Népújság, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-11 / 34. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1985. február 11., hétfő • ama g m — A F cri# hot KÉPERNYŐ tg fid • • • ELŐTT Tanulságos leckék Az íráshoz nemcsak szü­letett adottság, valamiféle tehetség szükségeltetik, ha­nem a szakma megtanulha­tó fortélyainak alapos ismere­te is. Érdemleges alkotás csak e két összetevő egész­séges ötvözetéből születhet. Ha az előbbi erény hiány­zik, rutinmunka formálódik, ha az utóbbi, akkor csak a nagy lehetőség ölt testet, de torzóként. Minderről ismét meggyő­zött bennünket a Krimilec­kék című NSZK tévéfilm, amely a heti kínálat — mel­lesleg ez se volt se túl bő­séges, se dicséretesen szín­vonalas, akárcsak a koráb­biaké — dicséretre méltó produkciója volt. Henry Slesar, a többnyire ötletes sztorik szerzője bebi­zonyította, hogy a szórakoz­tatást szolgáló írások sike­re szinte kizárólag az elő­zetesen kidolgozott, átgon­dolt szerzői leleményektől függ, s minőségét a szerkesz­tés mikéntje szabja meg. A megfogalmazás már másod­rendű — természetesen nem mellékes — kérdés. A láda titka frappánsan példázta az effajta alkotói megközelítést. A remek váz­hoz talpraesett blokkok so­ra kapcsolódott, s mindezt épkézláb, meghökkentő csat­tanó zárta. A lendületes cselekményvezetés lebilin­cselte a figyelmet, ébren tar­totta az érdeklődést. Hasonló hangoltságúra ke­rekedett a Túlzott kíváncsi­ság című novella is, amely­nek pszichológiai hitelessé­gét senki se vonná kétség­be. A másik két nekifutás nem járt ilyen eredmény­nyel, de csalódást egyik sem okozott. Az „ínyenceknek” szánt történetek tömörségükkel is megbabonáztak minket. A nálunk is közkedvelt mű­faj — ez akkor is így van, ha szemérmesen, sznobmód­ra tagadjuk, agyonhallgat­juk — hazai képviselői va­lószínűleg mindegyik tipp- ből regényt mintáztak vol­na, s eszükbe se jut egy-egy vaskos kötetnél alább adni. Épp ezért hangsúlyozzuk a vetítés magvas, s nemcsak a bűnügyi irodalomban ka­matoztatható tanulságait. Légióként azt, hogy a szűk­szavúság majd mindig arany- fedezete az egyértelmű el­ismerésnek. Az se mellékes, hogy a toliforgatás kötel­meit kötelező lenne elsajá­títani, mert a parttalan szö­vegáramlás ellen csak így emelhetők hatékony védel­met biztosító gátak. Mindez a jámbor, az oly­kor méltán háborgó olvasó javára válna. Nem vesztene a honi literatúra sem, hi­szen mívesebbé gyúrt kiad­ványok kerülnének a könyv- árudákba, a bibliotékába, nem is szólva arról, hogy az ízléspallérozás se hibád- zana. Épp e tanulságos leckék révén.. ,'rr Pécsi István A tévé, mint példa Azt eddig is tudtam, hogy nagy lehetőség a televízió­zás tömeges elterjedése. De hogyan is élhetnek vele? Mindenesetre nem könnyű kideríteni, hogy miben ad példákat a képernyő. Ezen gondolkodtam el, amikor legutóbb egyik barátom, akit eleddig tiszteltem jó ízlésé­ért, megjelent abban a ret­tenetes, lekonyuló karimájú Surda-kalapban. Ráadásul vagy két számmal kisebb is volt a feje a kelleténél (vagy a fejfedő volt nagyobb), így alóla pislogott ki elégedet­ten, mint a hajóskapitány, akinek forró szél dagasztja a vitorláit, így előbb-utóbb révbe ér, mint az Onedin család. Jelképessé, gazdájának erőt kölcsönzővé válhat egy ilyen tárgy, mint a jugoszláv hős fejfedője, amelytől soha nem szabadul meg, vagy Sandokan arcmása, amelyet trikón viselve, annak idején a maláj tigris szemé­lyes védelme alá helyezte magát az ország jelentős része. De nemcsak az ilyen — csaknem fétisszerű — tár­gyak hódíthatnak, hanem viselkedésformák is. Megint csak a legutóbbi sorozatra, a Forró szélre hivatkoznék: hallottam tanácsi dolgozókat panaszkodni, hogy azóta, amióta a kelekótya hős se szó, se beszéd, beköltözött az egyik, részben üresen ál­ló lakásba, nálunk is felszö­kött az önkényes lakásfog­lalók száma. Hasonló ösztökélést adha­tott az ezen a héten látott Mint a bolha a meleg ka­bátban című francia tévé­film is. Mintha ezek által késztetést kapnának az erő­szakosan fellépők, pedig a teljes történetből kiderülhe­tett, hogy ilyen esetben sem fenékig tejföl az élet, s előbb-utóbb kitessékelik a hívatlan látogatót, aki köz­ben alaposan meg is sínyli a huzavonát. Ha ilyen ragadósak a rossz példák, s az emberek — mondjuk — nem a Tudós­klub vendégeitől kapnak kedvet a világos gondolko­dásra, a tiszta érvelésre, ak­kor önkéntelenül is adódhat az elképzelés, amellyel néha találkozni : gyomláljunk ki minden rosszat a képernyő­ről, s akkor úszunk az öröm­ben és a boldogságban, eset­leg csak a lányok és asz- szonyok lesik majd el a be­mondónők menő pulóverjei­nek kötésmintáit. Rögtön el kell, hogy hes- segessük magunktól ezt a rémképet: a világot úgy kell bemutatni, ahogy van. Ha fejünket struccként a ho­mokba dugjuk, azért még más, kevésbé nemes testré­szünk a szabadban marad. Csak hát tudni kell arról, amit a híres tömegkommu­nikáció-kutató tudós, McLu- han megállapított: a televí­zió „hideg médium”, nehe­zen tör utat valójában ma­gának a nézőhöz, olykor megragadóbbak a külsősé­gek, mint a gyengécske „lé­nyeg”: egy sapka, egy di­vatos szófordulat, egy gesz­tus, hatásosabb lehet, mint a mondandó. Különösen akkor, ha „nem melegszik át” a közvetítő közeg, a „médium” o köz­vetített műsor hőfokától, s elkalandozik az ember fi­gyelme, mint például a Mint a bolha a meleg ka­bátban című lassú, gyen­gécske film esetében. Tehát csak a minőség ad­hatja meg a fedezetét a te­levíziós műsornak, lelkesít­heti át az igazságait, tanul­ságait, különben üresen kon­ganak. Csak egy színvonalas műben rajzolódik ki teljes világkép a Surda sapkájához hasonló formaságok mögé. Gábor László J. OSENKA: boldog nap A tegnapi nap a legbol­dogabb volt az életemben. Alighogy kiléptem a ka­pun, régi ismerőseimmel találkoztam. Korábban leg­feljebb bólintottak, ha köszöntem, most viszont kérdésekkel halmoztak el: hogy vagyok, mit írok, ilyen tehetséges fiatalem­ber igazán gyakrabban te­hetné tiszteletét, és így to­vább. Aztán az egyik kollé­gámmal taiálkoztam. Szé­gyenkezve és mentegetőzve nyúlt a zsebébe, s megad­ta a tartozását; egy évvel ezelőtt kérte, s már sike­rült teljesen lemondanom róla. A kávéházban a baráta­im tiszta szívből nevettek a vicceimen. Sőt, nem is nevettek, hanem dőltek a röhögéstől, pedig szakállas vicceket meséltem. Hamarosan felhívtak a kiadótól, és közölték, hogy már szedik az elbeszélés- kötetemet, egy hónap múl­va terven felül készen lesz. Már majdnem három éve hevert náluk a kéziratom, s eddig még arra sem tar­tották érdemesnek, hogy valaki egy elutasító leve­let írjon nekem. Még ma­gamhoz sem tértem, ami­kor a színháztól telefonál­tak. A művészeti vezető izgalomtól remegő hangon kérte, egyezzem bele, hogy színre vigyék azt a bizo­nyos serdülőkori darabo­mat, amelyet én sem tar­tottam túl sokra. Még aznap megkaptam több folyóirattól a régen elveszettnek hitt honoráriu­mot. Arra sem volt időm, hogy megszámoljam, már­is csengettek. Egy hivatal­nok átnyújtotta a lakáski­utalási határozatot, s köz­ben hosszasan bocsánatot kért, mert előbb nem tud­ta teljesíteni a kérésemet. Én persze megbocsátottam neki, s ő felderülve távo­zott. Lerogytam a székre. Hát igen, bárhogy is legyen, a munkát és a tehetséget előbb vagy utóbb elisme­rik. Nemhiába húztam az igát annyi évig. Most már értékelik a művészetemet. Csöngött a telefon. Az apám keresett. Milyen jó, hogy hívott. Elkezdtem ne­ki mesélni a sikereimről, erről a rendkívüli napról. — Már megbocsáss, hogy félbeszakítalak. Olvastál ma újságot? Észrevettem, hogy a hangjában irónia bujkál. — Nem. Miért? — Csak azért, mert a mai újságok közlik, hogy kineveztek miniszternek... Fordította: Saiga Attila Szarmata sírlelet restaurálása A Nemzeti Múzeum restaurátorai befejezték annak a szarmata sírleletnek a restauré* lását, amely Veresegyháza belterületén, egy távfűtési csatorna ásása közben került nap­világra. Az iráni nyelvű népesség előkelő nőtagjának sírjában ezüst és aranyozott ék­szereket, féldrágaköveket találtak. Képünkön a restaurátor az I. századból származó ró­mai ruhakapcsoió tűt tisztítja meg a szennyeződésektől (MTI fotó — Cser István) REPÜLŐ AZ ÉJSZAKÁBAN Gyöngyösről Sanghajba és 1ríssza Rögtön az jutott az eszem­be, amikor elkezdtük a be­szélgetést, hogy Marco Pó­lónak mennyi kínszenvedéses idejébe került, amíg elju­tott Keletre, dr. Pintér Lász­ló kandidátus, gyöngyösi kór­házi főorvos pedig kilenc nap alatt megjárta Sanghajt oda-vissza. Milyen kicsi lett a föld. Vagy: „nagy” lett az ember? Naponta — angol — Amikor megkérdezték tőlem, elmennék-e Sanghaj­ba, hinni sem akartam a fülemnek. Egy nemzetközi gyógyászati kiállításon kel­lene részt vennem, ahol az angol nyelv... Mintha fejbe kólintották volna. Az orosz, a német az rendben lenne, de az an­gol. .. ? — Egyet se búsulj, fő az egészség. Köszönöm. Szép vigasz. Az érdeklődő a HUMÁN nevet viselő gödöllői inté­zet vezetője volt. Ott ku­tatással és oltóanyagterme­léssel foglalkoznak. A sze­mészeti szakértőjük dr. Pin­tér László. Sanghajba azért küldték volna, mert neki kellett volna a tárgyalások során az orvosi véleményt elmondania, illetve a gyógy­szerrel kapcsolatban előadást tartania — saját tapaszta­latait felsorakoztatva. Az előbb eltelt beszélge­tést követően nem sokkal ismét keresték Gödöllőről. Ezt hallotta : — Tudod, mégis te mégy Sanghajba. Csodálatos. Hát mégis csak... ? De az angol? Hon­nan vegyen egy olyan ta­nárt, aki hetek alatt meg­tanítja öt mindarra, amire szüksége lesz? Nem sokáig kellett keresnie. Talált. — Ettől kezdve minden­nap angoloztam. Ahogy ha­zaértem, bekapcsoltam a ké­szüléket és hallgattam a le­mezt. Sikerült. Hogy mi vitt Sanghajba? Mindenek­előtt a kíváncsiság. Nem tit­kolom. Csak azt követően a szakmai feladat. Hányán gondolkoztunk volna ugyanígy az ő helyé­ben? Orvost keresve A CIME nevet viselő ki­állításon csak mi, magyarok voltunk a szocialista orszá­gok küzül. A MEDIMPEX szervezett mindent. — Négy félnap volt a hi­vatalos elfoglaltságom Sang­hajban — emlékezik vissza a főorvos. — Ebből az egyik az előadásra ment el. A fel­adatom abból állt, hogy az angol szöveget odaadtam a tolmácsnak. Magam csak az üdvözlést mondtam el és né­hány mondatot a bevezető­ből, aztán a tolmács foly­tatta az egészet kínaiul. Konzultációt nem tartot­tak, mert erre már nem ju­tott idő. Rengeteg nyugati cég vonultatta fel a termé­keit és ők is kértek lehe­tőséget maguknak az érdek­lődőkkel való találkozásra. A mi küldöttségünknek azt kellett „kipécézmie”, hogy a sokadalomban ki lehet az orvos. Vele kellett aztán szóba elegyedni. — Megszólítottam az egyik hölgyet angolul: ön orvos? Mire azonnal válasz érkezett ugyancsak angolul: Igen. Percek alatt az is kiderült, hogy az ottani egyik kórház szemészeti osztályának a ve­zetője. No, ez aztán a szeren­cse, gondoltam magamban. Ebből lett a kórházi láto­gatás. A gyöngyösi orvos sanghaji tapasztalatcseréje. Ilyet se mondhat mindenki el magáról. Hja, a vélet­len. .. ! Csak pálcikákkal Az élményeknek se vége, se hossza. Kezdődött az egész azzal, hogy a MEDIMPEX egyik dolgozója már világ­járt férfi volt. aki az első este beavatta a kínai evő­eszközökkel. a pálcikákkal való bánásmód titkaiba. — Az éttermekben renge­teg a legkülönfélébb fogás. Ragyogó tisztaság, előzé­kenység és figyelmesség vett körül bennünket. Mindjárt megkérdezték, európai, vagy kínai módon szervírozzanak. Persze, a kínait választattuk. A pálcikákat. Az ismerő­sünk nyelvismerete nagyon jól jött. ö ajánlotta az egyes fogásokat is, mert Afrikában csak kínai étteremben ét­kezett. Például. Az ízek és az illatok or­giája. lehet summázni a kí­nálatot. Megkóstolták a rizs- pálinkát is, 'aztán... a sör­nél maradtak. A szálláshelyük a Sanghaj Hotelban volt. A legkénye­sebb vendégnek sem lehe­tett a legkisebb kifogása sem ellene. A város pedig? Mint min­den igazi nagyváros. Nyüzs­gő forgalom, rengeteg üz­let, árubőség, az utcákon sok a gyalogos és a kerékpáros. Az autók zöme japán gyárt­mány. — Nincs tumultus, nincs lökdösődés, nincs türelmet­lenség és semmiféle meg­jegyzés. Csiak nyugalom és udvariasság. De hajbókolás nélkül. Ilyen Sanghaj. Ilyen ama már egy cseppet sem „titok­zatos” kínai város. Mindenki készséges Oda mentek, ahová akar­tak. Csavarogtak gyalog, ki­rándultak hajóval és taxiz­tak, mert a tömegközlekedés nagyon zsúfolt. A sanghajiak mindig előzékenyek voltak, minden kérdésre azonnal vá­laszoltak és semmiféle tar­tózkodás nem volt érzékel­hető a magatartásukban. — Szeretném, ha a kór­házban meglátogathatnám, mondtam a szemész főorvos­nőnek a kiállításon. Mikor lenne nekem alkalmas, kér­dezte. Odoaadta a névjegyét. Ezzel keressem. Elnézően annyit mondott, hogy az ô kórházuk elég régi intéz­mény. Erre számítsak. Amit tapasztalt: akárha Gyöngyösöm lett volna. Né­hány olyan eszközt is lá­tott az osztályon, amit szí­vesen vett volna itthon is. Java részük kínai gyárt­mány volt. A kezelés... a műtétek... ? Szinte egy az egyben az itthonival. De a műanyagból való szemlen­cse alkalmazásában megelőz­tek .minkéit. — Elég sokfelé megfor­dultam, de sem úgynevezett utcai jelenetet nem láttam, sem egyetlen ittas embert se. Azt kellett megállapí­tanom, hogy teljesen nyi­tottakká váltak. Arra gon­doltam, ha Gyöngyösöní egy csapat kínai menne végig a Fő téren, hogy megnéz-, nék őket. Ránk, ránk se he- derítettek, hogy úgy mond - jam. Oda és vissza Mivel lehet megtenni ir­datlan mennyiségű kilomé­tereket rövid idő alatt? Ter­mészetesein repülővel. Egy nap oda, egy nap Vissza. — Este indultunk hazafe­lé. Csak a fények villódzá­sát érzékeltük fentről. A Perzsa-öböl felett viszont a torkolaittüzeket láttam fel- lobbani. Nem volt teljesen megnyugtató ez a látvány. Az éjszaka egészen Európá­ig kísért bennünket. A gé­pen tv-t nézhettünk, fil­met vetítettek, igyekeztek az időnket kellemesen kitölteni Volt még egy élményem. Ka­rács i ban egyszer csak a ne­vemet hallottam a váróban. Elmosolyodtam. Hát ilyen ez a mai világ. Egy gyöngyösi orvos nevét szólítják Kara- csihan. Görbe szárú csibukját a szájába tette. Jól megszívta néhányszor. Majd hirtelen elmosolyodott. — Vettem ám egy kínai, kék, siltes sapkát. Itt van, ni! A fejére tette és kérdőn nézett rám. Mit szólok hoz­zá? Gyorsan kihúzta magát G. Molnár Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents