka, hogy neked van a legszebb májfád a faluban? A kérdésre lánya és anyja egyszerre elpirulnak. — És májuskosarad is! A szülők szeme megpárásodik, Jani vérnyomástól amúgy is piros arca lángot vet, Veronka mintha halványabbá válna egy árnyalattal. — Nekem a májfa is tetszik és a kosár is! Szeretettel nézem mindkettőt, de tudom, hogy előbb-utóbb választanom kell. Vagy a májtól, vagy a kosár? A választással viszont még ráérek, nem siettet senki, számomra a diploma megszerzése mindennél fontosabb . . . Ez már komoly, felnőttbeszéd! Érzi a sokat tapasztalt ember is, hogy ilyenformán kell a sors útjait eligazítani, nem sietve, nem elkapkodva, teret engedni az időnek is arra, hogy foroghasson a maga kedve szerint, amíg azután annak rendje-módja szerint minden kialakul, hogy erőszak és biztatás nélkül tudjuk véghezvinni a magunk akaratát. Az okos beszédért puszit kap a szép rokon, csókkal, öleléssel búcsúzom a szülőktől. Jani csontos kezének szorítását magamon* érzem, miközben a szája mozog, de nem mond semmit, és a meghatódástól csak nagy fekete szemei ragyognak. A kiskapunál felnéz a májfára az egész család, tekintetünkkel megsimogatunk minden szalagot, a nyírfa frissen hajtott leveleit is, amelyeket ez ideig még nem hervasztott meg a perzselő- napfény. A virágkosarat már az utca közepéről gyönyörködjük, hadd lássa a falu, hogy a lány is örül mindkettőnek és a mosolya elárulja, hogy a két szerelmes fiú egyaránt reménykedhet... ' A falu a régi szokásokat és az azokhoz való ragaszkodást egy öreg tanítónak kö- . szönheti. aki még életében összegyűjtötte a meséket, a dalokat, a népi szokásokat és azt mondta: — Ezeket becsüljétek meg, ezek a ti aranyat érő kincseitek, amelyeket — ha ti nem adjátok — senki el nem veheti tőletek. A tanácsot megfogadták és megtartották, amitől aztán mégiscsak más lett ez a falu. mint a többi. Megmaradt a régmúltból minden, ami érték. * 1 aniék kertje végében átlépek a pata- J kon. virágszőnyeget borít léptéim alá a május. Fecskék cikáznak a levegőben, galambcsapat kering, majd száll le a kukoricaföld szélén, ahol a kiszóródott mag ünnepi lakomát ígér. Innen a hegyekben eredő patakocska partjáról nézem a faluntát, az integető májfákat, amelyeknek pántlikái úgy lobognak, mintha a múlt és a jelen üzenetét akarnák átadni a jövőnek. Gyerekek futkosnak a közeli réten és egészen hazáig kísér a kacagásuk ... Szalay István
