Népújság, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-16 / 39. szám
NÍPOJSAG.IWS.február 14.,«ombol MŰVÉSZET ÉS IRODALOM rfiefangefo Dohnál Tibor és világa Beszélgetéstöredék Emlékezem. Victor Valsa- rely Annat-sur-Maime-ban, a „kis műteremben” 'kérdezte és hallgatta Dohnál Ti- ; bort, majd hirtelen, felkap- . ta fejét és így szólt; „Ezekre így még én sem gondoltam. Magának előadásokat kéne tartani ezekről a ró- t lom elnevezett nemzetközi ;■ egyetemen Aix-en-Pro- vance-ban...” ök beszélgettek, én szi- ■ varra gyújtottam, figyeltem ' csendben és gondolkodtam, ä — Gondolkodom azóta is, mi az a lényeges különbség, * sajátosság és érték, amely ,<•: Dohnál Tibor művészetében a legfigyelemreméltóbb. Azt hiszem, a dohnáli 5 nyelvjárás abban rejlik, hagy a népi formavilág és a modern ember szükségle- j te kapcsolódik össze alko- ! tásaiban. „A jelenbe nyúló i múlt elevenedik meg általá- ' nosító erejű művészetében.” (Cs. Varga István, Ütrahí- \ vás, Antológia, 1980.) Nézzük meg azért jobban, mi is S az, ami olyan szervesen épülő két évtizedes pályájáig nak kulcsa. Tudjuk — hiszen e lap is méltatta már korábban —, festőként indult, grafikusként vált szélesebb körökben ismertté, később textillel, tűzzománccal, plasztikával is foglalkozott. Törekvései esztendők óta arra irányulnak, hogy a célszerűszögletes szigorával épülge- - tő környezetünket minél . emberibbé formálja. A képi és plasztikai gondolkodás átfogó rendszerét próbálja újrateremteni. Művészi pályájának indulása óta vallja, hogy erre a népművészet ad teljességigényű modellt. Még a hatvanas években felismerte: „Amit én a népművészetben zseniálisan megvalósulónak látok, az a szerkezet, funkció és esztétikum (itt és most) együttélése." Munkái is tanúsítják : Dolinái a folklórban a belső szellemi egységet vette észre. Azt, ami a kifejezen- dőt és a kifejezőt szervesen és elválaszthatatlanul sérletezett, annál biztosabban és merészebben hagyta el egy-egy motívumrend esetlegességeit, majd teremtette meg új általánosításait. Olyan eszményt, tartalmat, anyagot és módszert választott, mely túl az eredetiségen az összegezésre is alkalmas.” De hogyan is történt, hogy érdeklődése immár egy évtizede elsősorban a plasztika, az építészet felé fordult, s hogy plasztikái az építészeti tértől szinte elválaszthatatlan, továbbalakítható művek, hogy olyan képzőművészet lehetőségeit kutatja, mely közelebb hozná a modem építészetet az emberhez, szűkítené a mesterséges világ és a természet közti szakadékot? — Sokáig — így Dohnál — az emberek hétköznapjainak ábrázolásával foglalkoztam, inajd rádöbbentem arra, hogy az igazi feladat éppen a „hétköznapok” megváltoztatása, emberibbé tétele a „szabadság birodalmában”. — Meggyőz ez arról, hogy ma a művészet talán legelsősorban koncepció és emberi magatartás kérdése. — Igen. De azért leginkább tehetség és cselekvés kérdése. Meg kell változtatnunk a valóságot, de ez a változtatás elemzéséből, lehetőségei feltárásából következhet csak. így hát azt mondom: a művészet szervesen kapcsolódhat az építészethez, kölcsönösen, megtermékenyítő hatást hozhat létre vele. Az ipari gyártás- technológia mellett is lehetséges szerkezetében, funkciójában, esztétikai megjelenésében is változatos és 'harmonikus lakó- és kiszolgáló épület, sőt, városrész, város felépítése, ahol az egyes különféle funkciót ellátó objektumok összességükben egységesen, de mégis megkülönböztethetően szervülnek a környezetbe és szegődnek a mindennapi élet szolgálatába. >zázak? Most kell hogy elfelejtselek, Firenze, ad. Mintha e sors nem tirannusom lenne. lőled. Mintha márványban élhetnék, sokáig. i elővedd. Szüless meg ember, élj kezemtől, Dávid. összeolvasztotta. Aztán — mint Székelyhídi Ágoston írta (Forrás, 1976. 7—8. szám) — „Minél szélesebb körben tájékozódott, minél elmélyültebben kutatott és kíA bennünket körülvevő vizuálisan harmonikus természet alapvető rendező törvényszerűségeinek figyelem- bevételével teremthető csak meg a vizuálisan és történelmien harmonikus Dohnál Tibor: Oszlop emberléptékű környezet. Olyan emberszabású környezet lehet ez, melyben békésen ölelkezik természet, ember és technika. Ügy hiszem, a természet vizuálisan érzékelhető harmóniája egyszerre legáltalánosabban, ugyanakkor legkonkrétabban — a statikus és dinamikus alapformák funkció szerinti rendezettségében rejlik. Ezt figyelembe véve igyekszem létrehozni plasztikai munkáimat, illetve erre alapozom azt a rendszerelvű komplex kömyezetalakítási elképzelésemet, ahol ilyeténképpen már nem a képzőművészet integrálódik az építészetbe, hanem az építészet integrálódik egy — a törvényszerűségeket mély összefüggéseiben felismerő — plasztikai gondolatba. Ebben a tudomány és technika (meg egyáltalán minden lehetséges ismeret) felhasználását elengedhetetlennek látom. De a gyakorlati szükség és igény érdekében, funkcióelemző célra és a kivitelezés minőségéért. Pontosan kell ismerni a teendőket, hogy a változások-változta- tások szükségességének tendenciáját lássuk, hogy antopomonf-ember — önmagunkat egyre inkább sza- badember-önmagunkká tehessük. Még konkrétabban ; az építészeti-, szerkezeti-, esztétikai szempontokat (de ezeken belül és ezeken túl), a biológiai-, társadalmi-, és individuális meghatározottságokat, az osztályjellegeket-, és viszonyokat, a nemzeti. népi, pszichikai sajátosságokat, a gazdasági és földrajzi adottságokat, demográfiai mozgásokat stb. ..., számítógépes programozással és elemzéssel egy- másraható viszonyuk szerint kell figyelembe venni azért, hogy a formaelemek struktúrólását a fentiekből „kivilágosodó” objektív történelmi szükségnék megfelelően létrehozhassuk. Az elemek strukturáltsági szintje itt a tartalom és forma lehető legteljesebb egysége, a kompozíció minősége és értéke egyben. Meggyőződésem, hogy ezen építészeti, tárgyi formák belső arányrendszere rokonítható lesz a természet önmegvalósító rendjével, a tárgykultúra, vagy akár egy népballada belső arányaival, csak esetleg más lépték és más bonyolultság szerint. így fordul a régi a maiba, a szükségszerűség pedig a szabadságba. Csonka György nem megyek. — Ugyan, kérem — s evvel már hátat is fordított neki. jelezve, hogy a parancs az parancs, s hogy nincs ideje tovább vitatkozni. Elmentek. Délutánra végeztek a nád béhordásával. Az asszonyoknak az volt a feladatuk, hogy a nádkévéket adogatták fel a kocsisuknak. Eltelt néhány hét, amikor az agronómus egyszer bement az istállóba. Éppen arra lépett be, hogy Tóth Jóska a sarokba szorongatja Vajnai Terézt. Az első pillanatban visz- sza akart fordulni, ki akart menni, mintha semmit se látott volna. De két dolog visszatartotta. Az egyik, hogy Tóth Jóska szegődmé- nyes volt, környékbeli, balmazújvárosi , parasztfiú — Teréz pedig kitelepített. S a kitelep í tettekke 1 nem volt szabad közelebbi érintkezésbe kerülni senkinek. Az ag- ronómus nem volt rendőr, de mint a gazdaság egyik vezetője, kellett hogy ügyeljen erre. Utasításuk szerint a ki tel építettekkel csak a munkára vonatkozó utasítás sokat szabad közölni, beszélgetni, összejönni, udvarolni vagy éppen más egyebet, tilos. Tehát Tóth Jóska most szabálytalankodik. De a másik volt a fontosabb, s ez mind egy pillanat alatt szaladt át a fején, az egy másodperc alatt, míg észrevette a nagydarab ember karjai között vergődő, nyögdéoselő, hangtalanul kiabáló asszonyt, s látta, hogy itt más szabálytalanság is van. Mielőtt szólt volna, Teréz kiszakította magát a Jóska karjaiból, s kétszer belevágott az arcába. Ököllel. Mindenesetre csúnyán és gorombán, mint ahogy csúnya, ha egy nő már nem jelképesen üt, hanem azért, hogy fájjon. Ekkor szólt az agronómus, s éppen idejében, mert Tóth Jóska éppen emelte a kezét, s ha üt, annak nyomán csont törik és fog kihull. Mint a félbolond, a csendes bolond emberek nagyobb része, hihetetlen erejű volt a fiú, mázsás testsúlyú. közel százkilencven centi magas, akkora tenyérrel, ököllel, mint egy kucsma, olyan vállakkal, amikkel játszva vitt el két mázsát. akár harminc, negyven lépésre is. — Tóth — kiáltott rá az agronómus. S ettől kezdve a szőke nő ibeszélt. Vajnai Teréz másfél éve volt már ekkor a Hortobágyon, s a másfél év alatt komoly panasz sohasem merült 'fel ellene. Jól dolgozott? Nem dolgozott jól. Rosszul dolgozott. Igyekezett minden kapott munkát olyan lassan csinálni, ahogy csak lehetett. Egy ideig az irodákat takarította, azért küldték el, azért tették az üzemi konyhára, mert az agronó- must és az igazgatót egyaránt bosszantotta, hogy olyan lassú. Félórába telt, amíg a két szobából álló irodát kitakarította. De néha beletelt másfél vagy két óra is. A konyhából azért küldték el, mert lassan mosogatott. Általában mindent lassan csinált. Kímélte az erejét, s kímélte a fantasztikusan csuda-karcsú derekát, kezét, arcát, mindent kiméit. Kímélte magát. Az idegeit is kímélte, mert soha senkinek nem szólt visz- sza, soha rossz arcot nem vágott semmihez, érzékfelen márványancoal nézett szembe a körülötte történő dolgokkal, paranccsal, utasítással, megvetéssel. Mindennel. Az agronómusnak ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy egyetlen alkalommal vitatkozott, és mondott ellent — amikor Tóth Jóskával küldte el a nádkévéket behordani. Egyébként nem is szép volt: gyönyörű. Nem az arca, nem a teste, mindegyiken külön-külön lehetett volna hibát találni, de áradt belőle a szépség úgy együttesen. A bokái nyáron — jutott ebben a fél pillanatban az agronómus eszébe —, nyáron, amikor harisnya nélkül járt, szandálban, a bokái ideges hajtásai... mintha minden ideg- és izomszála kiütközne ezen a szépen formált bokán ... Rodin aktjaihoz hasonlított a karja és bokája alapján ítélve. Vékony volt és mégis telt, sovány és párnás, gömbölyű csípőkkel, s ha levetkezik, nyilván meg lehet a bordáit számolni. Az a kitenyésztett típus az a szerencsésen született típus, amelyiknek, akinek semmi más gondja nem volt, mint saját maga. Teste és értelme, az értelme művelése. Francia szakos tanárnő volt egyébként képesítése szerint, az apja tábornok volt, ezért telepítették ki. Az apjának emellett volt még talán négyszáz hold földje is. Mindez, mondom, egy fél pillanat alatt jutott az ag- ronámus eszébe, annyi idő alatt, míg a kimondott szó megállította a Tóth Jóska öklét. S ekkor az asszony (vagy talán lány) odajött az agronómushoz, s azt mondta: — Elek úr (úr volt a kötelező megszólítás a kitele- pítettekre nézvést), maga az oka. — Én? — Jgen. Néhány hete, amikor kértem, hogy ne küldjön vele a nádkévéket behordani, nem oktalanul kértem. Jár utánam, mióta idekerültem. Benn, a központban nem tehetett semmit. A nádhordáskor. mire a másik szekér megrakodott, beindult, egyedül maradtunk. Ott a kévék tövében megkapott.. Szamárság persze, erőszak nővel szemben jó darabig nincs. Míg bírja az ember energiától a védekezést. Egy idő múlva nem bírtam. Amikor miár rosszabb volt a küzdés. mint az. hogy essünk túl az egészen. Az ember néha az életét is feladja, s különben is mit jelent az egész? Csak sorszámot, ö volt a negyedik, aki — mert tehette — rajtam töltötte a kedvét. Azt hittem, a dolog evvel befejeződött. De nem. Azóta nap mint nap nyaggat, szorongat. istállóban, sötét hajnalon, munkába jövet elkap. Mint most is. Tessék. Ez történt. Köszönném, hogy megvédett, ha lenne magának egyáltalán köszönniva- lóm. Dögöljenek meg. Az agronómus fa-arccal hallgatta a hangsúly és indulat nélkül elmondott beszámolót. Csodálkozott, hogy még a vége, az utolsó mondata, a „dögöljenek meg” se csattant fel. Ugyanúgy mondta, ahogy az addigiakat. Szenvtelenül. Nem tudott egy pillanatig mit válaszolni. Nézte a nőt. Tóth Jóska felröhögött. — Hát osztán? Járhat már a pofád! Megkaptalak, ez a fő. — Hun jutott vóna nekem tábornok lánya azelőtt? Le se tudod tagadni! He?! Ekkor vágta pofon az agronómus Tóth Jóskát.
