Népújság, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-19 / 15. szám
E gymás után elolvastam — helyesebben összeolvastam, három tábornok könyvét. És beleképzeltem életem egy darabját. Akkor, 1945. május 8-án, Lübeck előtt az országúton meneteltünk katonák, németek, olaszok, magyarok, szovjet hadifoglyok, zárt és szétszórt rendben. A betonúton 100 kilométer hosszúságban nyüzsögtünk összekeveredve, autóban utazó tisztekkel, sebesülteket szállító vöröskeresztes buszokkal, ágyneműjüket, vagyonkájukat kocsin húzó civilekké. Az ég kékjéből félóránként angol Musztángok zuhantak ránk, golyószóróikkal lőttek bennünket, dunnát, embert találtak. Különös menet voltunk — vérben, toliban fürösztve. Az árokban egy kopasz szovjet hadifogollyal lapultam, remegtünk, 21 évesek voltunk, továbbmentünk. Most kezemben, eszemben, szívemben három tábornok (tábornagy) három könyve: Konyev, Montgomery és Zsukov csapást mérő, a fasizmust szétverő, győzedélmes vallomásai. Negyvenöt karácsonya előtt itthon voltam. Három hadifogságból szöktem. Tavasz- szal már a 3. sz. út építkezésén dolgoztam, de a lübecki országúira gondoltam. Nem esett nehezemre szembefordulni a múltammal, akkor falevél voltam a viharban, a magyar fasizmus utolsó 21 éves, tényleges, „felkoncoltatik”-tól félő bevonuló katonája. A rendőrségen 44 augusztusában egy csinos nő adta át a behívómat, némi fenyegetés kíséretében. Negyvenöt december 24-én ismét behívtak a rendőrségre és ugyanaz a nő, igéző kék szemével megvizsgálta a hónom alját, nincs-e SS-pecsét, te- továció félbarna bőrömön. Azóta mindenütt újra jártam szabad és felnőtt emberként, ahová akkor a rossz sorsom vezényelt; Zemplénben, ahol tankcsapdát ástam, Miskolcon, ahol rádiós lettem, Érsekújváron, Tarnócon, ahová Miskolcról gyalog menekült ezredünk, Stettinben, illetve Szcsecsinben. az Odera torkolatánál, ahol akkor a jégbe fagyott tengerjáró hajó árnyékában végezte el dolgát a magyar baka, Pasewalkban, ahol a kaszárnya udvarán az évszázados platánfákra szemünk láttára akasztották a deportált franciákat, Güszt- rohowban, ahol az állomáson bombáztak szét bennünket az amerikai Liberátorok. Lübeckben, Hamburgban. Schlesswig-Hol- steinben, Kidben is jártam, ahonnét ötvenhárom kilósán szállítottak Wupperthalba. Innét is megszöktem. Eegensburgban. a Duna partján, az amerikaiaktól is. Bécs- ben a szovjet kiskatonáktól is búcsú nélkül távoztam. Mosonmagyaróváron a magyar rendőrök Debrecenbe óhajtottak szállítani, a nagy gyűjtő táborba. Nekik sem sikerült. Annak a gyöngyösi rendőr-tisztviselőnőnek sem, aki a hónom alatt csak a fekete szőrt találta. Moszkvában kétszer is jártam, a voloka- lamszki országúton is. A Fekete-tenger hős városában, Novorosszijszkban is találkoztam veteránokkal, akik kiverték a fasisztákat. Elmentem Párizsba, onnét tovább nyugatra, Normandiába, ahol Montgomeryék partra szálltak. Visszajáró, kíváncsi újságírólelkem Halléban, 1970. május 9-én vesztette el rugalmasságát. Egy küldöttség tagjaként, egy protokollünnepség protokolltagja voltam. Küldöttségünk nevében Varga József, a Népsport főszerkesztője mondott köszöntő beszédet, a béke szent nevében, természetesen magyarul. Mellettem ült Szabó Zoli, fiatal kolléga. Felállt és szintén szépen, szívből. értelmesen, világosan, először németül, aztán oroszull fordította Jóska barátom, illetve a mi üdvözletünket, örömünket. Néhány férfikönnycsepp a kaviárra, rákra, pezsgőbe hullt. Irtózom a férficsókoktól, Zolit, a tolmácsoló kollégát azért gondolatban arcon csókoltam. „Május 9-én, 0.45 órakor, befejeződött a feltétel nélküli fegyverletételről szóló okmány aláírása ... ezek a férfiak (a szovjet tábornokok — a szerkesztő megjegyzése), akik maguk is megszokták, hogy a legcsekélyebb félelem nélkül nézzenek szembe a halállal, bármennyire tartották is magukat, nem tudták visszaszorítani könnyeiket.” E gondolatokat Zsukov írta, az „Emlékek, gondolatok” című könyvében. Az „Alulírottak, a Német Főparancsnokság nevében, beleegyezünk abba, hogy egész szárazföldi, tengeri és légi haderőnk, valamint a jelenlegi német parancsnokság alatt, álló erők feltétel nélkül letegyék a fegyvert a Vörös Hadsereg Legfelsőbb Főparancsnoksága, valamint a Szövetséges Ex- pedíciós Erők Főparancsnoksága előtt.” Keitelék ezt május 9-én, 0 óra 43 perckor írták alá. A magyar ezred megmaradt, csellengő, rongyos, éhes katonái, május 9- én. délelőtt 10 órakor estek fogságba. Ez a nap volt békés életünk első napja. Egy fényes éjszaka után egy fényes nap. A béke fénye az egész emberiségre, a mi bűntelen- bűnös, 21 éves, kopasz fejünkre is hullt. A háború 2194 napjában 44 millió ember halt meg és 35 millió megsebesült. Csak Fortuna a megmondhatója, hogy aki ott megmaradt — hogyan maradt meg. Különös, de most, hogy a tábornokok könyveit — Zsukovét újra — elolvastam, agyamban még tisztább, még élesebb lett a kép, a háború okát, célját, lényegét, s benne porszem szerepemet illetően. Pedig, közel négy évtized alatt mennyi könyvet olvastunk, mennyi filmet láttunk a pusztításról, kegyetlenségről, a helytállásról, a hazaszeretetről. Közepes és jó könyveket, gyenge és nagy filmeket. Konyev, Montgomery, Zsukov könyvei történeti dokumentumok. Nem irodalmi remekművek, nem is léptek fel ilyen igénnyel, de nagyon érdekesek és izgalmasak. „Egy háborús emlékirat szerzője... azzal teszi a legnagyobb szolgálatot, ha elsősorban azokról az eseményekről és dolgokról ír, amelyekkel maga is közvetlen érintkezésbe került... A háború általános képe csakis sok visszaemlékezésből állhat össze...” Konyev marsall vall így — epilógus helyett. Három tábornok, két nagy iskola, három különböző alkat, de katonák, bármennyire különbözött is felfogásuk, természetük, taktikájuk és stratégiájuk. Az írás, minden írás, azzal a veszéllyel jár. hogy az ember önmagát adja, kendőzetlenül. A szerző az olvasó elé lép, s legyen bár zseniális hadvezér, egyenruháján átsüt az ember. Az olvasó szubjektív, az vagyok én is. A legszínesebb, a legnagyvonalúbb a három között Zsukov volt. És. bocsánat, Montgomery időnként angolosan prűd, kicsinyes, saját felső vezetőivel is ellenségeskedő. Konyev számomra a legszimpatikusabb, mert katonának is emberien volt szerény. Csapatai, derék tábornokaival az élen, már Berlin külvárosában harcoltak, amikor Moszkvából közölték vele: vonuljanak Drezdába, illetve Prága felszabadítására. Így a fasiszta főváros elfoglalásának dicsősége az I. Belorusz Frontra és parancsnokára, Zsukov marsallra várt. Konyevék útjában volt Drezda, felszabadították. A vezér személyesen segített a drezdai képtár felbecsülhetetlen értékű elrejtett anyagát megkeresni, megtalálni. Konyev a kőbányában csodálta meg a Sixtusi Madonnát, a képtár leghíresebb képét. És. . május 9-én. hajnali három órakor, csapatai behatoltak Prágába. „ .. .Azután más ügyek zúdultak rám ... nem nagyon élvezhettem én akkor a győzelem napjának örömeit...” — vallja be őszintén Konyev, a Negyvenötös esztendő című könyvében. Montgomery marsall természetesen az marad szemünkben, aki volt, az alameini hős. Rommelt verő győztes, antifasiszta katona. N em hittem volna, hogy megúszom az utolsó perceket, hogy egyszer hazakerülök. Azt még kevésbé hittem akkor, hogy valaha a győztes tábornokok könyveit olvashatom. Suha Andor Cifrahéftyti Látszólag romantikus; szűk utcáit Krúdy hangulata hatja át. Benn? Magányos öregek, hiányzó közművek, nehézkes tűzelőellátás. — nehéz élet (Köhidi Imre képriportja)
