Népújság, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-09 / 57. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, WIS. mordu. »;, siómba« 1 Csanády János: Dúsa Lajos: r()áltra vetem 7ő&l vagy, £>iui ? Vállra vetem viseltes ködmönöm. Van úgy, hogy engem megvaditasz meleg terű hátamon a világ, . ________ m ert bús az utca, zajlik már a jég ey az ég alatt, míg újra összeáll s amikor itt vagy a pocsolya-tükör, síkos bakkancs teljes valóddal — szomorúan a lábamon, mint lovak csánkjai látom, hogy hiába vadultam.,, bokám erős, cipőfűzőm kötöm, hó vattáz a sötét posztón, sebes, hideg , szél lökdös haragos, láthatatlan Mert itt mi ketten arva testünk hullámokban, a kő-templomtorony sorsáért ugyanúgy verekszünk; megáll még biztatón, mint és minden megmérgezett jóban jégbefagyott hajók árbóca int _ e,árvulóbban célom a tenger, hiv a ho-hatar 8 ............... k öd-kavaró fekete madarak mint Gábriel langkardja előtt. t mezők, télbe-fagyott mezők sirályai . . .... „ kiáltozzák az én dalom s magam. — Hol vagy, Éva, s ti szép, lenge nők, Rózsa Endre: Cföhxee eqjg hajig. Fölver egy hang: nehéz zápor a port. Kőkockákat a zivatar békái. Ki fogja le: ne ugrándozzanak?! Ideje odébbállni. Élősdi kaccsal fölfutó neszek. Szulák virága, nagyothalló tölcsér. Ég mellhártyáján szirom-fonendoszkóp. Nem hall többet a csöndnél. özbak fején recsegve ütköző első agancs. — Holtak lehellete a fortyogó gáz s tobzódó bozót... Moccanni lehet-e? 1 Csak moha. Kőlyukban füldugó. A döbbenő dél dobjai a kripták. Vattán-átvérző léptek száradnak ki. Ki volt, ki itt járt. A magyar történelmi regény megteremtője A XIX. századi magyar próza első sikeres mestere, Jósika Miklós százhúsz éve halott. Amikor 1836-ban Abafi címmel közreadta méltán nagysikerű történel­mi regényét, a műfaj mo- dernizálójának érezhette- tudhatta magát, halála esz­tendejében pedig — ameny- nyiben ezt az emigrációból megtehette — Kemény Zsigmond és Jókai sikere­inek tükrében, mérhette meg kezdeményező szerepének jelentőségét. A modern ma­gyar történelmi regény megteremtője volt tehát, s nem is csak az Abafi meg­írása tette azzá, hanem né­hány más műve is, minde­nekelőtt A csehek Magyar- országon s a Második Rá­kóczi Ferenc c. regények. Amit a műfaj másik válto­zatában, az ún. társadalmi regényben alkotott, kevéssé látszik maradandónak, jól­lehet több annál, amilyen csendesség övezi. Emigráció­ban írott Emlékirata viszont méltán került újabban a könyvespolcra, benne alig­hanem az író legjelentő­sebb szépprózai alkotását kell látnunk. . Jósika, akit hajdan hosz- szabb fejezetekben méltat­tak a tankönyvek is, a XVIII. század végén szüle­tett, egészen pontosan 1794- ben. Abban az esztendőben tehát, amikor megkezdő­dött a jakobinus mozgalom s vele a felvilágosult tö­rekvések felszámolása. Kü­lönös véletlen nyilván, hogy az erdélyi mágnás família csemetéje olyan környezet­ben nevelkedett, amely fo­gékonnyá tette a progresz- szió iránt, s ennek eredmé­nyeként — már mint érett férfi — 1848—49-ben a sza­badságharccal jegyezte el magát — vállalva a szüle­tésekor jó időre megszakadt, változást szorgalmazó radi­kális örökséget. Am amíg életpályája idáig ível, tör­ténik vele egy s más. A gyermekkor rakoncátlan- ságai, s a kolozsvári kon- viktusban eltöltött diákkor után — jóformán gyermek­ként — beállt katonának, s végigjárta szinte egész Eu­rópát. Szolgált Galíciában és Tirolban, megfordult Bécsben és Észak-Itáliában, mi több: Párizsban is. Becs­vágyó, minden új iránt fo­gékony, minden élethely­zetbe magát feltaláló fia­talember volt, aki a kalan­dos ifjúságot ismeretei s élményei gyarapítására használta. S hogy mily ma­radandó élmény volt szá­mára egy-egy várossal va­ló találkozás, arra pregnáns példa lehet Emlékirata nak alábbi néhány sora, ame­lyekben bécsi emlékeit idé­zi meg évtizedek elmúltá­val: „Akkor a vidám, ke­délyes népnek, melynél, alig van egy, mely irántunk ma­gyarok iránt több rokon- szenvvel viseltetnék, leg­kedvesebb mulatóhelyei vol­tak a Prater — kevesebbé az Augarten, a gyönyörű, gyepes glacis-k s azon száz meg száz mulatóhely, kert, vendéglő, hol a bécsi nép oly kedvtelve s kedélyesen tud mind ez óráig mulatni. De ami mind ez ideig fő- fő mulatságai közé tartozott, az a kirándulás a zöldbe... Meg ne ütközzék senki azon, ha a bécsiek rokon- szenvéről szólok irántunk, magyarok iránt. Nem értem én itt a magyarfalókat, nem azokat, kiknek köpenyük a napokban, melyekben élünk, a nap sugarát szeretnék elő­lünk felfogni, nem azon ön­ző fajt, mely élni szeret, de nem hágy, én a tulajdon­képpeni bécsi népet, a la­kosság zömét, a kedélyes, ügyekezö, becsületes polgár­ságot s azon seregét az in­telligens művész, tudós, ipa­ros polgároknak értem, kik az elláthatlanul nagyobb többséget képezik, öt évet töltöttem Bécsben, ismerem a bécsieket, mert kevés em­ber jobban, mert zsenge fiatalkoromtól óta az em­berisme, az ember tanulmá­nyozása volt legkedvesebb foglalkozásom.” E citátum utolsó monda­ta akár kulcsa is lehetne Jósika írói sikerei titkának. ,,Az ember tanulmányozása volt legkedvesebb foglalko­zásom" — írta élete alko­nyán, Jósika, s felelősséggel tehette, mert regényei leg­javának épp az emberáb­rázolás az egyik fő erőssége, Ezt már első sikeres, ha nem legsikeresebb művé­vel, az A bajival bizonyítot­ta. Hogyan is írta kortárs- kritikusa, Szontágh Gusz­táv? „Uraim, le a kalapok­kal”! Tudniillik a regény­írói teljesítmény előtt. S mit tesz hozzá összegezés­képpen századunk iroda­lomtörténésze? Az Abafi- ban „az irodalomtörténet elsősorban a züllésnek in­dult ifjú megjavulásának lé­lektani kidolgozását méltá­nyolta. ..” Egy fiatalember lélekrajzát, amely az em­berismeret oly fokú tuda­tosságát kívánta meg, mint amiről Jósika tett tanúbi­zonyságot írói elveinek kör­vonalazásakor. Leegyszerűsítő és igaz­ságtalan lenne persze a re­gény erősségét, esztétikai értékrendjét pusztán ennyi­ben jelölni meg. Hisz a cselekményépítés a maga nemében legalább olyan fontos hozadéka e prózának, mint a karakterizálás. Al­kotóműhelyében az európai regény legfrissebb eredmé­nyeit csiszolta magyarrá. Másszóval: mindaz, amit Walter Scott, Dicmns, avagy Eugène Sue prózá­jából ellesett-tanult, nemes veretű, az eredetiség jegye­it viselő írói eszköz lett ná­la. A recipiálásnak, azaz befogadásnak olyan válto­zata ez, amelyről még a modern komparatisztiká- nak is lesz egyszer monda­nivalója. A történelmi tárgyú szép­prózát író Jósikáról szól­ván kelet-közép-európai távlatokban is gondolkozó korunkban szólni kell má­sik fontos regényéről, A csehek Magyarországon cí­műről, amelyben Mátyás korát idézi meg, azt a kor­szakot, amelyről néhány évtizeddel később a műfaj cseh klasszikusa, Alois Ji- rásek is monumentális mü­vet írt, regénytrilógiát Test­vériség (Bratrstvo) címmel. A magyar és a cseh regény megírásának egyaránt alap­indítéka a múltidézés, még­pedig a példaadás szándé­kával. Jósika ezt így fo­galmazta meg 1839-es elő 'szavában: „A múlt kárpit­ját szellőztetem s a jelen század fiát s leányát beve­zetem ama dicső korba, mi­dőn a királyi termekben magyar szó hangzott.. A fenti sorok 1839-es, te­hát reformkori aktualitását aligha kell bizonygatni... A mégoly rövidre fogott megemlékezés sem zárulhat anélkül, hogy ne utaljon a negyvenkilenc után emig­rációba kényszerült Jósika késői pályaszakaszáról. Né­met és magyar nyelven publikált emlékiratot és tör­ténelmi regényeket — me­lyek közül különösen fon­tos a Rákóczi-regény (Má­sodik Rákóczi Ferenc) — és elkezdte írni Emlékira­tát, amely 1865-ben bekö­vetkezett halála miatt tö­redék lett, ám így is a XIX. század magyar irodalmának egyik remekműve. Illés Endre szerint van párbaj­jelenete, amely olyan „mint­ha a Háború és békéből metszették volna ki.” Lőkös István Hommage à Pietro Lorenzeíti (1970) Bálint Endre életműve A Proteusz-arcú, nyugta­lan szellemű, rendkívül prob- lemaérzékeny Bálint Endre, hányatott életútján mindig a kor legfrissebb nemzetközi áramlataira érzett rá. Sok­rétűségében is egynyelvű, egy mondanivalójú világot tárt fel, melynek legmélyebb tartalma közelmúltunk viha­ros évtizedeit átélt kortársa­ink ezerféle negatív élmé­nye. szorongása, örök zakla­tottsága. halálfélelme. A művész egyéni tragé­diája, kiszolgáltatottsága, sorsának drámai fordulatai, válságai több értelmet hor­dozó jelképekbe tömörülnek egymásba olvadó műfaji ha­tárokkal létrehozott, sajáto­san egyedi, vallomásos ere­jű, intellektuális, absztrahált formanyelvű művein. A sokoldalú művészre már születésének időpontja és kö­rülményei rányomták bélye­güket. 1914-ben, az első vi­lágháború kitörésének évé­ben született. Apja a Nyu­gat élesszemű kritikusa, az ifjú Derkovits felfedezője. Bálint Aladár volt. anyja pedig az Osvát családból származott. A család ha­gyományai a művészi pálya felé irányították. Alkalmazott grafikusnak indult. Az Ipar- művészeti Iskola grafikai tanszékén Helbing Ferenc, majd 1935-ben Vaszary Já­nos, 1936-ban pedig Aba No- vák Vilmos növendéke volt. A kiállítási életbe korán, már 1938-ban bekapcsolódott. Művészi fejlődésére afau- vizmus, majd Chagall, dön­tő módon azonban barátja. Vajda Lajos hatott, de él­ményvilágán máig kitörölhe­tetlen nyomot hagyott a har­mincas évek végének nyo­mora, a negyvenes évek ál­landó üldözöttsége, amely az újat akaró szentendrei fia­tal művészek csoportjának elmaradhatatlan kísérője volt. Ehhez járult még ki­újuló tüdőbetegsége, mely élete későbbi szakaszaiban is gyakran válságba sodorta. Törhetetlen akarata azonban mindig győzött az akadályok leküzdésében. A felszabadu­lás után az Európai iskola vezető szelleme lett. Művészetének nagy fordu­lata Párizshoz kapcsolódik, ahol 1947-ben csupán pár hó­napot, 1956-tól azonban egy­folytában öt évet töltött. Pá­rizs mozgalmas művészeti élete döbbentette rá a sors­döntő hazai meghatározott­ságra. Az öntörvényű művé­szete kialakulásáért állandó­an vívódó, magával szenve­délyes harcokat vívó Bálint formanyelve Itt alakult ki csaknem végleges formában. Gyermekkorának, szülőföld­jének, ifjúsága kedvelt kör­nyezetének, Szentendrének élménytöredékei itt alakul­tak át benne egymásra mon­tírozott látványszilánkokká, melyek évek során egyre egyszerűsödve lassan jelké­pekké formálódtak emléke­zetének szűrőjén. A gyer­mekségét jelentő mézeska­lács, vursli, bádoglovacska, a szentendrei ablakrácsok, kapuk, az ikonok, a sokszí­nű sváb, szerb, magyar folk­lór, gyermeki nosztalgiák, egy régi zsidó temető fejfái keverednek képein burnusz­ba takart titokzatos női ala­kokkal, halottak csontjaival, kozmikus jelekkel, nappal, holddal. Szokatlan, meghök­kentő párosításokban barnás, tér nélküli háttérben racio­nális képi rendbe szorítva. Képei nem egyszerűen a tárgyat ábrázolják, hanem a tárgyhoz kapcsolódó, meg­foghatatlan. az évek során változó érzelmet. Míg kife­jezésmódja egyszerűsödik, műveinek jelentéstartalma az egyszerűtől a bonyolultig, a látomásig, a csodáig vezet. Képszerkesztési módja ma is a montázs. Mint maga ír­ja: „Az én,kulcsom papírvá­gó ollóm... képes papírokat vagdosok össze, mint a gyer­mek” .......kendős parasztasz­s zonyokat csonkítok meg: arcukat kivágom, és rára­gasztom egy asztal lapjára, kivágom egy asztal két lábát, és keresztet alakítok azok­ból. majd kivágom a Meg­váltót, és egy csónak ke­resztalakú fenékpallójára festem fel... Régi zsidó te­metők sírkövei között bo­lyong a képzeletem, megidézi JÓSIKA MIKLÓS Abafi Két pórt, mely győz s veszt váltva (Palyt) Abafi Olivér, Abafi Gedeonnak fia, elő­kelő csaldác'ból származott. Atyja nagy birtokú ember volt, de egyetlen fiáit nem a legnagyobb gonddal nevelt,été. Ennek egy­részt sokszor fávollete volt oka, ment ő szám­talan csatáikban ősizült meg s férfiúiban csak hadi tulajdonokat tuda becsülni; másrészt Olivérnek magának kevés hajlama a tanu­lásra. A gyermek többnyire magára hagy­va, bár igen éles esze és fogalma volt, még­is keveset tanult. Hogy ily körülményekben egészen tudatlan nem maradt, azt azon szerfölötii könnyűségnek köszönheté, mely- lyél tanult, midőn néha ki nem kerülhető, s nagy emlékező tehetségének, mely Okozá, hogy az egyszer meg tanultat nemigen fe­ledé el töibbé. Olivér jól-rosszul elvégző iskoláit, de al­jas társaságokba elegyedvén, minden hibák tanyát vertek szívében, ö szép ifjú lett volna, talán akkor tájban a legszebbek egyike, ha rendetlen élet, szenvedélyei és folyton űzöitt 'kicsapongásai a rózsákat le nem hervasztanálk arcáról. Mert terme­te magas és karcsú, emellett ideges s erő­teljes volt, vagy legalább az erő azon anyagát hordá magában. ,mely később egé­szen, kifejtvén. Oly félelmes nagyságra növekedett, s mivé lett vol'na még rende­sebb élet után! — Vonásai lelkesek s ne­mesek voltak; tiszta római arcéi, gyönyö­rű vágású fékéte szentek, finom száj, je­lenítő homlok — képét eggyé a legénde- kesbek közüli' tevék. De a termet összegör­nyedett; a szemekben álmatlan éjszakák sú­lya nehezedett; orra lecsüngött s ajkain a korhélysóg egyik bélyege — hámló csere- pesség terjedt, arcán olvadékony nyavaly- gó sápadtság terület; s így elgázolva, néha szinte rút volt. Amint rnoeslt megjelent előttünk, szíve el volt romolva. Mi a szánakodás, mi az együttérzés, mi a részvét? nem tudta. Lel­ke örök mámorban ringatva, semmi nagy­ról, nemesről nem gondolkodott ; a jelen él­vezetet durva* örömök s tisztátalan, elcsa­vart szeszély volt azon kör, melyben moz- ga s éle. Azonban mind e rothadás közben is, a figyelmes emberismerő bizonyos durva erőt, valami nemét a lelkű létnek nem ta- gadlhaíá el tőle egészen; ezen erő minden­ből kitetszék. Ha valahol veszekedés vagy veretedés volt, Olivér abból soha ki nem maradit; de vívótársul mindig a ilegerősbet választó, s többnyire győztes lön. Ivóik közt első ivónak tartott s addig nemigen szűnt meg, míg mind az asztal alá nem ivá cim­boráit, anélkül, hogy ital nék; különösen ártana. Testi gyakorlatokban ritka mulá fö­lül: kopjiálját fogadásból merte szegfői« rob­bantani; aká|r a nemrég divatba jött, de még mindig ritka ravaszos fegyverrel, akár a szokotabb kanócossal célra talált: lovas, vadász, híres volt. — S ki egyszer mairká­inak vagy öklének súlyát érezte, örömest ke­rülte ikái útját, főként, ha Olivérünknek fe­je nem egészen tisztái volt. Az örökös tobzódás végre őt nemébe a kábulíságnak helyzé, mely oly rokon az őrült-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents