Népújság, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-02 / 51. szám
Napi negyedmillió aerosol palack, egymillió tubus — iszonyatos munka lenne és monoton, ha mindezt nem automaták végeznék Sirokban. a Matravidéki Fémművekben, ahol Kohidi Imre képriportja készült. I assan. szinte észrevétlenül kihúz a *- vonat az állomásról. A kocsiban ■•gyedül ülök. de a szomszédos dohányzó- tülkében sincsenek többen háromnál. Menetiránnyal szemben, az ablaknál foglalok helyet és bámulom a még mindig fagyos ítéli tájat. A sínek mentén varjaik százai tipegnek, aztán felgallyaznak az út menti iegenyékre. Nyulat ugrás ztunk a gaz közül iá meleg vacakból. pedig nem is fél a vonattól és csak megszokásból dobálja felénk ■elegánsan a hátsó fertályát. Elhúzzák az ajtót, könnyű kis csomaggal ■belép egy harminc körüli magas, barna nő. — Megengedi? — Minden hely szabad —. mutatok széjjel. és lesegítem a bundáját. Másutt ez túl kevés lenne az ismerkedéshez. de a vonat az más! A vonat az emberi kapcsolatok vonatkozásában egyébbel alig összehasonlítható hely. de maga az utazás ténye, az összezártság, az egymásrautaltság. bizalmasabb lehetőségeket kölcsönöz. Az útitárs leül. Ô is az ablak mellé! — Szintén Budapestre? Mosolyogva bólintok és szöszmötölve elő- kotorászom az aktatáskámból a pályaudvaron megvásárolt újságokat, ö is elővesz egy Fülest, megikeresi a félig megfejtett keresztrejtvényét, aztán ceruzát, radírt rak ■ici a felnyitható ablakpárkányra. — Szereti a rejtvényeket? — Az egész élet egv nagy rejtvény — nézek rá és félredobom az újságokat. Ujja hegyével egy féltenyérnyi terüLeten letörli az ablaküvegről a párát és messzire tekint a havas tájon. A megjegyzésre nem válaszol, de a szeme összerándufásából tudom, hogy találóan érintették a szavak. A vonaton az emberek — az illemszabályok szerint is — alkar órákig beszélgethetnek anélkül, hogv bemutatkoznának egymásnak, szemben az utcai találkozással, ■ahol az idegenek vagy nőm disk urálinak, vagy össze ismerkednek. ttt az ember csak tölti az időt és ha az utasok közül bárki is mond valamit, vagv éppen kérdez, az természetes és emberietlenség válasz nélkül hagyni. Igaz, a tartós beszélgetés kölcsönösséget igényel és ha valaki tanul, szundikál, vagy éppen elrnenülten olvas, akikor már a zavarás illetlenségnek számít. Bámészkodunk mindketten szó nélkül, majd a kalauz kéri a menetjegyeket. Kattan az ajtó, a fülkében barátságos, kellemes meleg van és meglepő tisztaság. Nézegetem. forgatom az újságot és érzem, hogv figyelnek. Erre a megérzésre sokat adok. Alig csapott be életemben a különleges „érzékszerv1. amely mint egv titokzatos jelzőrendszer működik. némelyünknél úgyszólván szinte tökéletesen. — Az élet egy nagy keresztrejtvény! — ismétli a nő halkan, kicsit vontatottan, szomorkásán a szavaimat, miközben hosszú ujjaival agvonra gyötni a radirgum.it mindaddig. amíg le nem ejti a földre. — Várjon, fölveszem! Zavartan elpirul, amitől hosszúkás, szép arca még színesebb lesz egy árnyalattal, aztán gyerek módra tartja a markát. — Tegye el szépen! Az életrejtvényeket úgysem lehet kiradírozni . . . Szófogadóan elpakol mindent, becsukja a táskáját, keresztbe rakja csizmás lábait és hátratámaszkodva behunyja a szemét. Megáll a vonat egy állomáson, tovább is indulunk már. de ő szó nélkül, csukott szemmel alvást színlel, olvasni készülök én is. amikor észrevesaem. hogy könny csorog a szeméből. — Maga sír! Száját összeharapva, a fejével többször nemét int, küzd önmagával, nyeli a köny- nyeit, miközben rázza a zokogás. Egv kis idő múlva zsebkendőjéért nyúl. nyomkodja nedves arcát, fetiltatja a legördülő könnycseppeket. — Bocsásson meg. de .. Zavarba hoz. mentegetőzni sem próbálok, hiszen nem bánthattam meg. ismeretségünk is alig idősebb félóránál. — Nálam mostanában hamar eltörik a mécses — rebegi. Ilyenkor tálán a legbölcsébb dolog hallgatni. hiszen a szenvedő emberi lélek —. ha békén hagyják —■ olyan, mint a zár nélküli ajtó: kinyílik magáitól. A kíváncsiskodó érdeklődés a legtöbb gyötrődő emberben befagyasztja a zsilipeket, féken tartja a nyélvet. Neki támaszkodik az ablakpárkánynak. félig kifelé fordul, homlokát a hideg üveghez nyomja, és mintha csupán önmagának beszélne, vallomásra szánja magát: — Tizenöt évi házasság után válni akarok! Most az ügyvédhez megyek. hogy megbeszéljük a dolgot. Nem csinálom így tovább! Érti? Megaláz, semmibe vesz. rá sem hederít arra az asszonyra, akiiért annak idején vért ontott volna, aki ha kinyújtaná a kezét, most is akadna minden ujjara kettő és aki neki. csakis neki adta a fiatalságát, a testét, a lelkét. Naponta megaláz engem, a lányát és a lakásba hozza a szeretőjét, aki a gyermekétől mindösz- sze öt évvel idősebb . .. Egyszer csak váratlanul elhallgat. Felém fordul, néz rám. mintha helyettem, vagy mögöttem keresne valakit, aztán táskájába nyűi. púdert, rúzst kotor elő és rendbe szedi magát. — Kérem, nézze el nekem! — Ugyan! — Nem. nem! Tudom, ostobaság, amit csinálok . . . A nők gyors alkalmazkodókészségét mindig is csodálom. Ki gondolná, hogv a rám mosolygó bájos tekintet ugyanazé az emberé, akinek három perce még könnyek ■futottak a szeméből? — Szóval, válni akarok! — folytatja tovább beszélgető stílusban az előbbi témát. — Talán nem kellene még döntenie . — Arra gondol, hogy minden férfi elöbb- utóbto megcsalja a feleségét? — És a legtöbb nő is! — dacoskodik bennem a fértühiúság. Két könyveimet említek neki. Miskolczi Miklós írta mindkettőt, a nagy vihart kavart „Színlelni boldog szeretőt" követte a most piacra került ikerpár: „Hazudni boldog hitvest". Szép fejét tagadókig rázza, de biztatásomat nem hagyom abba: — Kerítse elő és olvassa el 'mindkettőt! — Gondolja, hogy ez változtat a tényeken? — Biztos, hogy nem! A gondolkodásban viszont segíthet, hiszen bármilyen helyzetben is. fejjel a falnak szaladni értelmetlenség. Zakatol a vonat. Gödöllő környékén járhatunk. nagy nehéz fülesbaglyok tollászkodnak az út meríti gallyakon. Látom a tekintetén, hegy a szóba hozott két könyv nem közömbös számára, talán egy utolsó szalmaszál a biztatás nyomán. — Említsen mégis egv-két mondatot abból a két könyvből ! Nevetnem kell. — Nem tanultam be a könyvet! Utáltam mindig a memoritert, de talán erre-arra visszaemlékszem : A romló házasságokban mind nagyobb jelentősége van a szülő- gyermek kapcsolatnak... A család sem a társadalom, sem az égvén szükségleteit nem tud ja maradéktalanul kielégíteni ... A szexuális liberalizálódás és a gazdasági individualizáció ellenére is a család az emberi együttélés legalkalmasabb érzelmi és gazdasági kerete... A külső szerelem is csak ritkán, vagy sohasem hozza meg a keresett tartós felszabadulást . . . Hallgat, hosszan néz maga elé. . — Várjon! Az utolsó mondatok egyikére csaknem pontosan emlékszem: Egyre többen csalódunk a házasságban és önmagunkban. mégis egyre több házaspár pillant maga mögé keserűen, sajnálkozva, meri késő, ment elmúlt.. . Észre sem vesszük, hogy Budapest előtt a nyílt pályán megáll a vonat. Állunk legalább negyedórája, többen lehúzzák az ablakot a folyosón, vannak, akik fellesnek az ajtón. — Lángszóróval olvasztják a fagyos váltókat — kiált be valaki jólértesülten a kocsiba. Késéssel, de befut a gyors a Keletibe, összeszedjük kevés úticsomagunkat, felsegítem a két és fél órával ezelőtt lesegített bundát és leszállónk. — Maga merre? — A taxihoz. — mondom. — Én is. Nyüzsgő emberáracbat, de taxi is van bőven. Kinyitja az első kocsi ajtaját, a kezét nyújtja. Búcsúzik. — Felejtse el az egészet, különben is lehet. hogy az életben soha többet nem látjuk egymást. — Lehet! A következő kocsival indulok én is. Ellenkező irányiba ... Szalay István
