Népújság, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-26 / 21. szám
NÉPÚJSÁG. 1985. január 24.,. lombot MŰVÉSZET ÉS IRODALOM »• Utassy József: r()adÁJ>JzdjaLú*ikii Róka, terítsd le a bundád! Hideg a föld, minden havas. Hová térdeljen, ha jön a hóvirágbűvölő Tavasz? Koraik erkölcsi konlliktosai — színpadon Négyszemközt Alekszej Arbuzovval A mai szovjet dráma legismertebb és legelismertebb reprezentánsa kétségkívül Alekszej Arbuzov, akinek drámáit 34 országban játszották már. Az úgynevezett csehovi szárny doyenjének alkotói tevékenysége közvetlenül színházi indíttatású volt, miként példaképének, Csehovnak is. Minden darabja — közel harmincat írt — hullámokat ver a szovjet társadalomban. Sikereit drámaírói kvalitásának és állandó színházi jelenlétének egyaránt köszönheti. Azon írók sorába tartozik, akik új csapást vágtak a szovjet drámaírásban, visszakanyarítva a „konfliktusmentesség” és a kivételes hősök szoborszerű ábrázolásától az élet realitásához, az emberek mindennapjaihoz. Az óév búcsúztatása előtti órákban alkalmam nyílott arra, hogy a moszkvai lakásán találkozhassam a szovjet dráma e kiváló mesterével. Bár a hetvenötéves elmúlt, népszerű szerző az utóbbi időben elég sokat betegeskedett, mégis megőrizte víg kedélyét, s rendkívül szívélyesen fogadott. Rögtön a legújabb darabja került terítékre, a Ki a hibás? A mű alig néhány hete készült el — a bemutató valószínűleg a nyár elejére várható —, s a lelkes szerző, érthetően, nem fogyott ki a szavakból, érvelt, értelmezett, magyarázott a dráma kapcsán, egyre azt bizonygatván, hogy korunk erkölcsi konfliktusairól nem lehet eleget írni. A hagyományos vendégszeretet jegyében teázni kezdtünk, majd lassan visszakanyarodtunk a pályakezdés nehéz esztendeihez s végigfutottunk az immár fél évszázados írói pálya főbb állomásain. Arbuzov művészi pályakezdése — a 20—30-as évek fordulóján — különlegesnek és szerencsésnek mondható. A „drámából” lépett a drámairodalomba: az irodalmár diadalmaskodott a színész felett, jóllehet a mai napig él az a mondás, hogy hat szemmel alkotja darabjait, a rendező, a színész, és a néző szemével. Az önképzőkö- ri előadások, a színészstúdiók, a műkedvelő társulatok és a rangosabb színházaik tanuló évei után Arbuzov váratlanul egy drámával jelentkezett. Az osztály — miként az azt követő több darab is, mint a Harmadik Jan, a Hat szerelmes és a Messzi út — magán viselte a mesterségtanulás döccenő- it, a sematikus ábrázolás tipikus jegyeit. A nagy fordulatot az 1938-as esztendő jelentette, mikor egyrészt Arbuzov életre hívott egy színházi stúdiót, amelyben úgynevezett „kollektív” művek születtek közvetlenül a színpadon, másrészt elkészült a főmű, a Tánya, amely mindenképpen a fiatal szerző tehetségét és művészi érzékét bizonyítja, aki darabjában bátran kimondta, hogy a nagyszabású társadalmi átalakulások és építkezések közepette nem kevésbé fontos az ember belső épülése. A dráma egész cselekménye,- a fiatal Tánya életének lírai és tragikus momentumai egyaránt az arbuzovi gondolat szolgálatában állnak. A „szovjet Nóra” — ahogy az akkori kritika fogalmazott — sok-sok megpróbáltatás után végleg megtalálja önmagát. A Tánya viharos sikere után majd másfél évtizedet kellett várni az újabb jelentős Arbuzov-darabra, a Vándorévekre, s éppen húsz esztendőt a méltó társra, az Ir- kutszki történetre, a háború utáni szovjet drámairodalom egyik legjobb alkotására. E hosszú korszak alatt — a művek tanúsága szerint — Arbuzov nap mint nap vívta csatáját önmaga és művészi eszközei megújításáért. Egy idő után felül is tudott kerekedni a „divatos” sémákon, a lapos manírokon. Ezt bizonyítja részben a Ván- dorévek (1954), amelynek középpontjában az a gondolat áll, hogy a boldogság elképzelhetetlen a közelállók — általában az ember — iránt érzett mély felelősség nélkül, s méginkább az lr- kutszki történet (1959), amely a kollektíva és az egyes ember kölcsönhatásának és egymásra találásának megható históriáját mondja el Valjá sorsdarabján keresztül. Az 1960-as évektől a befutott Arbuzov bőkezűen ontja a darabokat, amelyek többsége idővel „lírai” sorozattá szerveződött. A nagy lírai sorozat főbb darabjai: Az én szegény Maratom, Egy boldogtalan ember boldog napjai, A vén Arbát meséi, Esti fény, Kései találkozás. Az emlékezés és A győzedelmes asszony. E művek legfőbb jellemzői : o finom, árnyalt lélekábrázolás és a lírai hangszerelés. Arbuzov akkor nyújtja tehetsége legjavát, akkor van igazán elemében, mikor az emberi boldogság lehetőségeiről, a valódi, a lelkileg-pszicholó- giailag is megalapozott boldogságról, a nehéz tusákban kivívott magára találásokról ír. Mindenekelőtt a finom érzelmek, a lírai hangulatok mestere, de mint a „színházból jött ember”, szereti . a merész asszociációkat, a játékos helyzeteket, az érdekes párhuzamokat és kontrasztokat is. A sajátos arbuzovi stílus és líraiság minden eleme fellelhető már a több mint húsz éve készült, nálunk is bemutaitotit drámáiban. Az én szegény Maratom-ban. A háromszereplős darab arról szól, hogyan találhatják meg helyüket a tegnap harcosai a háború után kialakult emberi kapcsolatokban. Az önvizsgálat problematikájának egyik érdekes változatát a már eléggé ismert képletet, a körülményekbe beleszokott s legszebb álmait feladó konformista, az önmagával és a világgal harcban álló, a mindig megújulni kész „lázadó” és a kettőjük között őrlődök történetét Arbuzovon kívül több drámaíró is színpadra fogalmazta, de a nagy tanulságot — talán a legvilágosabban — éppen egy arbuzovi hős, Leonyidik mondta ki: „Elfáradtam! __Azért, d rágám, mert az ember leginkább akkor fárad el, ha egy helyben áll.” A vén Arbát meséiben és a kimondottan csehovi ihletésű Esti fényben — több aktuális kérdés kapcsán — egyaránt benne van az író „örök” témája a boldogság megmaradásának lehetősége, amely mellett oly sok arbuzovi hős könnyelműen tovahaladt. A lírai sorozat kulcsdarabja, a színházrajongókat Budapesttől New Yorkig meghódító mestermű, a Kései találkozás, amely nagy művészi hőfokon azt bizonyítja, hogy a boldogságot sohasem késő megtalálni. Ezt példázza a magányos, öregedő Ro- gyion és a nem éppen fiatal, de még mindig vonzó és hódító Ligyia egymásra találása. Arbuzov pszichológiai pontossággal és sok bensőséges lírával rajzolta meg a mogorva professzor és az életben sokat csalódott asz- szony portréját. Kettőjük kapcsolatából adódó gro- teszk-félszeg helyzetek és mozdulatok mögül nem félt kibontani a szépet, az emberit. Az pedig, hogy az elma- gányosult szanatóriumigazgató a késői szerelem hatására tud lelkileg megfiatalodni, mert érzelmileg felpezsdülni: írói üzenetként is felfogható. Az emlékezés (1981) és a Győzedelmes asszony (1983) egyaránt az egyik alapvető arbuzovi kérdésre keresi a választ: pótolhatja-e egyáltalán valami az igazi boldogságot, illetve annak hiányát? Mindkét darabban egyértelmű a válasz: aligha. Az utóbbi drámában a bizonyíték valamivel élesebb, hiszen Maja Aleknyikova egész élete egy negatív tanulság. A hivatali rangok fényében sütkérező professzornő önmagának azt hazudja, hogy teljes életet él, holott az adminisztratív munkába való belefeledkezés, az áltudományos sikerek hajhászá- sa sok minden más pótléka. A felismerés ismét későn jött, az író finom célzása szerint — talán még nem túl későn. A felvázolt lírai vonulat nem volt teljesen egyeduralkodó Arbuzov művészetében. hiszen az elmúlt évtizedek során születtek olyan darabok is, amelyek a múlékony irodalmi divatok hatását jelzik, de ezek a kísérletező, esetenként „idegennek” ható művek is szervesen beletartoznak az írói oeuvrebe. Befejezésként az Arbuzov család és a művészet sokszínű kapcsolatáról váltottunk néhány szót. A világhírű író az alkotás mellett élénk figyelmet szentel az új írónemzedék drámáinak. szinte minden este bemutatóra megy, hol Moszkvában, hol egészen távoli városokban. Arbuzov igazi közéleti ember is, vezéregyénisége több művészeti egyesületnek, színházi fórumnak, bírálóbizottságnak. Gyakran tart előadásokat a színház- és a drámaelmélet aktuális kérdéseiről. Mint mondotta, a színház is olyan, mint egy élő szervezet, amelynek megvannak „a maga betegségei, szomorúságai, sikerei és örömei”. Ami a család tagjait illeti, mindannyian, kivétel nélkül, szorosan kötődnek a művészethez: felesége ismert színésznő, gyermekei is a színház, a film világában tevékenykednek. A beszélgetésünk kissé hosszúra nyúlt, a még lábadozó írónak pihennie kellett, hiszen este egy kezdő szerző premierjére volt hivatalos. Azzal búcsúztunk, hogy feltétlenül találkozunk a Ki a hibás? moszkvai be-j mutatóján. Dr. Hekli József az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola adjunktusa A miagyar piktúra meghatározó tája az Alföld, a síkság, ezért beszélünk immár évtizedek óta több nemzedék vizuális termése után is is alföldi iskoláról. A mai magyar alföldi iskola mestere, Kurucz D. István most lett hetvenéves, évfordulóján újabb magas állami kitüntetést kapottá Mvnkácsy-díjas, SZOT-dijas festő, a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze. Születésnapja tiszteletére rendeztek kiállítást a Műcsarnokban. 1914-ben született Hódmezővásárhelyen. Kiemelkedő része van abban, hogy 1946 —47-ben létrejött a vásárhelyi művészek szervezete, s az évente megrendezett vásárhelyi őszi tárlat fontos eseménye képzőművészeti életünknek. Kurucz D. István 1953-ban műtertmes házait átadta a Művészeti Alapnak, hogy létrehozhassák a 8. számú alkotóházat. Kurucz D. István művészete Szőnyi István magániskolájában képezte magát, később. 1940-ben végezte el a Képzőművészeti Főiskolát Rudnay Syula, Nagy Sándor. Benkhard Ágost, Varga Nándor Lajos tanítványaként. Kitűnő oktatói voltak, akik manuális képességét messzemenően kibontakoztatták. így ő tehetett a vásárhelyi központú alföldi iskola megújulásának egyik vezető mestere mind a táj- festesben, mind a portré műfajában. Hódmezővásárhely hagyományaihoz híven a város Tornyai Társasága Kurucz D. István részére tanulmányi ösztöndíjat biztosított még 1934-ben Kétszer kapott római ösztöndíjat. 1962-ben részt vett a velencei biennálén. Kurucz D. István legnagyobb érdeme, hogy történelmi hitellel alkotja műveit. Lényegében Móricz Zsig- mond novelláit folytatja elé- gikusabb hangvétellel. Gubás parasztokat fest. akik vásárra igyekeznek, kendőbe burkolózott asszonyokat, akik beszélgetnek a széles vásárhelyi utcán, és ez a te- refere hétköznapjuk, ünnepük, eszmecseréjük, színházuk — a valóság „egyeteme”. Kurucz D. István festészete az átalakuló valóságnak megfelelő hangvételű. Fóliás tanyát fest, gyarapodást. nem nosztalgiát idéz. Ojabb honfoglalást jelezKendös asszony (Jobbra) Várakozás (Lent) (Hauer Lajos reprodukciói — KS) Tejbegyűjtök nek azon képei, ahol kombájnok takarítják be a termést. gép veszi ált a munkát. szünteti az emberi fáradtságot, a robot keserűségét. 1961-ben festett Női feje remeklés — maga az Alföld testesül benne, a föld, a nyár. Előrehaladásának újabb jele, hogy a hazai tér kibővül, növekednek nemzetközi sikerei, s ez nem egyszerűen Kurucz D. -István offen- zívája csupán, hanem pik- túránk hiteles térnyerése öt világrészen.
