Népújság, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-02 / 51. szám

népújság; 1 ms. március !.. szombo. MÜVÉSZETÉS IRODALOM Louhi és leanya lét fölácsolta - im sincsen rajta. icéval fogta." „Szóval mondja, ingyen ejti: Azé lesz a lelkem lányom. Szülöttemet annak szánom. Ki szampót nekem kovácsol. Teteje-larkát gyöngyén ácsol Hattyú tollának hegyéből. Egy meddő tehén tejéből. Arpaszemből egyetlenből^ Bugabárány ka-pehely bői." Lemminkejnen Pofijaidban Szólt a léha I.emmin­kejnen: „Alig lesz Észak udvariban. Száriola szurdokiban. Ki e kardot elbűvölje. Ki e szablyát szemmel verje." Lemminkejnen anyja „Oh jaj én szegény Tejemnek. Én Ínséges életemnek. Oda int árvának fiacskám. Meggyötörtnek magzatocskám.’ ílatos játéka ind felvidul igjaitul. Kéregfészkiből kimozdul, Eelkel a fenyővacokbul : Tesz a farkas utat hosszút, Nagy mezőt a medve megfut, Végre a sövényhez ül le. Ott is a kapunak dűlve. A sövény egy szirtre terül. Kapu az avarra kerül: Akkor ugrik egy fenyőre. Eelfordul egy jegenyére A muzsikát hallania. Víg örömet vallania. Tapio-lak vizsga vénje. Maga Érdőlak ura is. Tapiónak minden népe. Mind leánya, mind legénye Halad fel a hegytetőre. A muzsikát hogy megértse: Maga erdő asszonya is. Tapió takaros hölgye Kék kapcát izibe öltve. Piros pántlikáját kötve. Hág egy nyírfa hajlatára. Ül egy görbe égerfára. Húros hárfa hallatára, Muzsikája szép szavára. Madár mind az égen járó, Két szárnyon suhogva szálló Mint a forgatag megeredt. Nagy sebbel-lobbal sietett A gyönyörűt hallania. Víg örömet vallania. Otthon a sas. hogy hallja hírűi Ezt a finom finn muzsikát, Hagyja fészkében fiait, Maga szárnyra kelve sírül A jó hősnek hárfájához. Vejnemőjnen trillájához. Magasból a sas leszárnyal, Jön a héja felhőn által. Jegesruca mély hullámról. Hattyúk a fölengedt lápról. Pici pintyőkék is árvák, Csirikoló cseppmadárkák. Kis tollasok száz számra is. Pacsirták ezernyi számmal Ujjongnak a levegőben, Csevetelnek válla csúcsán, Míg atyuska vigad fönnen. Míg muzsikál Vejnemőjnen. (Részlet Vikár Béla fordításából) alig tud írni-olvasni. De tudtam én! Gyorsírással kaptam le a beszédet, én. a civilizáció gyermeke. íme. szóról szóra : — A kakukk az árpáról issza a harmatot. Akkor szó­lal meg: májusban... Csa'k az árpáról issza a harmatot. Addig nem szólal meg, amíg az árpáról harmatot nem iszik... Ki hallotta volna még a kakukkmadár szavát, amíg az árpa ki nem nő? Csodálkozva hallgattam ezt az ízes látomást. Meny­nyi gyöngédség a megfigye­lésben! Egész nap fát vág. permetezőt pumpái, kapál, kaszál, vizet hord, keze reszketős, vastag, kérges .. . És mégis milyen gyöngéd! Most, hogy a kakukkról be­szél. munkáját néhány perc­re félbeszakítva, a munkás arc, a gondterhelt tekintet, a kiszolgált tűzharcos mö­gött megjelenik az örök if­júság, a kíváncsi gyermek ... Most van az élete célnál .. . Honnan találja fel? A tengerből ! Egy csudacsuka csontjából készíti, el. Ez a hárfa a Kalevala küzdel­meiben elpusztul — a ten­ger visszanyeli. Új hárfára van szükség, mert a világ nem élhet zene nélkül. Hon­nan veszi Vejnemőjnen a másik hárfát? A fákból! De nem erőszákkal veszi el — a Kalevalában a fák önként ajánlkoznak fel a. zenére. A Sinn embernek a természethez való viszonyát ez a jelenet, a költemény negyyennegyedik éneke, meg­hatóan tükrözi. A nyírfa és a tölgyfa szembekerül az ezer­éves „komoly, öreg” dalnok­kal, a fa lelke az ember leikével. íme, egy kalevalai villa­nás az Alföld kellős köze­pén ! Megnyílt előttünk a Kalevala. Aki így tud gyö­nyörködni a természetben, így tudja a természetet szem­lélni, mint az az egyszerű hadházi földműves, az olyan számára megnyílt az út a Kalevala felé. Mert mi a Kalevala lé­nyege? A természet nehéz köze­géből fakadó egyszerű tö­mör szépség. Ismétlem: a közeg bizony nehéz. A Ka­levala hősei egytől egyig iamos karú, nehéz kezű em­berek, szlnlte hasonlítanak ahhoz az egyszerű hadházi napszámoshoz. A Kalevala legfőbb hőse — az ember első fantomja, aki egyidős a világgal, a komoly, öreg Vejmemöjnen — parlagot tör, földet mű­vel, hajót épít, erdőt irt, de egyúttal a zenét is műveli, a zenének is ő az ősatyja. A föld és a tenger és a ze­ne nála egy. ö találja fél a hárfát, az első kantelét. Az ősi Kék tavak és végtelen erdők, gránitsziklák és sis­tergő vízesések földje a ke­leti finnség lakóhelye, Kar­jaid (Karélia). Elias Lönnrot fiatal falusi orvos 1828— 1834 között kilencszer járt erre, hogy az énekmondók ajákáról lejegyezze a hős­énekeket és regéket —a rú­nákat. A belőlük összeszer­kesztett, 12 078 sort tar­talmazó eposz első kiadá­sának ezt a címet adta: Kalevala, avagy Karélia ősi runói a finn nép régi századaiból, Lönnrot az 1849-es második kiadás elő­készítése során is karéliai területeken gyűjtött, mégpe­dig 1835—1837-ben a Fe­hér-tenger menti Karéliá- ban, 1841—42-ben meg az Oroszországgal perszonál- unióban álló Finn Nagy­fejedelemséghez tartozó Karéliában. A karéliai folklór ősidők óta igen gazdag epikus ha­gyományokkal rendelke­zett. Ezen a földön több ezer runót gyűjtöttek. Egye­dül az észak-oroszországi Karéliában ötezer runóva- riációt jegyeztek föl 700 énekmondótól. Ám ezeknek csak egy része tartozik a Kalevala tematikájához. Egy 1908-ban Helsinkiben kiadott runógyűjtemény- ben 1027 epikus hősének volt a Kalevala mondakö­réből, ezeket 102 énekmon­dó adta elő a Fehér-tenger menti Karéliából. Közülük Lönnrot 450 variánst ismert, ezek több mint felét maga gyűjtötte. „A runók legjobb és leggazdagabb bölcsője — írta a Kalevala elősza­vában — Vuokkiniemi eklé­zsia a Fehér-tenger partvi­dékén (azaz az Arhangelsz- ki Kormányzóságban). A Kalevalát alkotó runók zö­me tehát olyan területekről származik, amelyek ma a Karéi ASZSZK-hoz tartoz­nak. A fent említett eklé­zsiát pedig Kalevala járás­nak hívják. Nem véletlen tehát, hogy a Kalevala 150. születésnapját széles körben megünneplik a Szovjetunió­ban is, ahol nemcsak a nagy ország kötelékében ál­lamiságot nyert finnugor népek (karélok, észtek, mordvinok, udmurtok, ko­mik, chantik, manysik) te­kintik a nagy eposzt közös kulturális örökségüknek, ha­nem a többi testvéri nem­zet is — ugyanúgy, mint runók földjén az orosz lgor-éneket, a kir­giz Manaszt, a kalmük Dzsangart, vagy akár a grúz Sota Rusztaveli alkotta mű­eposzt, A párducbőrös lo­vagot (amit egyébként a Kalevalához hasonlóan szin­tén Vikár Béla fordított magyarra!). A fenti számadatokból érzékelhető, hogy Karéliá­ban mindig bőven buzgotl a dal az énekmondók ajkán. A regősök több tízezer sort tudtak kívülről. Jóllehet a XIII. századból származó híres novgorodi nyírfaké­regre rótt szövegek között egy orosz betűkkel irt ka­réi levelet is találtak, ezen a nyelven a továbbiakban nem alakult ki írásbeliség s egyedül a runóénekesek voltak a nép történelmi emlékezetének letétemé­nyesei. Ahogyan Jaako Ru- goev, a mai karéi irodalom kiváló lírikusa írja: Tollat nem fogtak göbös uj­jak, Munkában durvult kérges kezek, Parasztjaink azonban mégis írtak: Er­dőn fejszével, ! Mezőn ekével, Lapáttal lomha láp köze- pett’... Télidőben regösök daloltak, Az ősi runók így gazdagodtak .../ Az énekmondók többnyi­re szegény parasztok, va­dászok, halászok voltak. Az epikus runókat általában a férfiak énekelték, a lírai dalokat és a lakodalmas nótákat pedig a nők. Észak- Karélia legtehetségesebb ru- nóénekese Arhip Perttunen volt, akitől Lönnrot hatvan runót jegyzett le; ezek mű­vészi kvalitásaikat tekintve a legjobbak, terjedelmük szerint pedig a leghosszab- bak. Apja szintén kiváló énekes volt, nővére is sok dalt tudott. Fia, Mihail is kitűnő énekes lett, tőle het­ven runót jegyeztek le. Kitől tanulták ezek az énekmondók a runóikat? Legtöbbször a szüleiktől, akik a dalokat az ősöktől származó költői örökségként őrizték emlékezetükben. Sokan az apjuktól hallották vadászat vagy halászat alkalmával. Az öreg Arhip Perttunen így vallott erről Lönnrot- nak: „Amikor hálászni jár­tunk, a Lapukka-tó partján szoktunk megpihenni, tá­bortűz mellett — látja, mar gának kellet volna ott len­nie! Egy helybeli ember volt a segítőtársunk, az is jó énekes, de boldogult apámmal össze sem lehet hasonlítani. Éjszakákon át énekeltek a tűz mellett, egymás kezét fogva, és egy éjjel soha nem énekelték kétszer ugyanazt a runót. Én, a kölyök csak ültem és hallgattam, akkor tanultam meg a legszebb dalaimat." A keserves körülmények között élő nép évszázado­kon keresztül csak a romok­ban álmodozhatott' a jobb jövendőről, llmarinen szam­pót ácsolt, hogy boldogab­ban éljen a nép — csoda­malmot, amely „lisztmalom az egyik részén, (sómalom a másodikon,) pénzmalom a harmadikon." És amikor Louhi, „Észak gonosz úr­asszonya” összetörte a mal­mot, a „komoly öreg Vejne- möjnen" hiába szedi össze és veti el a szampó ré­szecskéit, hogy kihajtsanak, a malom nem őrölt boldog­ságot ezen a földön sem a karéloknak, sem az oroszok­nak, sem a vepszéknek, sem a lappoknak. A karéi, az orosz, a vepsze anyák egy­formán fakérget kevertek a liszthez, hogy éhen ne haljanak gyermekeik, az apák pedig közösen dol­goztak szekercéikkel, őrtor­nyokhoz hasonló meseszép teplomokat, tökéletes ará­nyú és gyönyörű kivitelezé­sű házakat emeltek, halász­hajókat ácsoltak. Világhírű­ek a karéliai népi építé*. szét remekei, így többek között az Onyega-tó Kizsi nevű szigetén található skanzen fából készült temp­lomai, lakóházai, amelyeket ismeretlen karéi és orosz mesterek készítettek. Karélia népeinek is Ok­tóber hozta meg az ember­hez méltó élet lehetőségét. Az 1920. június 8-án mega­lakult Karéi ASZSZK-ban ma több mint ötven nemze­tiség képviselői élnek és dolgoznak. Erdőt telepítenek és irtanak, vontatókat, trak­torokat, mezőgazdasági gé­peket, finommechanikai árú- cikkeket és papírt gyárta­nak. Az egykori karéi nyelv­járás önálló irodalmi nyelv rangjára emelkedett, ezen szólalnak meg a mai szov­jet-karéi irodalom alkotá­sai. Az új próza eddigi leg­nagyobb alakja az egykori falusi tanító, Nikolaj Jak- kola. Vízválasztó című tet­ralógiája, amelyen húsz évig dolgozott, a karéi paraszt­ság múltját és öntudatra ébredését ábrázolja. Taní­tó volt a legöregebb karéi lírikus, Tobias Guttari is. Rajtuk-kívül a Szovjetunió­ban jól ismerik a közép- nemzedékhez tartozó Antii Timonen. Jaakko Rugoev. Nikolaj Lajne, Pekka Pert- tu, a fiatalabb írók közül pedig Raisza Musztonen és Alekszandr Pakkonen ne­vét. A Kalevala ősi runói mind a mai napig termé- kenyítőleg hatnak az iroda­lomra és a művészetre. Pél­daként említhetjük Tama­ra Jufát, aki húsz éve fog­lalkozik a Kalevala illuszt­rálásával. Érdekes, hogy a művésznő nemcsak könyv- grafiikákat készít (melyek közül néhány összeállítá­sunkban is látható), hanem az ő vázlatai alapján készül­nek a népi együttesek kosz­tümtervei, valamint a Kaleva­lát színre vivő petroza.vodszki és leningrádi színházak dísz­lettervei is. Arról pedig, hogy a mai karéi irodalom fontos éltető elemét képező folklórban milyen súllyal vannak jelen a Kalevala ru­nói, a Kalevala járásban született Antti Timonen prózaíró szavai tanúskod­nak: Számomra a folklór már jóval előbb szellemi táplálék volt, mint hogy a betűket megtanultam volna Amikor először olvastam a Kalevalát, végig azon cso­dálkoztam, hogyan kerültek a könyvbe azok a mesék, amelyeket a nagyanyám mondott nekem.” Napjainkban valóra váló­ban vannak Jurij Kazakov szovjet-orosz prózaíró sza­vai, amelyekkel a karéliai látogatását rögzítő Kalevala című novelláját zárta a hat­vanas évek elején: „...el­jön az idő és nem lesz többé ilyen vad és puszta ez a vidék, a tavak partján üvegfalú házak épülnek — hiszen errefelé különösen értékelik a fényt! — és szer­tefutnak a selymes fényű rózsaszín, kék és sárga utak. és az erdők között piroslá- nak majd a tanyák, hote­lek és városok hegyes cse­réptetői — és akkorra már sok mindent elfelejtenek elfelejtik a szegénységet, a kunyhók alázatát, az útta- lan utakat, de egyet nem felejtenek el: a Kalevalát és Vejnemőjnen szellemét, ami itt lebeg e gyönyörű vidék fölött, és nem felej­tik el a dalosok nevét, akik átmentették ezt az éneket a századok folya­mán.” Zahemszky László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents