Népújság, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
Pirandello mesél Tegnap este tartotta első önálló bemutatója! az egri Gárdonyi Géza Színház. A Zsámbéki Gábor rendezte előadás. Pirandello: Az ember, az állat és az erény című darab valóságos sztárparádé: Csonka Ibolya, Szaesvai László, Ojlaky Denes, Csomós Mari. Hollós! Frigyes mellett az abszolút főszerepben Benedek Miklóst lathatja az egri közönség. (Kőhídi Imre képriportja) A Wik közülünk a harmincas vagy - ” negyvenes évek első felében jártaik iskolába, megszámlálhatatlanul sokszor limádkozták a tanítás kezdetén és befejez- tekor a magyar hiszekegyet. Két ujjúnkat esküre emelve mondtuk, hogy hiszünk egy istenben, hiszünk a hazában, hiszünk az őrük igazságban, ám mindenekfelett hiszünk Magyarország feltámadásában. Elemista és középiskolás gyermekek általában nem szokták elhatárolni magiukat azoktól az ideáloktól és értékektől, amelyeket nevelőik tiszteletre méltónak minősítenek előttük, Kiváltképp nem, ha azt tapasztalják, hogy nevelőik maguk is őszintén hisznek abban, amit mondanak. A két világháború közötti Magyarországon a nemzettudat és az a hit, hogy a nép boldogulásának egyetlen lehetséges útja a 'trianoni 'békeszerződés revíziója, roppant csekély kivételtől eltekintve, senkiben sem vált el. Éppen ellenkezőleg: mennél jobban megismerjü|k azt a kort történészeink munkássága nyomán, annál érthetőbbé válik, hogy a Horthy-korszakban miért sikerült a munkásosztály és az agrárpröletáriátus széles rétegeit is meggyőzni arról, hogy ne osztályhelyziet ében, hanem nemzet; kisemmi zettségében keresse nyomorúsága fő okát. Ráadásul az események menete sem volt kegyes a nemzethez, mert a trianoni határok. 1938-bain megkezdődött tényleges revíziója a 'tülnyamó többség előtt feüismenhe- itetlemmé tétlte azt a tényt, hogy a folyamat voltaképpen a támadó fasizmus élőháborúja volt, ítereprencezés a nemsokára kezdődő iszonyú felvonuláshoz. A magyarság itöbbsé. ge, éppen az események összejátszása következtében, nem érzékelte az árát sem az úgynevezett országgyarapításnak. Hiszen a képlet látszólag így állt: lehet-e rossz politika, léhet-e embertelen rend az;, amely jóformán puskalövés nélkül, hihetetlenül rövid idő allant elérhetőnek mutatta a legszentebbnek tudott nemzeti cé&dk nagy részét? Bárdossy László aligha merészelte volna a politika összetételében ránézve veszélyeket amúgysem tartogató parlament megkérdezése nélkül a hadát megüzenni a Szovjetuniónak. ha nem számított volna arra, hogy a közvélemény nagyobbik része ezt magától értetődő árnak vélte, sőt logikus folytatásnak a jóformán, csak napokkal korábban lebonyolított utolsó országgyarapító akció, a Délvidék visszaszerzése után. Történelmünk alakulása akkor volt kegyes a nemzethez, amikor megengedte, hogy eltussolható, vagy legalábbis baga tel lizál- ható epizódokként állítsa be a hivatalos propaganda akár a II. magyar hadsereg pusztulását, alkáir a zsidó, vagy politikai munka- szolgálatosok tízezreinek fagy- és sortűz- halálátf s ez a mérhetetlen cinizmus szülte hamis tudat uralkodhatott egészen 1944 tavaszáig, magyarán a német megszállásig. Mert a történelemben nincs ugyan feltételes mód, ám összehasonlításra és mérlegelésre o(k is, lehetőség is kínálkozik. S ez mindenütt azt mutatja, hogy akit élőbbért súlyosain kemény csapás, azt kevésbé vágta földhöz a végső vereség. Mert éppen a menet közben letagadlhatatlanná vált pusztulás távlatok bírták jobb belátásra az uralkodó osztályok vétkes tagjait ás Finnországtól Románián át Olaszországig. Nálunk ez nem, következett be. Pontosabban,: nem válhatott még korrekciós erővé sem a .tények túl kései belátása. Végső vereség — írtam le az imént. S ter. tnészeltesen nem önostorozó buzgalmamban, hanem azért, mert a felszabadó lásnak ez mégiscsak előzménye volt. Méghozzá a szónak nem csupán anyagi és világpolitikai érteimében!, hanem veresége volt a II. világháború kimenetele annak a magyar nemzet- tudatnák is. amely a revízió hitvallásából ön- és közveszélyesen csúszott olyan mélységekbe. amelyek kifejtése indokoltan ünneprontás lenne. Maradjunk annak jelzésszerű kimondásánál, hogy 1944. október 15. is annak a bizonyos „nemzeti gondolatnak” a jegyében vélt lehetséges* amely képtelenné tette az akkor élt magyarok többségét a vitustánc megakadályozására. A teljes önismeret megköveteli azok tudati állapotának 1945-beü feltérképezését is, akik a régi uralkodó osztályt alkották, vagy közvetlen (haszonélvezői voltak a megbukott rendnek. Itt és most mégis alapító apáinkról essék sbó. Tehát azokról a magyar munkásokról, parasztokról, azonnal kiálló értelmiségiekről, akik újjáépítették ezt az országot, ök milyen nemzeti lelkiállapotban voltak? Az utókornak mondom; azoknak, akik akkor már éltünk, csak az emlékezetébe idlézem, hogy szótárunkban eleinte két fogalom állt a történelmi sorsfordulóra: faluin úgy mondták, hogy a front előtt az uradalomban dolgoztunk, front után kaptunk öt hold földét. Budapesten pedig az járta, hegy ostrom előtt csináltam amazt, ostrom után pedig elkezdtem emezt. Évekig tartott, s nem csekély felvilágosító, nevelő munka előzte meg azt a napot, amelyen nemcsak a hivatalos nyelvben, hanem az április 4-i ünnepi asztal körül is felszabadulás lett a neve aininak, ami történt velünk. Az ok, ami e verbális .tények felidézésére késztet, korántsem történelmi szőrszálba- sogatás. Azt vélem vele bizonyíthatónak, hogy nemzettudatunk változása korántsem tartott lépést a társadalmi szerkezetváltozást elfogadó, befogaldó, magáévá tevő, azért küzdő, vagy az örömmel élvezőköztu»da,tünk. kai. Az a magyar zsélllér, áki 1940-ben még a kötelező leventefoglalkozásra járt, 1945- ben pedig újgazdává tette őt a földosztás, az utóbbit természetes és ősi jussának tekintette, azzal viszont semmit sem tudott kezdeni, hogy hazája ismét a trianoni határok közé került. Annád kevésbé, minthogy az új rendnek sem kedVe. sem ereje nem vollt a nemzettudat olyanértelmű újjáalakításához, adná magába foglalta vdlma az örökölt és objektíve már hamisnak bizonyult értékekkel az állandó és nyílt vitát — a teljes győzelemig. Negyedszázaídnyi, nagyrészt felemelkedést hozó fejlődés nyomán, az immár második generációváltás közepette is tény, hogy a legcsekélyebb egyensúlyzavar nyomban látni engedi nemzettudatunk zavarait. Mert ennek minősül az is, ha valaki sajátosan magyar sorskérdésként akarja beállítani fölöttébb kedvezőtlen demográfiai állapotleltárunkat, s1 nem kevésbé az a készség, sőt hajlam, hogy bárhol jelentkező, nekünk okkal nem szimpatikus, sőt, bizonyíthatóan károkat okozó nacionalizmusokra ugyanennek a magyar változatával szeretnénk reagálni. Befolyásos véleményvezető rétegek ma is őszánitén megdöbbennek, ha valaki felhívja a figyelmüket arra a tényre, hogy Európa nemzeteinek túlnyomó többsége azokat a határokat tartja — éspedig kivétel nélkül — megőrzendőknek és biztosítandóknak. amelyek a két világháború nyomán — jól-rósz - szul — kiál'akultak. öncélú játék az idézetekkel azt emlegetni, hogy különböző korok különböző békeszerződéseiről a marxizmus valamelyik klasszikusának mi volt a véleménye. Felszabadulás utáni egész történelmünk, ezen belül mai közállapotaink, ez utóbbi mindenféle összehasonlításban (!) arra bizonyíték, hogy minden mást megelőzően perdöntő a társacálmi rend hatékonysága, aiz, hogy a termelési viszonyok előmozdítják-e, s ha ligán, milÿen hatékonysággal, a termelőerők, teljességében nemzetgazdaságunk fejlődését. A kisebb nemzeteknek ebben az évszázadban rniipd gyakrabban tűnik fel a feje felett aiz a veszély, hogy a politikai és a gazdasági folyamatoknak és küzdelmeknek nem alanyai, hanem csupán a tárgyai lesznek. Több oka is van ennek. Idesorolható a viliág tömbökre szakítottsága csakúgy, minit a 'tudományos-technikai forradalom diktálta nagyságrendek hatása, vagy a világgazdaság szerkezetéiben, a cserearányokban bekövetkezett minőségi változások. Aki ennek tudatában van, az természetesen azon fáradozik, hogy ne növelje, hanem csökkentse sebezhetőségét. A történelemben gyökeredző és befolyásunk alá semmilyen módion sem vonható tényék és folyamaitok nem tartoznak a sebezhetőségünket csökkentő politikai lehetőségek közé. Ezeket te. hát józan érjdekszámításból ki kell hagyni politikai eszköztárunkból. Nekünk olyan kezdeményezéseket kell félívállálnunk. amelyek előre felmézhetően erősítenek bennünket. Magyarország történelmi sorsfordulója negyven eszitendővefl ezelőtt csak elkezdődött, de voltaképp még ima is e folyamat .részesei vagyunk. Kiégett, megcsalt, összezavarodott, és éppen ezért nagyrészt használt) ataitlBmmá vált nemzettudatunk helyébe mára — azt hiszem — sikerült szert fennünk némi nemzeti tekintélyre határainkon túl, s létezik a megalapozott, tehát éppen ezért itlilszta önbecsülésnek issek tény», szerű bizonyítéka. Az induláshoz képest ez nem kevés. A század eddigi magyar krónikája árrá int, hogy az erőfeesérlő versengés helyett, nagyobb sikemisk minősül!, ha gyermekeinket megkíméljük egy-egy csalódástól, mint az, ha ott és olyankor is a nemzeti dicsőséget kergetjük, ahol és amikor nincs mit keresnünk. Sorsforduló és nemzettodat Hajdú János
