Népújság, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-19 / 15. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1985. január 19., szombat Emberség és minőség Keresztúry Dezső arcvonásai Aligha volt a magyar kultúrának, irodalomnak s — tegyük hozzá — a közéletnek nagyobb nemzedéke, mint amelyet a századforduló évei hoztak: József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc korosztálya. És ezt a nemzedéket nemcsak az alkotás, hanem a szerep is naggyá tette, lett légyen ez a szerep művészi. kritikusi, irodalompolitikai vagy éppenséggel művelődésügyi. Korunk megkövetelte a helytállást, meg a sokoldalúságot : a legjobbaknak az ozorai példát követve kellett sereget mutatniuk, éspedig sokféle fronton. Ehhez persze, tehetség és fölkészültség kellett, de még inkább elszántság, hit és következetesség. Mindezt elmondhatjuk a föntebb említettekről, de elmondhattuk a nemrégiben ünnepelt, irodalompolitikai tényezőként is oly fontos Illés Endréről, most pedig arról a Keresztúry Dezsőről, aki — alig hisszük el, de az évszámok nem tévednek — szintén nyolcvanéves lett. Mint annyi tehetséges, nyitott és kulturált magyar ifjú: ő is költőnek indult. Csakhogy erős kritikai érzéke lévén, alig múlt húszéves, mikor ígéretes zsengéit megsemmisítette. Tudóssá lett tehát, de a tényeg gazdaságának ismeretében, kritikai kiadások mestereként, összefoglaló antológiák, tudományos képeskönyvek készítőiéként sem volt száraz pozitivista : értelmes munkáját mindig érzelem dúsította. S egy pár évtizeddel ezelőtt, már mintegy gazdag pálya új állomására tért vissza ifjúkora költői útjára. Közhely lenne örök fiatalságát emlegetnünk — hanem a közhely is lehet igaz. Közhely pannóniai volta, a klasszikus hagyományhoz; a lankás dunántúli tájhoz való kapcsolódása. Közhelyeket kell mondanunk, ha rendkívüli műveltségét emlegetjük. Ha utalunk tudós voltára, arra, hogy mily kiváló germanista vagy hogy Arany Jánosnak, Batsányinak, Babitsnak nincs különb ismerője, értelmezője. Ha fölidézzük, mily nehéz posztokon tevékenykedett, így Berlinben, a náci fővárosban is a független magyar szellem képviseletében, a németség kultúrájának kettős arculatából pedig mindig az örök humánumot megvilágítva. Emlékezhetünk arra, hogy mit tett, mint a magyarság európai helyének megvitatását kezdeményező, problémafölvető, gondolatébresztő hazafi. Hogy mily nagy nevelő volt: az egyetemen vagy az Eötvös Kollégiumban éppúgy, mint később miniszterként, amikor a demokratikus iskolaügy, a tudománypolitika és a közművelődés alapjait rakta le — amiért aztán egy demokratikus szólamokat szajkózó, ám annál antide- mokratikusabb időszakban hosszú évek mellőzöttségével fizettek neki. Zokszó nélkül dolgozott akkor is, könyvtáros volt, színházzal, zenével. Versei mind a dunántú- gyűjteményeket tett közzé, s végül mind nagyobb hatással szólalt meg, mint költő. Hatással, de nem hangerővel. Versei mind a dunántúli klasszikus hagyományhoz kapcsolódtak, s ilyenek ma is: humánum, magyarság, mélyen átélt közösségi érzés és őszinte személyesség jellemzi verseinek vonulatát, amelyekre épp e hagyománynak megfelelően, a formai készség, finom ízlés, visszafogott kifejezésmód a jellemző. És még nem szóltunk a közvetítőről, az esz- széíróról, a fordítóról. Folytassuk? Lehet méltatni Keresztúry sokféle tevékenységét. mennyiségre is meghökkentő, amit különböző területeken véghez vitt, de mindarra, amit kultúránk közös asztalára letett: az emberség és minőség a jellemző. Krisio Nagy István KERESZTÚRY DEZSŐ: Karácsonyi rondó Népszokássá lett a fenyőfa, gyertya, cukor, aranydió; — muszáj-ajándék kell, mióta Mikulásból lett Télapó. Bennem zsigermelegen csak az él, mit csöndjéből gomolygat föl a mély: pihenő, kérődző állatok, betlehemező pásztorok közt én is játszó gyerek vagyok, a „haj regő rejtem’’, a láncos bot. csillagos ég, imbolygó mécsek, éjféli mise, hars hálaének. Ébred a vágy, a remény, hogy újraszületik bennem, mi eddig is súgott szavaim értelmét tudva, s élni tanított azzal is, hogy semmit szószerint ne vegyek, ünnepet, magányt, kínt, örömet: kotlott gomolygó mélyeimen s jeleket költött ki a kegyelem. # A megváltást váró századok újraszültek egy csillagot; leheltek a jászol barmai, s robogtak Heródes gyilkosai, Máriát József s a Kisdedet csak azért rejtette, szöktette meg. hogy ne vesszen zsarnok kardja alatt; legyen Isten-Atyjának Áldozat. Napfordulóból lett karácsony, a Mikulásból Télapó, az ember száll rakéfeszárnyon, s a Kozmoszból mi várható? Effet, a karikaturista Az 1908-ban született Francois Lejeune, művésznevén Jean Effel francia karikaturista, Európa legnépszerűbb rajzolóinak egyike. A karikatúra századunkban, ha veszített is a XIX. században, betöltött közéleti szerepéből, az újságok és folyóiratok révén a tömegek felvilágosításának és hangulati befolyásolásának fontos eszköze maradt. Az autodidakta J. Eiffel saját ízű. kissé naiv, de rendkívül szellemes és találó gúnyrajzaival, amelyek haladó szemléletéhez híven a francia baloldali lapokban jelentek meg évtizedeken keresztül, hathatósan hozzájárultak a francia polgárok világnézeti neveléséhez. Több mint tízezer rajza közül — amelyek először a Francé Soir-ban.a L’Ex- pressben, a L’Humanité-ben. a Francia Kommunista Párt lapjában és a Les Lettres Francaises-ben láttak napvilágot — sok önálló kötetben is megjelent, világszerte ismertté tette nevét. Mesekönyveket is illusztrált realista, a naiv művészek elbeszélő modorához közelálló felfogásban. Rajzalbumainak csattanós humorú szövegét is maga írta. A csúfondáros, szkeptikus, mégis lírai előadásmód a velős képaláírással feledhetetlenné teszi munkáit. köztük a nálunk is több kiadásban megjelent Az ember teremtése (1956), Adám és Éva. (1956) A kis angyal (1957). Amikor az állatok beszéltek (1957), Adám és Éva szerelme című könyveit, melyekben korunk minden hagyományt kétkedéssel fogadó embere számára írta át a Biblia történeteit megértő humorral, feledhetetlen kedvességgel. Kifigurázta a világ teremtését is. Az Isten nagyszakállú öregember képében tudálékosan mondja a két bámészkodó kisangyalnak: A •levegő két rész hidrogén és egy rész oxigén. Ebből közkedvelt koktél lesz, meglátjátok.” Az eső teremtéséhez ezt írta: „Ahhoz, hogy a vízből felhőket gyárthassunk, szükségeltetik egy habverő.” A' bányák úgy jöttek létre, hogy egy földgömbbe vájt feneketlen lyuk előtt az angyalokra ráparancsolt: „A szenet hordjuk le a pincébe, gyerekek”! A francia történelmet is átköltötte az 1971-es Képes francia történelem című művében. Fasizmus elleni karikatúrasorozata a De la Rocque ezredes (1953). Politikai karikatúrái napjaink eseményeit magyarázzák pártos állásfoglalással. Munkásságáért a Békevilágtanács 1953-ban aranyéremmel tüntette ki. 1964- ben pedig megkapta a nemzetközi Lenin Békedíjat. Effel 1982-ben hunyt el. ■■■■■■■ Nagygombosi szőlőültetök Ru hatvanii Hatvani téglagyár Egri : nm LŐKÖS ISTVÁN Régi telek, régi mesék Zemplénben, sok év után megjelentek a farkasok. Ordításuk esténként falvak csöndjét veri fel, az erdőn széjjeltépett szarvas-, meg őzbetemek jelzik újbóli jelenlétüket. Kemény, kiadós tél van újra. Amolyan Krúdy rajzolta, természeti szépségekkel teli, jeges, havas, zúzmarás igazi tél. Egy Krúdy-elbe- szélés hőse is felötlik az emlékezetemben, a vencsellői kéményseprő nevezetesen, akit valahol a Nyíren széttéptek a vándorokra leselkedő, a máramarosi hegyekből a nyíri országúinkig kóborló farkasok. Hullik a hó, az erdő fehér kabátot öltött, s hófehér paplan alá vetette magát a tisztás is. mintha félálomban azt szeretné megtudni: igaz-e a jeles mester ama mondása, hogy a hóesésnek hangja van. Van-e vagy nincs, ki tudná eldönteni?! Mert csendesség van szerte a tájon, ha némán, meg-megállva 'hallgatózunk, ám máris megtörik a csend, ha lábunk lépésre mozdul, roppan, csikorog a fehér taikaró, muzsikálva egy kicsit, s a hulló pelyhek a gyönge szélben, mint megannyi táncoló tündér libbennek tova. •. A vencsellői kéményseprő halála régen volt. Lassan tán száz év is elballett azóta, s lám emléke mégis megmaradt egy kecses vázához hasonlítható, míves elbeszélésben. De hová lett a farkjaskalandról szóló hajdani históriák sokasága, amelyek régebbiek is voltak talán, s némelykor hasonlóan tragikus. máskor sikeresebb végezetűek? Hová lettek — kérdezhetjük — a történetek, melyeket mécses mellett, búbos kemencék melegénél, a padkán ülve, vagy a sutban heverve hallgathattak a gyermekek? Tovatűntek a múló időben, mint a sírbaszálló, mesélőkedvű egykori öregek, kiknek sírhantjait télidében belepte-belepi a hó. De talán mégsem valamennyi mese. Ha kutatgatunk az emlékezet színes kacatjai között, talán felötlik a múltakból egy-egy történet, amelyről le lehet fújni a porit, s ismét régi szépségét mutatja, vagy legalábbis hangulatokat idéz. régi-régi téli esték meg hajnalok hangulatát. .. Hideg, ködös, zúzmarás reggelek félhomálya idéződdik fel bennem, a ház előtt még ritkán roppan meg a fagyos hó a csizma talp alatt, aztán egyszerre valami mesebeli, csengő háng szüremlik be az ablakon, távolról előbb, aztán mind közelebbről, most már nem is egybemosódó, hanem külön-külön érzékelhető, mégis együttmuzsikáló csengőhangok: az erdőtanácsas szántalpakra rakott hintája siklik le a majorból, gazdája igyekszik a városba; a lovak nyakán szól a csengő. Kint lassan világosodni kezd, de opálos marad ez a világosság, olyannyira, hogy a szomszéd udvar koronatövisfáí óriás karácsonyfáknak tűnnek. Ez a szomszéd udvar nyáron az önfeledt játék színtere, most inkább csak az ablakon át oly szép, kivált ha Margit néni meséihez teremt hangulatot. Mert Margit néni elbűvölően tudott mesélni. Estébe nyúlóan, félhomályban és lámpafényben egyformán, kiszínezve, fordulatokkal élénkítve a maga élményeiből felfakadó történeteket. Sokszor esett szó akkor farkasokról is, s a velük viaskodó emberről; emberekről, akilk valaha — miként a vencsellői kéményseprő is — valóban élő személyek voltak Margit néni édesapjának, s nagyapjának alakja elevenedett meg előttünk, akik „iskolamesterek és éneklők”, azaz kántor-tanítók voltak a számunkra már történelminek számító időben. Ők viaskodtak a nehéz télidőben farkasokkal, lóháton vagy szánon utazva az erdők övezte országúton, de még a városszéli házaktól jó futtatásra eső falu határa között is.
