Népújság, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-09 / 33. szám

IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1985. február 9., szombat Élmény és irodalom Jegyzetek egy Kazinczy-könyv ürügyén Az iskolában, aho'l az iro­dalommal első ízben törté­netiségében találkozhattam, szerény, nem hivalkodó, ám mégis ízléses szemléltető táblácskák függtek az osz­tályterem falán. A rajtuk levő metszetekről egy-egy író, magyar klasszikusok portréi tekintettek ránk. Ott volt Balassi és Zrínyi, Cso­konai, Kazinczy és Berzse­nyi, a két Kisfaludy, Vörös­marty és Kölcsey, Petőfi és Arany János, Eötvös, Jókai és Kemény Zsigmond, Ma­dách Imre, Mikszáth Kál­mán, s még annyi más író és költő portréja. Minden arckép mellett rövid élet­rajz. A magyar órák — így mondtuk akkor, nem vá­lasztva szét a tárgyat iro­dalomra és nyelvtanra, mert hogy minden irodalomórán jelen volt a nyelvtan, s a nyelvtanórán az irodalom —, nos, a magyar órák han­gulatához hozzátartoztak ezek a képek. Ügy éreztük: jelen van az író, akiről ép­pen beszélünk, s ott van­nak a kortársak is, no meg az elődök, s azok, akik a későbbi korok reprezentán­saiként vitték tovább eme­zek immáron örökséggé lett vívmányait. Mintha valami varázslat történt volna min­dig. Ha Berzsenyiről volt szó, s idéztük A közelítő tél sorait, a Berzsenyi-kúria kertje elevenedett meg előt­tem, s látni véltem a „tar­lóit bokrok” között sétáló nemesurat, majd később, a Madách-életpályával való is­merkedés alkalmával, mint egy mozgóképen jelent meg írószobája ablakában a könyvet lapozgató költő, s az óra vége felé már úgy tűnt nekem, nem is. a tanár úr mondja a Tragédia végső szavait, hanem maga Ma­dách: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Évekkel később, már a „felsőbb iskola” tanulója­ként, a Frankjin-féle Ma­gyar Klasszikusok sorozat köteteit lapozva még foko­zottabb intenzitással ejtett rabul a portrék láttán az élmény. Madách és Vajda János, Petőfi és Tompa Mi­hály, Berzsenyi és Czuczor Gergely, meg Garay János, s még annyi más klassziku­sunk kínálta e kötetek által műveit, s a portrék mintha ugyanúgy biztattak-csábítot- tak volna az olvasásra, mint korábban az iskolai fali ké­pek. Így került kezembe a Zalán futása, s a Csongor és Tünde, Garay műve: Az obsitos, Tompa allegóriája, Vajda- költeményei, no meg a Pályám emlékezete Ka­zinczy tói, akinek akkor már börtönéveiről is hallottam egyet-mást, mi több: „pol- garista kisdiákként” taná­romtól azt is, hogy hosszú és viszontagságos élete során több mint húsz vaskos kö­tetre rúgó levelet írt. Elhagyva az iskolákat —. úgy érzem ma is — kerek, máig is útjelző érvényű iro­dalomtörténeti képet és is­meretanyagot vihettem ma­gammal. s hogy mily alapo­sak voltak az ismeretek, ar­ra későbbi stúdiumaim so­rán döbbentem rá. Mindez a Szépirodalmi Könyvkiadó Magyar Ritka­ságok című sorozatának újabb kötetét lapozva jutott eszembe, amely kötet a „széphalmi mester”, Kazin­czy Ferenc eddig nem hal­lott művét kínálja olvasásra Sophie címmel. Itt persze nyomban idézni kell a fül­szöveg alábbi mondatát, amely szerint „nem kallódó és most előkerült, eddig is­meretlen Kazinczy-művet tart kézben az olvasó”, ha­nem olyan szövegeket, ame­lyek jórészt „már mind meg­jelentek különböző kiadvá­nyokban.’’ Megjelent szöve­geket tehát, ám tegyük hoz­zá, talán mégsem eléggé is­merteket, hisz Kazinczy ma — valljuk meg őszintén — korántsem tartozik a „sűrűn olvasott” klasszikus szerzők közé s bizony már annak is örülhetünk, ha akad egy- egy középiskolás diák. aki el tudja sorolni: ő volt a nyelvújító mozgalom elin­dítója, ő írta a Fogságom naplóját, s a Tövisek és vi­rágok című epigramma- gyűjteményt. Olyanra, aki egy-két szöveget ez utóbbi kötetből idézni is tudott vol­na, az elmúlt fél évtizedben én magam nem akadtam. A Sophie közreadóját, Szi­lágyi Ferencet vállalkozásá­ban nyilván ez a felisme­rés vezette, aki Németh Lászlóval vallja, hogy Ka­zinczy „"az új édes stíl-, a magyar prózastílus forra­dalmára "nagy író-", "kicsi­nyességeiben is szeretetre­méltóNagy író, aki ugyan életében nem vált „nagy költővé” —noha vágyott a költői babérokra —, ám, aki halála után ismertté vált prózája (naplójegyzetei, úti­rajzai és levelezése) révén lett újra és újra „felfede­zett” író, többek megítélése szerint is a XIX. század el­ső felének legjelentősebb magyar prózaírója. Csak egyetlen citátum mindezek bizonyságaképpen, Szilágyi Ferenc is idézi bevezetőjé­ben. Nemes Nagy Ágnes ír­ta a Fogságom naplójáról nem is oly rég : . megvá­doltam magamban a magyar irodalomtörténetet, a leg­jobb esszéistákat, a szenve­délyes olvasókat majd száz­ötven évre visszamenőleg, hogy véka alatt tartanak egy remekművet. Pedig talán nem is tartják véka alatt, csak én voltam süket, csak én voltam hanyag; most már magamat vádoltam, bi­zonyos bonyolult gyönyörűn séggel, mert a döbbent öröm minduntalan felülkerekedett bennem az önvádon. Akár- hogyis: most ‘végre elért hozzám a könyv ... Megér­kezett tehát: Isfen hozta, Kazinczy Ferenc úr.” Szeretnénk remélni: a So­phie olvasása nyomán so­kak részesülnek majd a fel­fedezés hasonló örömében. Szilágyi Ferenc jóvoltából ugyanis Kazinczy zseniális prózáját kezdjük ismét íz­lelgetni, Kazinczyét, aki „naplóiban, levelezésében,., az eleven szépprózát, a kor- festő magyar regényt” rej­tette el, „a nagy hazai tár­sadalmi (csaláá-)regényt.’’ A vállalkozás, hogy ezt a re­mekművet „levélsírjából” kiszabadítsa, azaz „a levelek áradatából, mint aranymo­só az aranyat” kirostálja, aztán „egységes tömbbé ol­vassza”, „az aranyszemcsé­ket, -rögöket, s az író posz­tumuszt ajándékaként” át­adja „az olvasónak, a nem­zetnek”, nem volt kicsi és sikerrel járt. A Sophie lap­jain Kazinczy életregénye — benne egykori hivatali főnöke lányával, gróf Török Sophie-val kötött boldog há­zasságának históriája — tá­rul elénk 1795-től 1831-ben bekövetkezett haláláig). Részben más művekből (Fogságom naplója, Pályám emlékezete) már ismert ese­ményeket tár elénk, de olya­nokat is, amelyekről —, ha mégoly tájékozottak va­gyunk is Kazinczy életpályá­ját illetően — eleddig ilyen formában nemigen olvashat­tunk sokat. Egy, a XIX. szá­zad elején élt, felvilágosul- tan gondolkodó nemesúr sorsával ismerkedünk : a mindennapok nehézségei, családi viszálykodásai, az édesanya, a hamisítatlan feudális „Nagyasszony” ko- noksága, a testvérek acsar- kodásai rajzanak esemé­nyek formájában előttünk, miközben hús-vér valóságá­ban áll velünk szemközt a tudati világunkban eddig in­kább elvonatkoztatottan élő Kazinczy Ferenc, akinek lám nemcsak irodalmi har­cai és sikerei voltak, hanem köznapiak is, akit a csalá­don belül számtalanszor megaláztak, aki egy eszmé­nyien tökéletes nő mellett élhette le életét, aki gyer­mekei születésének örülhe­tett, s akinek némelykor el­halásuk miatt gyászba is kellett öltöznie. Az a Ka­zinczy Ferenc, aki családi örömei, s bajai hullámzásá­ban lassan elszegényedett, mert előbb testvére, majd sógora semmizte ki, az a Kazinczy Ferenc, aki mind­ezek ellenére elszántan ment választott irodalmi útján, majd az a Kazinczy, aki még halála előtt néhány nappal is egy tudósító ala­posságával írta le a kolera­lázadás északkelet-magyar­országi körülményeit, s aki­nek kezéből épp e levél be. fejezte előtt ütötte ki a tol­lat a kolera-halál... A Sophie borítóján egy, a régi iskolámban látottakhoz hasonló metszet másolata ékeskedik, a kötet lapjain pedig Kazinczy árnyékraj­zai sorakoznak, s a 249. la­pon ott van a Kazinczy-kú. riáról készült egykorú rajz mása is. Ez utóbbit is ama kisiskolás korban látott ké­pek nyomán őrzi emlékeze­tem ... Lőkös István VERESS MIKLÓS: c4 vwnat álma Sihuhuhuhuhuhuhuhuhuhuhuhuhusihhh — méltatlankodik a beérkezett vonat ha azzal vádolják hogy már végleg beérkezett — kérem én tulajdonképp nem is akartam igyekeztem tisztességgel * mellékvágányokra futni s kisállomásokon vesztegelve hagyni előre törni a többieket minthogy azonban a következő vicinálisok * ott is utolértek kénytelen voltam robogni habár nem láttam így már se kertet se házat se arcot se integető kezeket igy hát befutottam közben a vonalakat villamosították de sebaj azt mondta az állomásfőnök hegy tolatómozdonynak megteszem még így is csak álmomban dohogok ha dombokat kanyarit körém az emlék délibábja: a szélbe csillagokat köpködök kormot a bámészok szemébe sihuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu Nehéz világosságot teremteni a fejekben Mészáros j A karikatúra a pillanat > mögött \megmutatja a lénye' a figyelmet, ami (meglepő, d találat. Mészáros András ra ságos helyzeteket ábrázol, d ja nézeteit politikáról, társi ban az ő alkotásai közül teszi T-------• A nyák napja Az életben se B. KUN TIBOR: A jé g virágai Belezuhant, valósággal belezuhant a vonat az éjszakába. Csattogva, dübörögve, zakatolva, fel-fel- visítva. Vagyis, pontosan úgy, miként egy gyorsvonattól elvárható. A sárgás, sápadt fé­nyű fülkében Z. tisztán érezte és átélte ezt a vak rohanást. Átélte, jóllehet, a benti bá­gyadt langymelegben valahogy minden más volt. Itt nem lehetett igazán azonosulni a szerelvény iszonyú erejével, az ajtók, s a befagyott ablakok csak keveset engedtek át a kinti hangorgiából. Inkább olyan volt minden, akárha ringat­nák. Lágyan, puhán, ritmikusan, de meg- megdöccenve időnként. Különös érzés fogta el. Valami olyan, ami csak ritkán, nagy történések, könnyed-kék boldogságok és sötét bánatok reménytelen pillanataiban tölti el az embert, s árad szét benne örökre, kitörölhetetlenül. Futó pillantást vetett szunyókáló barátjá­ra, majd lassan és számára is érthetetlen fá­radsággal behunyta szemét. És ekkor, eb­ben a töredéknyi másodpercben megint min­den megváltozott. Csend lett, szinte tökéle­tes csend, mint a suhanó, a sziszegő, maga­faragta nyílvessző után. amelyet csak most lőtt ki az imént,.talán két perce, talán száz éve sincs. Az az íj, az a húr. az a nem is volt tegez. Az a bátor, bölcs, erős és jószívű Robin Hood — én, a {ízesztendős. Halványan elmosolyodott: nem igaz, nem én voltam Robin Hood, hanem a bátyám. És a srácok az udvarban, az utcában, az is­kolában, ők voltak vagányok, verekedősek. merészek, ők voltak a robinhoodok. Még nem nyitotta ki a szemét, jó volt át­élni ezt az immár inkább derűs, mintsem fájó kis szomorúságot. Igen, mindig más má­szott fel a fára. más alatt tört le az ág, más verekedett á kútnál, más úszta át a Dunát, más esett hatalmasat az ócska bringával, más viselt büszke sebhelyeket, más testét borította láz, más zuhant hosszú ájulásba. Mások voltak, mások mindig a hősök. Érdekes, hogy harminc után mennyire megnyugszik már ebben az ember. Felállt, nyújtózkodott, csontjai ropogtak. Kicsit meg is szédült, feje zúgott, szeme vibrájt, fülében cérnahangü csengettyűk csi­lingeltek. Néháfny pillanat volt az egész, erőt vett magán, s két kis lépéssel az ablakhoz ment. Ügy gondolta, lehúzza, enged be egy kis friss levegőt. Már fogta a fogantyút, karjában, vállá­ban már megfeszültek az izmok, amikor meglátta, hogy az ablak tele van jégvirág­gal, hogy az ablak csupa-csupa jégvirág. Az egyik rózsára, amely éppen egymagas- ságban volt a szájával, rálehelt. Ennek egy­ből elhomályosodott a szirma, szépsége sem­mivé lett. mire Z. olyan csalódást érzett, hogy legszívesebben visszavonta volna azt a lehelletet —, de már nem lehetett. Kicsit hátrább lépett, úgy szemlélte az ab­lakot. Agyán átvillant, hogy hideg január van, kemény tél, természetesek a jégvirá­gok. Tűnő pillanatra ismét érezte az enyhe szédülést, melyet részben saját mozgáshiá­nyának, részben a vonat száguldásának tu­lajdonított. Kék nyíl — gondolta —, nyom- jelzős nyílvessző, dübörgő rohanás vagyok.

Next

/
Thumbnails
Contents