Népújság, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
Láttam a boldogságot én. Lágy volt. szőke és másfél mázsa. (József Attila) A falusi ólakban ringó, kövérre göm” bölyödő hízók mindig eszembe juttatják ezeket a sorokat, meg a disznóölések gyermekkori emlékeit is. Egyszer esett egy esztendőben disznóölés, s annyira jeles ünnepnek számított, hogy ilyenkor még iskolába se mentünk, Az eseményt gondos készület előzte meg. Hámoztuk a kolbászízesítő fokhagymát, válogattuk a hurkába való rizskását. Előző este korán ágyba bújtunk, de úgy aludtunk el, mint a nyúl, hogy a legkisebb neszre,' már az első ajtónyitásra talpon teremjünk. El nem mulasztottuk volna a pillanatot, mikor az ősi, pogány szertartás megkezdődik. Dideregtető, ködbevesző havas-hideg hajnalokon, torkot szorongató izgalommal vártuk, hogy fel - hangozzék a csendbe hasító éles, keserves disznóvisítás. És aztán mi is versenyt visítottunk a földnek szorított, kétségbeesetten rángatódzó szőrtömeggel. Nem féltünk a vértől, még a tálat is odatartottuk a kés alá, ha segédkezni engedtek. Hogy ne fázzunk, ugráltunk. Közben fényes szálú szalmával takarták be a „tetemet”, s a szalmát meggyújtották. Imbolygó, tajtéksárga füst csapott fel, sercegve-pattogó, pernyeszikrákat röpítő lángnyelvekkel. A tűz fel- melegítette a kezünket, lábunkat — és a kedvünket is. Csuda jókedvűen, derűs elégedettséggel szívtuk magunkba a porzsolt bőr kesernyés illatát. Örültünk, hogy olyan sokan vannak nálunk, s az emberek is mind jókedvüek, pedig rengeteg a dolguk. Nagyon .tetszett, hogy a felnőttek nem küldenek el maguk mellől, nem szólnak ránk, hogy ne lábatlankodjunk, hanem kedveskedve hívnak, szólongatnak, valósággal dédelgetnek, mintha az ünnepség, az egész szertartás csakis értünk lenne. Nekünk nyisszantották az első darabokat a disznó ropogósra sült füléből-farkából. Felbontás után a kimosott hólyagot is nekünk adták, felfújtuk, cérnával elkötöztük, és azzal futballoztunk a hóban. Vámot kaptunk a sült vérből, s megkínáltak az üstben fövő hurkának valóból. A disznóölések pogány szertartása rengeteg élményt hagyott bennem. Különösen élénken emlékszem két esetre ... . Úgy négy-ötéves forma lehettem. Szép, göndör szőrű, lógó fülű mangalicánk volt. Mindig mangalicát hizlaltunk, a zsírja miatt, és Róza anyám úgy osztotta be. hogy a zsír egyik vágástól a másikig kitartson. Abban az évben a zsírtermés nem sok jóval kecsegtetett. Pákosztos jószágot fogtak be, torkoskodó volt, izgékony-mozgékony, nagy étvágyú, de nem hízékony fajta. Hiába követtünk el bármit, hiába nézegettük .annyit, bizony a gazda szeme sem segített azon, hogy a kívánt gömbö- lyűséget elérje. És jócskán túl voltunk már a hízásra szabott időn, vágni kellett. Anyai nagynéném ura, Józsi bátyám —- teljes nevén: Kelemen Pitar József — vállalkozott a böllérségre, mivel apám keveset konyított eme mesterséghez. Mint utóbb kiderült, Józsi bátyám se igen sorolhatta volna magát a céhbeli iparosok közé, de vállalkozó kedve mindenképp becsülendő. (Nyugodjék békén, amiért így felemlegetem: Marienbadban halt meg, ott, a csehországi Eger-árok völgyében temették földbe, gyalázatos haslövés vitte el szegényt a háború utolján . ..) Szóval, eljött a vágás napja. A göndör szőrű pákosztost úgy lekapták a négy lábáról, meglepetéséből fel sem ocsúdhatott, hogy visítson, „böllé- rünk” máris nyakon szúrta. Spriccolt a vér mindenfelé, pirosra festette a havat. A „tetemre” rárakták a szalmát, s néhány tűzfészek nyitásával lángra lobbanhatták. Javában égett a tűz, amikor egyszerre a máglya megmozdult és rettentő visítással össze-vissza kezdett futkosni az udvaron. Nagy kavarodás és hangzavar, riadalom támadt. Visított a disznó, visítottak az emberek. Ijedt igyekezetükben, hogy a rohan- gászó máglya útjából kitérjenek, egymásnak ütköztek, elestek és a havas földön hemperegtek. A disznónak sikerült lerázni a hátáról a tüzet, abbahagyta a visítást, s az udvar egyik sarkába húzódva megállt. A „böllér” azon ügyeskedett, hogy a hátába kerülve megközelítse, de a jószág észrevette a cselt és nagy visítással menekült. Elöl a disznó, mögötte a „böllér” rohant. A hajsza végül is egy újabb nyakon szúrással fejeződött be. Előbbi helyére vonszolták és újra kezdték a ceremóniát. Ám alig lobbant lángra a szalma, a disznó megint lábra kelt a máglyával és újfent kezdődött a visítozó rohangálás. A „böl- lért” a másodszori sikertelenség olyan haragra gerjesztette, hogy övébe dugta a kést. helyette egy vékonyabb szarufát ragadott fel, s mint lovát vesztett kopjás vetette magát a visítozó. megperzselődött szőrtömeg nyomába, aztán — leütötte. Ez volt a legvidámabb disznótorunk. A vacsoraasztalnál, mikor felelevenítették a hajnali történetet, nem sok fogyott a finom falatokból. mert a gyomrunk belefájdult a folytonos nevetésbe. ...A másik eset negyedszázada történt. A frissen hullott havon hárman várakoztunk férfiemberek, hogy Rozália nagyanyám előcsalja az ól mélyéből az áldozatot a tálban csörgetett kukoricaszemekkel. Szegény jószág, mintha érezte volna a sorsát, ki nem mozdult a helyéről, csak az ól mélyén visítozott. Nagyanyám végül is bemászott hozzá az ólba, sikerült a jószág egyik hátsó lábára hurkolni í fahordó kötelet és kirángatta meleg vackából. Egy- csomóban álltunk, türelmesen, nyugodtan cigarettázva. Ám, nagyanyám túl hosszúra engedte a kötélszárat, a disznó pedig neki- iramodott fürgén a futásnak. Pillanatokon belül körülkerített bennünket, s a lábunkra csavart kötéllel elrántott, hogy csak úgy dőltünk bele a hóba, mint a teli zsákok. Csak kapálóztunk, hangosan méltatlankodva. sajgó tomporokkal, de szabadulni, lábra állni nem bírtunk, mert egyik oldalról nagyanyám nem eresztette a kötél végét, a másik oldalról pedig a rángatódzó, menekülni próbáló disznó húzta egyre szorosabbra, hogy a húsunkba is belevágott. Nagy kérlelgetésre aztán nagyanyám engedett valamit a kötélen. Mire kiszabadítottuk egymást a hurokból és feltápászkodtunk, már forrott bennünk a méreg. Gyorsan elbántunk a hármunkat megfektető disznóval. Ki sem pihentük egy-egy disznóölés egész napos nyüzsgését, másnap reggel-még mindig tartott az „ünnep”. Az asszonyok sütötték a kockára vágott szalonnát, hajtogatták a hájastésztát, aztán kóstolókat készítettek, s küldték velünk a rokonokhoz. a szomszédokhoz, ismerősökhöz, örült, aki kapta és az is, aki adta ... Ma már egyre ritkábban veri fel disznó- sivítás a kora hajnalok csendjét. Ritkábban gyúlnak máglyák az udvarokon, a kertek végiben, hogy lángjaik alatt a négylábú szőrcsuhások kopaszodjanak. A hagyományos pogány ceremóniák lassan feledésbe merülnek. A romantika ugyan még nem veszett ki teljesen az emberekből, de helyére már a józan realitások léptek. Vágjunk disznót? Ugyan minek?! Csak a bí- belődés. bajlódás van vele, a rengeteg munka, és rendetlenség a házban, a ház körül ' A sonkát, a füstölt tarját, az oldalast, a hurkát, a kolbászt mind meg lehet venni pénzért, a boltban. Még aki disznót hizlal, az is leadja egészben, élőben az állatforgalminak. tgy a kifizetődőbb. Azért is örültem, mikor nemrég disznótorra kaptam meghívást. Igazi disznóölés! ígértek, szalmatüzű perzseléssel. Vendéglátó barátom kivett egy napi szabadságol, pénteki napon rendezte a pogány ünnepet. Együtt izgultam a gyerekekkel, mikor a disznót megszúrták, mikor felgyúlt a szürkülő hajnaliban a fényes szálú szalma máglyája és a leölt jószág kopaszodni kezdett a lángok alatt. Minden a régi szertartás szerint zajlott, pontosan úgy, mint gyermekkoromban. Nyisszantás a füléből-farkából, kóstoló a nagy üstben fövő hurká- nakvalóból, kolbásztöltés tüszurkálással, hasas gömböcök lepréselése a gyúródeszkán, s végül a hatalmas teknőbe rakott húsok, táblás szalonnák besózása. A vacsoraasztal roskadozott előttünk a sok jótól. Húslevest kanalaztunk apró aranygyöngyszemekkel, — karikákkal a tetején, főtt húst ettünk rí- kató tormával, hurkát, kolbászt sülten, s pohár mellett meghánytorgattuk a világ sorát. S ugyancsak elnehezültünk. Utána kemény böjt, diétás szigorú napok űzték csak ki belőlünk a hasfájást, az apróbb görcsöket és más helyi bántalmakat. Azóta újra remekül érzem magam. Barátom minden találkozásnál tudakolja, igazán jól érez- tem-e magam a disznótorban, s már most meghívott az újabb pogány ünnepre, amit egy év múlva tervez. Igaz, magamban szent fogadalmat tettem, hogy soha többé nem kérek a görcsökből és hasfájásokból. Ám az ember annyira esendő! Őszintén várom a következő évet, várom azt a szép téli, disznósi- vítással ébredő hajnalt... Pataky Dezső
