Népújság, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-23 / 69. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985. március 23„ szombat NEGYVEN ÉVE TÖRTÉNT... Munkabérrendező bizottság Heves megyében AZ ÉTTERMEKBEN JÁRTUNK Mi kerül a tányérba? A felszabadult területeken hamar beindult az ipari termelés, amely szükségessé tette a munkabérek szabályozását is, mivel ......egye gy iparágban 80—100 féle bérösszeg volt megállapítva, amelyet a gyakorlatban alkalmazni nem lehetett, ugyanakkor vitákra adott lehetőséget a munkaadók és a munkavállalók között.. — olvashatjuk a megyei munkabérrendező bizottság jelentésében, amelyet a megyei nemzeti bizottságnak és a főispánnak küldött. Megfontolt javaslat A bizottság 1945. március elején alakult Halmai Sándor elnökletével, amelynek két-két tagját a szakszervezetek, illetve a nemzeti bizottság delegálták, kettőt pedig a vállalatok vezetői közül a főispán nevezett ki. A feladata az volt, hogy az Ideiglenes Kormánynak a Magyar Közlöny 1945. 2. számában megjelent rende, lete értelmében „az iparban a kereskedelemben, a bányászatban, a kohászatban és a közüzemekben foglalkoztatott munkások bérének rendezésére javaslatot dolgozzon ki. . Ennek érdekében a megye területéről összegyűjtötték a bérrendezéshez szükséges adatokat, a legfontosabb élelmiszerek árait, a lakás, a fűtés, a világítás költségeit, és ezeknek a figyelembevételével készítették el a munkabérjavaslatot, melyet az „Igazság” című lap 1945. március 8-i száma közölt. Problémát okozott, hogy csak a jegyre beszerezhető élelmi, szerek (kenyér, marhahús, stb.) árait tekinthették állandó jellegűnek, mivel az egyéb élelmiszereket a munkások csak a szabadpiacon szerezhették be, ahol az árak óráról-órára emelkedtek. Ezért felhívták az illetékes hivatalok figyelmét a „szabadpiaci árak megszerzésére (szabályozására), mert a kalkulációik a piaci árak ugrásszerű emelkedésével teljesen felborulnának.. Eger és Gyöngyös, — a megye legdrágább — piacainak árai alapján állították össze „a napi megélhetési stan- dartot”, amelyet személyenként átlagosan 11,13 pengőben állapították meg. Ehhez hozzászámították a lakás, a fűtés, a világítás költségeit, amely szerint „egy munkásnak legalább 1067,70 pengői kellett keresnie, hogy a legszükségesebb megélhetéséi maga és a családja részére biztosíthassa..— állapította meg a bizottság az előterjesztésben. Napi 40 pengő A rendszeresen dolgozó munkásnak tehát 26 munkanapot számítva naponta 40 pengőt kellett keresnie, ami 5 pengős órabérnek felelt meg. „A béreket egy nívóra hozni nem lehet — olvasható a javaslatban — figyelembe kell venni a napszámosok, a segédmunkások és a szakmunkások értékelését a többgyermekes családok helyzetét, valmimt a munkában eltöltött időt is . ..” Ennek megfelelően például a segédmunkások órabérét öt évig 3,30 P-ben, öt éven felül 4 P-ben, szakmiunkáso- ikét öt évig 4,75 P-ben, öt éven felül 5,25 P-ben javasolták szabályozni. A 16 éven aluli gyermekeknek, akik mint segédmunkások voltak alkalmazhatók, 1,80 pengő órabért javasoltak Egerben és Gyöngyösön, 1,40 pengőt, vidéken. A 8 órás, illetve a heti 48 órás munkaidőn felül 10 óráig 25 százalékos, napi 10 órás, illetve heti 60 órán felül és vasárnap 50 százalékos, a veszélyes helyeken végzett munkáknál 10 százalékos bérpótlék kifizetését javasolták. A bizottság hangsúlyozta, hogy nem vették számításba „a nélkülözhetetlen ruha- és lábbeli pótlását, és nem állt módúkban azokat a szociális érdekeket figyelembe venni, amelyeket a dolgozók életszínvonala méltán megkívánna .. ." Módosítási kérelem A munkaherrendező bizottság javaslatát, a megyei nemzeti bizottság és a főispán is elfogadta, s azt jóváhagyásra a kormánynak megküldte a következő megjegyzéssel: tudatában vagyunk annak, hogy az ország helyzete a munkabérek, nek ugrásszerű emelkedését nem engedheti meg . .., azt is tudjuk, hogy a pénz romlásával, az inflációval éppen a dolgozók kerülnének a legsúlyosabb helyzetbe . ..” Ezért felhatalmazást kértek a kormánytól, hogy a munikabér- rencező bizottság javaslatára „a mindenkori megélhetés kötelező erejét” flgyelembe- véve módosíthassák a bére. két, miivel a munkásak nagy áldozatokat hoznak az elpusztított és kirabolt ország felépítésére. Dr. Horváth Mihály Egy olyan iskolaváros, mint Eger, egy sor sajátos feladatot jelent a vendéglátóipari egységeknek is. Az a régi szállóige, amely szerint. a diák gyomra mindig korog, a zsebe pedig legtöbbször lapos” manapság sem vesztett időszerűségéből. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a legtöbb általános és középiskola, valamint kollégium önálló napköziotthonnal, illetve menzával rendelkezik. De felvetődik jogosan az a kérdés is: hol lakjanak jól azok a kisebb és nagyobb nebulók, akiknek — a középiskolásokkal ellentétbe^ — oknál fogva nem jutott teríték a diákkonyhák asztalánál. Vagy éppen—ilyenkor a tavaszi országjárások idején egyre gyakrabban — távolabbi vidékeinkről látogatnak el Dobó és Bornemissza városába. Vajon számít-e rájuk a vendéglátáís üzlethálózata? Sikerül-e az olcsónak egyáltalán nem nevezhető mai nyersanyagárak mellett aránylag a diákzsebnek is megfizethető ízletes menüt biztosítani? Ezekre a kérdésekre keresve a választ bekukkantottunk a megyeszékhely néhány éttermébe. Gondolnak rájuk A Volán autóbusz-pályaudvar és a DÔMUS Áruház szomszédságában lévő áfész Expressz önkiszolgáló Étteremben naponta több százan enyhítik éhüket, szomjukat. Nem is olyan régen a napi kínálatok között mindig szerepelt a diákmenü is. Viszont egy idő óta hiába keressük. Ennek okáról kérdezzük Kormos József üzlet, vezetőt: — Valóban évekig asztalainkhoz invitáltuk elsősorban a gyakorló iskola kisiskolásait. Korábban 13 forint értékű napi ebédjegyet adtunk ki számukra 11 forintért, ök ugyanis ezzel fizettek a pénztárnál. Ám ez a gyakorlat vissza is ütött, hiszen a legtöbb gyerek édesszájú, s mivel számunkra a’la carte étkezést biztosítottunk, ezért Diákétkeztetés — közelről sokan a legolcsóbb levest és sovány főzeléket ették, hogy a visszajáró pénzből besüte- ményezhessenek, jlletvefagy. lakozhassanak. Emiatt aztán a szülőkkel gyűlt meg a bajunk. Két évvel ezelőtt megnyílt az iskola étkezdéje, s lassan-lassan elmaradoztak „hiskosztosaink”. Ám ezek után sem feledkeztünk meg az „utcáról betérő” c iákokról. Étlapunkon ugyan nincs külön fogás a számukra, de ha nem túl nagy az igényük, 15—20 forintból jóllakhatnak. Mindig szerepel kínálataink közöt-t öt forint körüli értékben zöldborsó, burgonyafőzelék 4,60-ért ' pedig csontleves. Ha egv-egy rántottat, vagy tükörtojást is vesznek hozzá, nem maradnak éhesek. A Panoráma Szálloda és Vendéglátó Vállalat ízlésesen újjáalakított Belvárosi Éttermének fiatal üzletvezetőhelyettese Csorba Gábor kimondottan diákpárti. Nincsen olyan nap. hogy az étlapon ne szerepelne — igaz — 20 forint feletti diákmenü. ök elsősorban az osztálykirándulások turistáira számítanak, hétvégén viszont két diákotthon — a Petőfi és József Attila — tanulóit is vendégül látják. — Tudjuk, hogy ez néma legolcsóbb, de még így is kedvezményes — halljuk az üzletvezető-helyettestől. — Kevesebb pénzből azonban nem tudunk megfelelő minőséget biztosítani. Egy héten kétszer van főzelék feltéttel, egyszer tészta. Igyekszünk tartalmas kosztolt kínálni a jó étvágyú ifjaknak. Azon a véleményen vagyunk, hogy ha rendezvények esetében kedvezményeket adunk, akkor ezt miért ne biztosítsuk a diákságnak is. Vili bácsi a kedvenc A Felső-magyarországi Vendéglátó Vállalat szinte megalakulása óta szívügyének tékinti a tömegétkeztetés minél színvonalasabb biztosítását. Ezért különösen figyel arra. hogy mi kerül a legifjabbak tányérjába. A Vörös Rák Étteremben nem csak az önkiszolgáló részlegben. hanem az emeleten lévő éttermi részben is számítanak a gyerekekre. Tizenhat nyolcvanért kínálnafc háromfogásos etedet számukra. Ugyancsak ők oldják meg a Leányka úti menza átépítése miatt a főiskolások étkeztetését is. A diákság „törzshelye” mégis bizonyára a Három Farkas Étterem. — Minden nap étlapjaikon külön szerepel úgynevezett gyerek és diákmenü — halljuk Prokaj Vilmos üzletvezetőtől. — S igyekszünk tartalmas, de nem túl zsíros fogásokat biztosítani a farkasétvágyú középiskolásoknak éppúgy, mint a legfiatalabb „minimanóknak". — — Már annyira „ifjúsági szakosok" vagyunk, hogy sokszor beszaladnak hozzám a gyerekek és rendelnek: „Vili bácsi, mikor tetszik rántott sajtot sütni? — Megtérül ez a nagy törődés? — Ha arra gondol, hogy kifizetődő-e a vállalatnak, akkor egyértelmű nemmel kell válaszolnom. Mi ezt úgy fogjuk fel, mint egyfajta szolgálatot. Ennek ellenére igyekszünk minőséget biztosítani. A gyerekek kultúrált körülmények között füstmentes étteremben költhetik el a fogásokat. Nem panaszkodom. népszerűek vagyunk a körükben, hiszen 150-en járnak ide naponta. 1979 óta foglalkozunk gyermekétkeztetéssel, s azóta nem érte panasz a konyhánkat. Az elhangzottakból arra is következtethetünk, hogy napjainkban a diákétkeztetés nemcsak a vállalkozóknak, hanem a szülőknek sem éppen jó üzlet. A körjárat után ha leül az újságíró és számol: átlagosan 20 forintos ebéddíjjál is, akkor is 500 forint körüli „céh” jön ki havonta. Ebécre és egy gyerekre. S ahol többen vannak? Joggal feltevődik a kérdés: nem sok ez eSy kicsit . . .? Soős Tamás Hol szorít a cipő..,? „Még valamikor a télen történt, úgy röviddel az es- 'tji zárás előtt. Bejött hozzánk egy fiatalember — valami kirándulóféle — s ordítozva, tombolva, magából szinte teljesen kikelve szidta cipőjének, készítőjét, eladóját. Mert — úgymond — a csukája teljesen váratlanul felmondta a szolgálatot. Csúnyán szétfeslett, csaknem kibújt belőle a lába. Dühödten mutogatta majd vadul lerúgta magáról. Akkorát ívelt a párja- hagyott darab, hogy majdnem összetörte a menyeze- ti lámpát. Láttuk, hogy a látogató erősen ittas, de a panaszának kétségkívül volt alapja. Sajnos nem tehettünk érte sokat, mivel a vásárlás másutt történt. Jobb híján újat vett hát a megmaradt pénzből, olyant, amire éppen futotta. Mert valamiben csak haza kellett mennie... Szerencsére ilyesmi azért ritkán fordul elő, de egyéb bizony annál sűrűbben megesik.” Az egri áfész megyeszékhelyi áruházának osztályán — szűkebb hazánk legnagyobb szakboltjában — idézik az esetet, amikor a kínálat minőségéről, a reklamációkról beszélgetünk. — Sajnos sok a hiba — mondja Ónodi lstvánné vezető — sőt állíthatom, hogy egyre több. Évről-évre nő a panaszok száma. Legtöbb gondunk a női lábbelikkel, s főleg a ragasztással van: oly gyengék, hogy gyakran elválik a talp a felsőrésztől. Aztán sokszor hibásak a zippzàra/ç is. Mindezekben pedig akár az 1600 fo. rintos termékek sem kivételek — mint éppen nemrégiben a Fővárosi Kézműipari Vállalat gyártmánya is igazolta. Más alkalommal, ahogyan például a „Lendület" Szövetkezet csizmájánál ta. pasztalhattuk: színhibás az áru. Egyszerűen lepereg róla a festék. A hosszúszárú készítményeknél maradva azonban a „csúcsot” alighanem a Minőségi Cipőgyár egyik 1490 forintos „remeke” tartja, amit az idén — saroktörés miatt — hétszer cserélt vissza a gazdája... S szólhatnék persze a többi cégről is. A hazaiak mentségére legyen azonban mondva: a külföldiek sem mindig jobbak. Az olasz „hótapo- sót”, amit 635 forintért adtunk, utóbb szakadásokkal láttuk újra, hogy elkeseredve behozták hozzánk. A jugoszláv „Ritmo” pedig olyan, hogy állítólag a nagykereskedelmi vállalat már le is állt a forgalmazásával. A már régóta jelentkező problémák 1985-ben sem látszanak csökkenni. Hiszen egyedül ebben a boltban januárban 461, februárban 417 pár cipő került vissza a fogyasztóktól ilyen-olyan kifogásokkal 412103, illetve 349 920 forint értékben. Míg márciusnak már az első tíz napjában 157 hasonló üggyel foglalkoztak. Igaz, az évi immár közel 70 milliós forgalomhoz képest ez talán nem túlságosan jelentős — ám kétségtelenül bosszantó. Sok fölösleges munkával, fáradsággal terheli a feladataiktól amúgy sem elkényeztetett eladókat. Mert egy-egy ügy intézése azért korántsem egyszerű ! A nem megfelelő, a további használatra alkalmatlan cikkről — a blokk ellenében — négypéldányos jegyzőkönyv születik, aztán a sérült holmit (amelyet egyéb okok miatt is olykor kimondottan gusztustalan kézbe venni) összekötözik, a gyártó szerint szortírozva dobozokba gyűjtik, majd csomagolják, mielőtt mestereikhez postáznák. Ha nincs szerencséjük — a küldemény súlya meghaladja a 20 kilogrammot — „hazaballagnak” vele, kibontják a kartont s további vesződ- séggel könnyebbé formálják. S akikor sincs sokkal kevesebb dolguk, amikor a szükséges javítást közvetlenül végeztetik az egri szerződéses műhellyel, netalán a minőségvizsgáló intézethez továbbítják az ominózus darabolt. Nem beszélve arról, hogy a pénz visszafizetése, vagy a cserepár kiválasztása is időt rabol a műszakból. — Mindig a szállító a ludas? — Sok hiba nyilvánvaló, le sem tagadhatná az ipar. Ugyanakkor a Kedves Vevő mindegyike sem angyal. Találkozunk bizony szándékos íme egy „baleset". A dobozokban: a (»VÔNCÏSZÔV Áruházba visszavitt lábbelik. (Fotó: Perl Márton) rongálásokkal is, de ezeket meglehetősen nehéz határozottan bizonyítanunk. Inkább csak feltételezhető, hogy néha-néha a vásárló is „hozzáteszi a magáét” a hathónapos szavatossági időn belül, vagy történetesen ennek határán. Mivel tagadhatatlanul szebb a kicserélt, az új cipő. S — ugye? — változatosabb is. Sajnos, előfordul, hogy pusztán divatból is másikat választ a vásárló. Hadd pukkadjon, aki látja! Ilyesféle ma a helyzet a „cipőfronton”. S erről nemcsak az egri áruházban — hanem másutt is beszélhetünk. A GYÖNGYSZÖV-nét csak úgy, mint — mondjuk — a Heves megyei Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalatnál vagy a Centrumban. S ezen végre-valahára azért már változtatni kellene! Mert a gyárak, a külkereskedelmi átvevők hanyag munkája pazarló kiadásokhoz vezet, s a vevők „ügyeskedése” is végső soron mindannyiunk zsebéből veszi ki a pénzt. Azt, aminek különösen mostanában amúgy is mindinkább szűkében vagyunk. Gyóni Gyula
