Népújság, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-09 / 57. szám
Vasöntők A levegő csupa fust, lisztfinom szürke por és izzás: a szilárd vas folyékonnyá lesz. A koromtól feketült falakra az izzó vasláva vörös fénye vetül, s e fényben munkások verejtékben fürdő arca villan. Róluk, a vasöntökről készült Perl Márton képriportja az Ipari Szerelvény- és Gépgyár gyöngyösi öntödéjében. C sepergős, tavaszt váró vasárnap délelőtt. A falu főutcáján néhány asz- szony a járdát söpri, a férfiak metszegetik az udvari szőlőlugast, autót mosnak, hordót öblítenek a betonon. Az italboltból két részeg tántorog ki és egymás nyakába borulnak. — A törkölypálinka a legegészségesebb Jancsikám ... Többen csak beugranak egy-két féldecire, aztán mire az asszony a szomszédból előkerül, már rendben a porta, a hízók alatt a beton is olyan tiszta, mint a repülőtér kifutópályája. A hátsó udvaron van a baromfiudvar, az utóbbi három évtizedben honos modem falusi építészeti szokások rendje szerint Innen hallatszik a tüzes tarajú kakasok kukorékolása, a háztájiban tartott sertések etetést váró sivalkodása, a házinyulak. galambok szállása is itt van, úgyszintén a kutyaólak is, bár néhány helyen —. ahol nagyban foglalkoznak fajkutyatenyésztéssel — itt láthatók a „kenelek” is. Az utcára néző házak a színes vaskerítéssel. rózsadombi villának is beillenének. ahonnan tehenek helyett éppen úgy autók gördülnek ki. mint Budapesten. Ezt az utcaképet bizony megcsodálhatja akárki fia. sőt ha rosszmájú, akár meg is irigyelhetné. felejtve, hogy úgyszólván mindegyik egy-egy család keserves verejtékével épült, és megrokkanásig dolgozott érte öreg, fiatal. A város tőszomszédságában hosszan elhúzódó falu a vasárnap reggeli nyújtózkodását éli. Elmúlt a tél, de tavasz sincs még, legfeljebb epedve várják, hogy végre engesztelődjön ki a föld a több hónaoos kemény, téli fagy után. Várják, hogy dolgozni lehessen! A faluban az italboltok, meg a cukrászda a legforgalmasabb. A cukrászda előtt egész sor autó, tálcákkal a kezükben gyermekek, asszonyok, férfiak legföljebb elvétve akadnak. Egy csapat leánygyermek tódul ki, mindegyikük kezében tölcséres fagylalt. — Megvesz titeket az isten hidege! — csóválja rosszallóan egy idős nénike a fejét. de azok mitsem törődnek a világgal, hiszen a fagylalt most a sláger. — Egerben januárban is árultak fagylaltot! — kiabálja egy piros sálas, és már az udvaron, a Nap felé fordulva figyelik, miként száll a lélegzet melege a hideg gombócok fölött. Rokoni látogatásra indulok. — utamba akad — gondolom viszek én is néhány tortaszeletet. Csinos, városba beillő kis cukrászda, néhány asztalkával, de ezúttal sorban áll mindenki. A pult üvege mögött mesés tortabemutató. — Ez aztán választék — lepődök meg, és kifelé nyújtogatom a nyakamat a sorból. Asszonyok és gyerekek közé vegyülök, üres kézzel, tálca nélkül, bár látom, hogy néhány autósvendég részére papírtálcára is csomagolnak. — Mit adjak Ilus néném? Ilus néni nézegeti az üvegpult mögé rakott választékot, de látszik az arcán, hogy nem elégedett. — Mogyorós szelet, sarokház, mandulás tekercs, franciakrémes, málnás torta — sorolja a fiatalasszony a választékot. f — Somlói galuska! A várakozás pillanatai után csoda történik,. mert bentről megérkezik a férj egy hatalmas tálca somlói galuskával. — Mennyit adjak belőle, Ilus néném? Sorra-rendre megtelnek a tálcák, elvétve akad egy-két fagylaltra váró gyerek, akiktől legjobb soron kívül szabadulni. Egy magamkorabeli asszonysággal szóba- keveredünk, hiszen van előttünk néhány nagyobbacska tálca, amelyekkel azért eltelik az idő. — Lakodalom lesz valahol a faluban? Gondolkodik az asszony, töri a fejét, de nem jut eszébe semmi ilyesféle. — Miből gondolja? — Olyan nagy itt a forgalom, mindenki tálcával jön. Jót nevet, aztán kedvesen magyaráz: — A lakodalomra lelkem nálunk jó előre megrendelik a tortákat. Nem szeleteket, tortákat! Az nem férne rá tíz ennyi tálcára sem. Most nincs különösebb ünnep, csak vasárnap van. Itt, az Annában nagyobb a választék, mint Egerben, vagy Kövesden egyik, másik helyen. — Otthon nem divat már a tortasütés? Az asszony kettőt lép előre, de még nem kerül rá a sor. — Divatnak divat lenne, ha volna rá idő! Nekem például még van egy öreg szakácskönyvem, amelyet a dédnagyanyámtól örököltem, és amelyet 1883-ban nyomtattak. Abban aztán van minden az egy élő világon. A háború után néhány esztendeig még sütöttünk kelt tésztát, tortát is, de aztán abbamaradt a világ változásával az is, éppen úgy, mint a kenyérsütés. — Kiment az is a divatból]! — erősítem. — Ebben a nagy faluban nem tudom van-e öt háznál több, ahol kenyeret sütnek. A kemencék összedőltek, a búbosok eltakarodtak a föld színéről a régi házakkal együtt. Sorra kerül az asszony, leadja a rendelést. és miközben neki csomagolnak, az ő tálcáját rakják hátrasúgja: — Orosz krémtortát vigyen ! Százharminc forintért megraknak nekem is két papírtálcát, és mivel egyiket sem ismerem, mindegyikből kérek mutatót. — Krémes- van-e még? — kiabál be az ajtóból egy hatéves fiúcska. — Krémes már nincs, de csukd be az ajtót... A gyerek, mint akit puskából kilőttek, rohan haza a hírrel, a nyitva hagyott ajtón át ide hallani a kiabálását: — Krémes nincs, de fagylaltot adnak! Egy kávéra leücsörgök a kisasztal mellé, fájós lábú férfi letelepszik mellém. — Issza a fekete mérget? — Ezért nem ír fel a rendőr... Bólogat, aztán a falusi ember vasárnapi nyugodt méltóságával a szájához emeli a pálinkáspoharat. — Magát is elküldték? Félig issza a féldecit, krákog vagy kettőt és azután válaszol. — Kettecskén vagyunk az asszonnyal', ő is a lábával bajlódik, így aztán én csoszogtam át neki egy kis édességért. Tudja, ez a cukrászdázás most nagyon divatba jött. Ha valamikor egy magunkfajta parasztember —. vagy éppen a felesége — bement a városi cukrászdába, az olyan nagy esemény volt. hogy mielőtt belépett, körülnézett alaposan, hogy nem látja-e meg valaki. — Fagylalt azért volt már akkor is! — Egerből járt ki mindig egy triciklis fagylaltos. Akkora jégdarabok keveredtek a masszájába, hogy a gyerekek nem győzték kiköpködni. Akkor kocsma volt! Most cukrászda, presszó, italbolt, kisvendéglő, meg ABC. Néhány percre fogytában a vendég, az eladó átszól a pulton: — Csak úgy, mint rendesen Jani bátyám? Húzom az időt a kávéval, szeretem hallgatni ennek az embernek a jóízű, magyaros beszédét. Meg is kérdezem: — Mikor evett utoljára tortát? Először úgy tesz. mintha nem hallana semmit, aztán rámkérdez: — Mikor ettem? — Tortát! — Arra nem emlékszem! — Szóval nem szereti a süteményfélét? — Azt szeretem a legjobban! A rétest', krumplis bélest, pogácsát, nagy ünnepeken a mákosat, diósat. Efféléket szokott sütni a feleségem, de a tortát csak ő eszegeti, meg az unokák. — Mikor evett utoljára házi kenyeret? Forgatja az asztaltársam az elé tett tortás tálcát, keresi a pénztárcáját, fizetni akar. — Nem is tudom! — néz rám őszinte feltárulkozással. — És kemencében sült krumplis bélest? Elszámolnak, stimmel minden. — Maga furfangos egy ember, hogy ilyen nehezeket kérdez. De igaz is! Mi lenne, ha a cukrászdában túrós, lekváros bélést is árulnának? Végzünk a diskurzussal, indulni készülök. A kis cukrászdában szinte özönlenek a vendégek, az alvégről, a felvégről egyaránt, tálcával a kezében mindenki. A falubeliek! Az idegenek többnyire üres kézzel és autóval jönnek, de ők is viszik a tortát. — Mi lesz itt húsvétkor? — kérdezi egy Skodás a feleségétől. — Majd meglátjuk apukám! — biztatja az asszony, — aki mint mondja a férjének — azóta jár ide, amióta megkóstolta a Pisztácia fagylaltot... Szalay István
