Népújság, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-16 / 63. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. március 16., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9 szerelemről mák zhelyek: yönyörű! ^agv — I nemtudomság « szavak anak Mint gyertyaláng a szélfúvásban itnbolygunk védtelen Imára nyújtott kezekkel óvom karácsony-tiszta arcod Ki ne hunyjon a lobogás a fény a csoda! Hogy föloldhasd remegésem a belső hóesésben » 3 Holddal világítottunk Serfőző Simon gyűjteményes verskötete A felszabadulás után az észak-magyarországi régióban Serfőző Simon elsőként jelentetett meg gyűjteményes verseskötetet. A Holddal világítottunk a Szépirodalmi Kiadónál látott napvilágot. Két évtized verstermését tartalmazza, magában foglalja a Hozzátok jöttem (1966), a Nincs nyugalom (1970), Ma és mindennap (1975), Büntetlenül (1982) című verskötetek anyagát és a kötetekben meg nem jelent Serfőző-verseket is. Irodalmi riportjai (Amíg élünk, 1978), drámája (Rémhírvivők, 1975) és izgalmas, színes kisregénye, a Gyerekidő ellenére igazi műfaja mindmáig a líra maradt. Költővé válását a felszabadulás utáni új társadalmi- történelmi viszonyok tették lehetővé. Az alföldi tanyavilágból, Zagyvarékasról a „kétlakiság ingavonatán’' jutott el a fővárosba. Volt üzemi munkás, majd népművelő, lapterjesztő, míg végre Miskolcon letelepedve, otthont és családot alapítva a Napjaink munkatársa, szerkesztője lett. Az irodalomtörténet a HETEK költőcsoportjába sorolja, amelynek tagjai: Kalász László, Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Ratkó József, Raffai Sarolta és Serfőző Simon. A hasonló eredet és világnézet alapján verbuválódtak ösz- sze. Nagyjából egyidejű az indulásuk, kötethez jutásuk a 60-as évek derekán történik meg. Hivatalos szervezeti együvétartozás híján a személyes barátság kapott fontos szerepet a költőcsoport létrejöttében. Ma már vitathatatlan, hogy nem az egymáshoz hasonulás és hasonlítgatás miatt kerültek együvé. Igaz, közös műhelyről sem indulásuk idején, sem később sem beszélhetünk. Különböznek esztétikai szemléletben, valóságlátásban, költői törekvésekben is. De összeköti őket az életsors hasonlósága, a mélység és szegénység közös élményköre, a közösségi értéktudat, a „sorsköltészet" eszménye, a reményelvet vállaló költői hivatás. Rpkonltó ismérvük a valóságközelség, az etikai és közéleti felelősségérzet. József Attila és Nagy László volt és maradt legfőbb eszményképük. Külön utakon érkeztek az irodalomba. időközben erőteljesebben kirajzolódták költészetük eltérő, jellegadó tartalmai és elütő értékminőségei (Fülöp László). Részint a hagyományok más és más ágához kötődnek, irányultságuk intenzitása is sokban eltérő. Költészeteszményük és életútjuk is eltérően alakult. Mégis őrzik — az erősödő tagoltság és színes változatosság ellenére — a közéleti igényt, a közösségi élményeket, a társadalmi kötöttségű líraeszményt. Új értelmezéssel igyekeznek megújítani a nagy hagyományú realista líratörténeti irányzatot. Nemzedéki közérzetük, élményeik, valóságszemléletük tanulságai szorosan kötődnek társadalmi léthelyzetükhöz. Felerősödött lírájukban a kétely, amely azonban nem szkepszis, hanem jogos megfontoltság, felelősségtudat eredménye. Ezért látja Ágh István ezt a költőcsoportot „a kétely nemzedékének ’ ’. Serfőző Simon mélyről érkezve, a közösségi eszményeikben bízva különösen megszenvedi a közösségi kohéziós erők csökkenését. Csalódottság, helykereső nyugtalanság ellenére távlatos eszményekért perel. Világunkat magas és szigorú erkölcsi normákkal méri. Társadalmi küldetést vállal, közösségi tudatot alakító költészetet. Gyűjteményes kötetének egysége bizonyítja, hogy mélységesen anteuszi költő. Az indulás önéletrajzi versei még közvetlenül — a tematika révén is — a vidékről indult lírikusokkal rokonítják. Még anyaképe is Csoóri Sándorét idézi : „a bölcsőmben, — mert ösz- szetöpörödtél —, már kétrét elférnél”, „ha kánya kopogtat. .. / hátára fölkapna, elvinne magával az égbe.” Számára az anya és az apa a munka földműves hősei, akik „úgy fojtották magukba a fájdalmakat, akár a szégyent”. Eszmél'kedő ifjúként élte át a magyar parasztság nagy átváltásélményét, őrá, mint a földtől elszakadókra a sorsváltás, az otthon maradókra pedig az új, kollektív sorsalakítás várt. Szép, veretesen karakteres verseket termett a kétlakiság problémaköre. A városlakó költő ihletforrásai a szülőföld anteuszi talajában rejlenek. Dísztelen, „csupasz egyszerűség" az ő versbeszéde, talminak tűnik számára a rímjáték, az egyívű dallam- vezetés. A nyíltan közéleti és a kozmikusán tágas líra- irányzat egyaránt távol áll érdeklődésétől. Saját vers- világot teremt tapasztalatból és látványból. Témává változtatja az egyedi esetét, és eseményt a költői általánosítás törvényei szerint. Lételeme a problémák kivallása. Legerősebb szava a létével hitelesített költői hűség. Elítéli a „megalázkodással magasztosulókat”, „a megalkuvás árán dicsőülőket”. öntudattal vallja: „a munkát két kézzel végzőket: / munkásokat és parasztokat nincs miért megtagadnom. Értük van dolgom, s dolgaim / megmérnek”. Társadalmi küldetéstudat és etikai, esztétikai minőség nála itt gyökeredzik: „Szádban a mindenkori szegények szava — szólaltassad!" A „perem" követe ő. ahonnét a mélység és magasság egyaránt belátható Diagnózisa is ezt bizonyítja: „Elhagyott, félreeső fal- vainkat lassan a senki lakja". Fájdalmas a látlelet: „szélein e hazának” öregeikkel csöndesülnek el „a megüresedő, a jövőből kitagadott falvak". A nép a „városi dobozolt életbe” sze- delőzködik: „Múltját elcsapja, mint a barmot. Otthagyja temetőjét.. ." Nem a múltat, nem a szegénységét siratja. amely „nemrég még itt kapart, vicsorított", hanem az elfelejtett. oktalanul megtagadott értékeket, elveszített lehetőségeket. Hiszen min. den közösségnek akkora a jövője, amekkorát képes múltjának értékeiből megőrizni, a jövőépítés számára birtokba venni. Erőt a forradalmi múltból, a nemzeti és az emberi haladás fényes emlékeiből merít: 1848 és 1919 forradalmából. Nagy elődök patriotizmusa élteti. Ügy érzi, „Gondból a vagyonom. Bajból a fészerem", mégis a reményelvet szólaltatja meg. Célja „az örömöt felnevelni, mint a gyermeket, / s remélni kezesebb időt, amiért bátorodjanak a tettek." Teljes az eddigi verses életmű, amelyet ez a gyűjteményes kötet reprezentál. Bizonyos ismétlődések, motívumvariációk, átfedések és témakörbejárások ellenére nemcsak az észak-magyarországi tájhazában fontos és jelentős vállalkozás ez a könyv. A lokális határoltsá- gon túlmutató jelentőségű a Holddal világítottunk. Szükségszerűen lezár egy korszakot és a szerzőnek kimondatlanul is vállalnia kell egy új feladatot: az eddigi termés csűrbegyűjtése után az újulás, a meghaladás próbáját, az újabb régiók, a jelenkor gondjainak művészi birtokbavételét: életének „gondolkodó létté” változtatását. (Szépirodalmi, 1984.) Cs. Varga István idővel! Minden perc hozhat megoldást — nekünk csak jót hozhat. A császár és a cár szövetsége ingatag. Seregeikben kolera dúl. Rög. tön itt az ősz, idegenben éri őket a tél. Van értesülés, hogy a cár télre nem hagyja itt a csapatait. Mi meg — föl Komáromba. Klapka épp most jelentett óriási győzelmet. Görgey: Klapka — győz? Kossuth: Űj hadistenként! Ide-oda cikázva saját földünkön húzzuk ki a zord időt, fölkészülve egy második, az ideinél még gyönyörűbb tavaszi hadjáratra ! Te nem tudnád ezt megoldani, a Vág menti elvonulás hőse, a branyiszkói hágó megvívója? A te gyakorlatod vezetne! Görgey engedve: Átvágni a Dunántúlra? Komárom felé? Júliusban én is azt mondtam. Kossuth: És — nemcsak a granáriumok fukar urai ez az ország! Nézd ezt a mi fáradhatatlan összebékítőnket, az öreg Csányit. Olyan okos, hogy már csak tetteivel beszél. S mit mond ? Otthon, a maga szép udvarházában ápoltathatná a fájó csontjait, a nehéz zihálását, de ő hatvanéves fővel is csak vándorol velünk táborról táborra, a jövő felé. .mint valami újkori Almos vezér. És hány ilyen maradék magyar van. És a kétkezi hű nép... Várj csak. (Erősen csönget.) Igenis, ők! Van honnan meríteni. Sereget, kifogyhatatlanul! Magunk se tudjuk, mi nyílt ki itt csak ez alatt a másfél év alatt. (A belépett Józsá- hoz.) Jöjjön csak barátom. Hová való is kend? Józsa bizalmatlan tekintettel Görgeyre: Csongrádi Kossuth: Megyünk, úgy lehet, Csongrádba is! Hogy fogadnak majd bennünket, mit gondol kend? Sok panasszal? Józsa lelkesen és meghatva, de siránkozva: Sokkal! Kinek panaszkodnának szív szerint népek, ha Kossuth Lajosnak nem? Kossuth: Annyi a baj? Józsa: Tenger. S a teteje, amitől féltek, csak most zúdul rájuk, hogy megint a német soroztát, megint a kasznár kezében a bírópálca. .. De mi baj lehet, bármi baj, amíg van, aki gondol velünk? Kossuth: Mellénk állnának? Józsa: Mintha a napot is vittük volna az égből, amikor idejövet egy-egy községből kitakarodtunk. Ha most visszamegyünk ? Aki csak tagját bírja, jön a faluvégiek, a majorságiak, a felesföldiek közül. Kossuth: (Görgeyhez, aki mindezt már-már „magához térve" hallgatta, bár némi féltékenységgel is.) összeszedjük őket, és ha kell, két évig kitartunk. Csak irányításukhoz értsünk, szív szerint, hogy lelkesen kövessenek! Mérnökein^ már fölmérték Tihanyt. Egy széles vízárok és bástya a félsziget nyakánál, s máris Eú- rópa legjobb erődje, akár ötvenezer katonának. Görgey: Lázálom! Kossuth: Északon Klapkával Komárom, lent Tihany, közbül hídnak a Bakony rengetege: megtáncoltatjuk Bécset! És ha mégsem: átdobjuk a háborút a határon! Városról károsra vonulva, mint te a bányászvárosokon át. elhúzódnánk délre, akár a Pó síkságra, a forrongó Olaszországba, a te fővezérleteddel. Görgey: Horvátországon át? Kossuth: Stájernek inkább. Laibach felé, Radetzky hátába. Radetzky magyar ezredéi mögé. Csatlakozni fognak! Szólok hozzájuk, s az igazság és a jog géniusza erőt fog adni nyelvemnek, hogy hozzánk térítsem őket... az idegenben, a vágóhídra hurcoltakat. Görgey tekintetet váltva Józsával, aki egyre lelkeseb' ben hallgatja Kossuthot. Átpártolnak? Dezertálnak? Kossuth: Beszéltem egyszer Bécs utcanépének, s megértettek... S beszélni fogok én, az árva magyar nép fia, Veronában, Milánóban, Velencében, és szavam erősebb lesz, mint a kard. Görgey bizalmatlanságára hirtelen hangot váltva, egy pillanatra a tréfa árnyalatával.) Beszélni fo. gok akár .ott is, ha úgy fordul. De egyelőre elég lesz itthon kinyilatkoztatnunk: a kormány az elszánt nemzet kormányának vallja magát. Magam is meghökkentem, amikor Szeged nagy piacán föltettem a kérdést, kit vegyek segítségül magam mellé, és a nép zúgni kezdett: Táncsics. Táncsics! Görgey aki tán a maga nevét várta. Kiét? Kossuth: Táncsicsét! Görgey: Az eszelős takácsét? Kossuth: Kik védhetik meg legjobban egy ország szabadságát? Akik legjobban nélkülözték! A nyirat- lan, a kisemmizett milliók! Azokat kell. úgy igaz: — „fanatizálni”! Tűzzel és hittel eltölteni, hogy akár farkasfalkává alakulva védekezzenek nádasban, erdő mélyén, kunyhaik üszkein... Görgey: És közben a „haza”? Kossuth: Az ott lesz, ahol — fölveszi Görgey kardját az asztalról — ezt, ha csak egy talpalatnyi földre is, szabadon odazörgethetem. Ez lesz a haza! Görgey: Az én kardom? Kossuth: A magyar nép végső akaratereje! Amit szolgálni és követni fogunk! Józsa: Ügy legyen! Görgey kitörve: A bomlásba? De-zer-tőrökkel? A tébolyba? Én... én... (Beszélne még, de hirtelen újabb, erősebb kürtjelek minden oldalról, a teremben is, mintha a nézőket is bekerítenék.) Bezárult a kör! Kossuth szinte vidáman. Döntött a sors, helyettünk is. Most már vagy az ellenségé vagyunk, én szégyenletes halálra, te cinkosságra, vagy pedig. .. Nem, nincs vagy-vagy. A magyar hadsereg nem hagyja cserben az eszmét, melyért harcba gyűjtöttem. Holnap kiállók a honvédek elé: aki ember, annak nincs gondolkodni valója a becsület és megadás között, egy választás van csak, harc... (Józsára néz.) Józsa: Ha Kossuth szól: az Isten szól; megyünk a poklok ellen is Kossuth Lajossal! Görgey: Az én táborom nem lesz Európa eszelőseinek gyűlőhelye! Az én csapatom nem megy ingovány- ra! Kossuth: Gyerünk rögtön a táborba! Kitörünk! Görgey: Nem! Kossuth: Hagyod, hogy Bécs lánc végre kössön? Görgey: Újra: Bécs! Legyek átkozott, ha előttük valaha meghajlok! Más út vár reánk. Épp ezért, a sereg érdekében... Kihúzza pisztolyát, tekintete hol Kossuthon, hol Józsán, hol az ablakon. Megteremtem, hogy lesz mégis megoldás. Az ablakihoz rohan, a pisztoly agyával betöri. Kossuth: Mit mívelsz? Görgey: Megmentettelek! Mirdjárt itt lesznek a tisztjeim! Kossuth Görgeyhez: A jövő mellé állasz! Mégis. Görgey: A jövő! Oldjuk csak meg a jelent valahogy. Kossuth: A nemzetnek mindig a jövője fontosabb, akár a fiataloknak. (Mosolyog.) A jövője és a tisztessége, akár a fiatal lányoknak.
