Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-08 / 288. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. december 8., szombat (Fotó: Hauer Lajos — KS) Titoktartás? Az élet jó néhány terü­letét lengi át a titoktartás. Ezekhez a területekhez szá­mítjuk többek között a pénz­ügyeket. Nem állunk egyedül e té­ren a titoktartással. Nyu­gati országokban az egyik legnagyobb illetlenségek közé tartozik valakinek a fizetése felől érdeklődni. A pénzügyek bizonyos fajtáit pedig államilag garantált diszkréció övezi. (Gondol­junk csak Svájcra, ahol nemrég népszavazás erő­sítette meg a bankbetétek titkosságát!) A takarékbe­tétek nálunk is titkosak, felfedésük csak körülhatá­rolt esetekben lehetséges, akkor csak, ha bűncselek­mények ügyében nyomoz a hatóság, s ezeknek köze van a takarékban őrzött pénz­hez. Sajnos, ez a titkosság csak onnan kezdődik, ahon­nan a pénz elindul OTP- beli útjára, amikor vala­melyik fiók felveszi a pénzt. Mert vajon diszkrét körül­ményeket jelent-e az az üvegkalicka, amely mögött a kedves kartársnő dolgo­zik, aki átveszi vagy kifi­zeti a pénzünket? Egy csöp­pet sem. A sorban állók mindent látnák. Azt is, mennyit teszünk be, azt is, mennyit veszünk ki onnan. Hogy mennyit teszünk be, abból legfeljebb csak kö­vetkeztetni lehet anyagi helyzetünkre. Ez talán az adóhivatalnak jelenthetne valamit, bár aligha van (lesz) emberük arra, hogy az OTP-fiókban leselkedjen, úgy ítélje meg eltitkolt jö­vedelmeinket. De hogy mennyit veszünk ki, az már mások kíváncsiságát is fel­csigázhatja. S -ezzel máris félretehet- jük az ironikus hangne­met. Mi van akkor — és ki zárhatja ki ezt? — ha rosszra kapható ember áll a hátunk mögött, a lakos­ság bankjának pénztára előtti sorban? Aki eredeti­leg személyi kölcsönt akart csupán fölvenni, szorult helyzetét enyhítendő. S ez az ember — látván, hogy előtte valaki ezresekből ál­ló köteget vesz át — hirte­len más módját találja ki a pénzszerzésnek. Mondjuk azt, hogy utána megy és elrabolja az ezreseket? A nyugat, bankokban — amelyek amúgy is a pénz templomai — jobban ügyel­nek. Ott aligha nyílik al­kalma illetéktelennek be­pillantania a pénzkivevők és -betevők pénzügyeibe, Igaz, ott nagyobb összegek forognak, amelyek kamatai­ból inkább telik a biztonsá­got szolgáló berendezésekre, de azért mi is tehetnénk valamit e téren, amíg az elektronikus pénzkivételi módszerek nálunk is elter­jednek. Félreértés ne essék, nem azt kívánom, hogy a jelen­legi, takarékosságra intő gazdasági helyzetben — amelyben persze az OTP- nek is jól jön, ha minél több a betétes — külön helyisé­geket alakítanak ki, ame­lyekben csak az OTP-alkal- mazottak és a pénzét hozó­vivő ügyfél tartózkodik a művelet lebonyolításának időpontjában. De azt igen, hogy tegyék lehetetlenné a bekukkantást a jelenleg al­kalmazott üvegkalickákba az illetéktelenek számára. "Akár a szerkezeti anyag megvá­lasztásával, akár például fényt visszaverő, tükröző fólia felragasztásával. S akkor majd nem zavarja az ügyfeleket, hogy boldog­boldogtalan belelát pénz­ügyi műveleteikbe. Talán még a forgalom is emelked­het attól, ha a betétesek látják, valóban titkos a tit­kos takarékbetét. Gőz József Befejezték a kukorica betakarítását az IKR taggazdaságai Végeztek a kukorica ‘be­takarításával a Bábolnai Iparszerű Kukoricatermelő Közös Vállalat taggazdasá­gai ; több mint 200 000 hek­táron vágták le a fontos takarmánynövényt. Több­ségük a szokottnál sokkal később, csak október má­sodik felében kezdte a nagy munkát, azután vi­szont sem jelentősebb csa­padék. sem fagy. sem dér nem akadályozta folyama­tosságát. A kukorica magas víztartalma miatt eseten­ként szűknek bizonyult a szárítók kapacitása, így hát a tervezettnél lényegesen több kukoricát tárolnak nedves állapotban. Több helyen a nedves kukoricát átmeneti tárolókba helyez­ték el. és később szárítják meg. Elegendő kombájn állt a taggazdaságok ren­delkezésére, s a nagy mun­ka segítésére a közös vál­lalat központi és körzeti raktáraiban, valamint szer­vizszolgálatában megszer­vezték az állandó ügyele­tet. Alkatrészhiány sem lassította a 200 000 hektár­nyi kukorica betakarítását. Jó ütemben dolgoznak az IKR-taggazdaságok a jövő évi gabonatermés megalapo­zásán is. Szinte a betaka­rítógépek nyomában dol­goznak a traktorok, s né­hány napon belül végeznek a betakarított kukoricaföl­deken még hátralevő őszi munkákkal, az alap-műtrá­gyázással, a szántással és a szervestrágyázással. Ugyancsak a jövő évi na­gyobb termés előkészítése és a költségek csökkentése érdekében az IKR és a Bá­bolnai Mezőgazdasági Kom­binát szakemberei közös határszemlét tartottak; táb­lánként felmérték, hogy kell a kukoricatermesztési technológiát finomítani, tö­kéletesíteni. Tapasztalatai­kat átadják a közös válla­lat minden taggazdaságának. EGY ÉJSZAKA AZ ÁZSIÁI VASÚTON — SASUK­VACSORA HÁROMEZER MÉTER MAGASBAN — KERESZTÜL­KASUL KURDISZTANBAN — HÁREM­KALAND TÖRÖK FÖLDÖN Magyar tábor az Ararát alján (Oláh Péter felvétele) A Mátra aljáról az Ararát csúcsáig Mit keres a Kilimand­zsáró havas csúcsán a forró tropikus szavannák ragado­zójának, a leopárdnak meg­fagyott teteme? Sokan tették fel ezt a hamingway-i kérdést a ma­gyar Afrika-hegymászó ex­pedíció tragikus kudarca kapcsán is. Ahogy már ilyenkor szokás, szakavatot­tak és avatatlanok tűnőd­tek el fontoskodva: egyálta­lán van-e értelme 5985 mé­ter magasra vágyni egy olyan „mezei ország” fiainak, ahol a legtekintélyesebb magas­ság csupán 1015 méter. Egy „domb” a félelmetes hegy- óriások között. A vélemények persze meg- oszlóak; vannak, akik fele­lőtlen kockáztatásnak, affé­le krakéler ésszerűtlenség- nek tartják a vállalkozást. Ám, akadnak olyanok is, akik pártfogásukba vették a sziklák és meredélyek mar­cona vándorait. Az utóbbiak arra hivatkoznak — nem is minden alap nélkül —, hogy pontosan száz évvel ezelőtt Déchy Mór sokkal kedvezőtlenebb körülmé­nyek között és korszerűtle­nebb eszközökkel hágott fel a Kaukázus zordon, szírijei­re. — Azóta szinte már szer- vuszt köszön az Elbrusz is a magyaroknak — állítja a gyöngyösi alpinista, Oláh Péter, akit hegymászó ba­kancsa jó néhány csúcstel­jesítményre vitt már el. Az idén például a kis-ázsiai hegycsúcsra, az Ararátra. Azonban maradjunk még egy gondolatra idehaza, a földtől csupán négy emelet _ magasságban, a fiatal mező- gazdasági mérnök munkahe­lyén, a Mátraalji Szénbányák irodájában. S hallgassuk meg mi a szakember véleménye az emberéletet követelő af­rikai expedícióról. — Alpinista berkekben is sokat dekázgattunk, fontol­gattuk, elemeztük a tragikus kudarcot. A bennszülöttek úgy vélik, hogy a Kibo — a Kilimandzsáró szuahéli el­nevezése — szellem min­den évben áldozatot köve­tel. Ám, szerintünk a bal­esetet kiváltó ok az 5000 méteres magasságban jelent­kező hegyi betegség volt. — Melyek a tünetei? — Hasonlók, mint a búvá­rok keszonbetegségének. El­veszti tudatát, ítélőképessé­gét a hegymászó. Mi taga­dás, jókora felelőtlenség is ilyen állapotban útnak indul­ni. Még akkor is, ha csak az utolsó kilométerekről van szó. Tudjuk, fájdalmas kudarc és veszteség ez a családnak és a sportágnak egyaránt. De egyben a vér­tanúság tanulság is: be kell tartani az alpinisták íratlan aranyszabályát. Csak kifo­gástalan testi és szellemi kondícióban vágjunk neki az utolsó métereknek is. A beszélgetés helyszíni varázsához jobban illene ta­lán a tisztáson parázsló tá­bortűz és egy hegyi sátor­tábor képe. De úgy gondol­juk, a közelmúlt sikeres Ararát-expedíciójának em­lékét még nem fújta be a havasi szél pora. — Hogyan is kezdődött te­hát az a híres hegymászó ex­pedíció, amelynek során el­sőként tűzték ki a magyar tri­kolort egy újabb hátborzon­gató bércre. Régi „hegycsúcsvadászok” és barlangászok családi vál­lalkozása volt az idei túra — kezdi a nem mindenna­pi élmények visszaidézését Oláh Péter, ö is többi tár­sával együtt egyetemista éveiben csatlakozott dr. Nagy Sándornak, a Kertészeti Egye­tem tanárának globetrotter — világutazó — köréhez. A tanár úr rutinos hegymá­szó, hiszen jégcsákányát le­szúrta már Mongóliában, a Kaukázusban, a Tátrában és a Kárpátokban egyaránt. A KISZ Központi Bizottsága is segített, hiszen szolgálati út­levelével látta el a sasok lakhelyét megtekinteni kí­vánó fiatalokat. Egy augusz­tus eleji hajnalon átrobo­gott velük Ukrajna sztyep­péin a vonat, s máris Lvov­ban voltak. Egy rövid vá­rosnézésre futotta idejük­ből, aztán a felhők fölé emelkedett velük az Aero­flot hel'yijáratú repülőgépe, hogy az ősi Grúzia híres vá­rosába, Tbiliszibe repítse őket. Természetesen a társa­ság tagjait nem csak a hegy­csúcsok érdekelték, hanem a tájak és az emberek is. Az igazi élmény azonban az volt, amikor csak úgy pró­baként, hogy ki ne essenek a gyakorlatból, nekilódult a csapat a 4060 méter magas Ararátnak. Azért választot­ták a szovjetunió—törökor­szági határátkelést, hogy ol­csóbban jöjjenek ki a szű­kös pénzből. — Sohasem felejtem el azt az éjszakát, amelyet a 3000 méter magas hegyi ,,dácsá­ban” — tanyán — grúz vendéglátóinkkal töltöttünk. A csodálatos zöld övezetben igazán jólesett az azerbajd­zsán pásztorok birkahúsból készült saslik-vacsorája, no meg a kiváló grúz konyak, vodka is melegítette a szí­vünket. A lakmározást kö­vető hajnalon aztán meg­lódult velünk az az ázsiai vonat, amely Leninakanból a törökországi Karsba vitt. Igazi néprajzi és ecnikai ta­nulmányt lehetett végezni a kupéban is. Együtt utaztak irániak, Uurdok, törökök, ör­mények, no és kilenc elszánt magyar hegymászó. Felejt­hetetlen élmény volt az örök­ké hófödte Ararát hegycsú­csa alatt meghúzódó kis te­lepülés minaretjeinek első látványa. Ezután következett a „feketeleves..Ugyanis ázsiai rokonaink kalmár­szellemét teljesen felcsigáz­ták a vastag bukszájú nyu­gatnémet turisták. Iszonya­tos árat kértek a hegyi ve­zetésért. Szerencsére, egy jámborabb kurd karavánve­zető ajánlkozott,hogy elkí­sér minket, csak úgy, „sa­rasán, papucsosan” az 5165 méter magasba. Három és fél kilométer*j a tenger- szini fölött vertük le éjsza­kára sátrainka* ám a mu­zulmán atyafi csak egy egy­szerű lószőr pokrócba bur- kolódzott, kicsiny tüzet ra­kott, és egész éjszaka han­gosan recitálta a Koránt. Öt az melegítette, minket meg a lelkesedés, hogy elsőként tűzzük ki a csúcsra a ma­gyar zászlót. — Gondolom, a továbbiak­ban is számos egzotikus em­lékkel gyarapodtak ezen a vadregényes környéken. — Sajátos élmény volt, amikor a hegyvidéki . sá­torlakó türkmén törzsekkel találkoztunk, s juhtúróvai, forró teával láttak vendégül minket. Asszonyaik boszor­kányos kézügyességgel szö­vik a szebbnél szebb, no persze, méregdrága szőnye­geket. Ajándékba csak egy színes gyapotszáiat adtak Este pedig egy kurd erődít­ményben voltunk hivatalo­sak vacsorára. Egyedül mi voltunk fegyvertelenek. A kurdok hagyományai úgy követelik, hogy minden fér­fi valamilyen szúró, lövő szerszámmal legyen felfegy­verkezve. Ám, az angolul is jól beszélő fiatalok a han­gulatos teázások közepette szívesen mesélték el népük küzdelmes történetét. Ven­déglátóink szobája falán egyébként ott dísztlgett Musztafa Kemál pasa portré­ja mellett Khomeini ajatol- lah fényképe is. Elmondot­ták, hogy csak az őáhaluk ismert hadi ösvényeken, csa­pásokon be is járnak Irán­ba. Noha a siíta főpap arc­mását őrző okmánnyal egy­szerűbb. .. — A sikeresen végrehaj­tott hegymászásról tudósított a Népsport is. De, hogyan tértek haza? Hiszen, ha jól tudjuk, két részre szakadt a társaság. — Én egyik barátommal még két hétig keresztül-ka- sul beutaztam egész Anató- liát. Fürödtem a rádiumos kappadókiai vizekben. Göre- mében és Ürgüpben bicská­val faragtam a puha szik­lákat. S megcsodáltam Kó­nyában a keringő dervisek kolostorát. Azalatt a többiek majdnem benősültek egy török hárembe, de azért nagy nehezen csak-csak hazaevic- kéltek ők is a vendégszere­tő atyánkfiái társaságából. — S jövőre hová űzi a kalandra éhes szíveket a vágy? — Sajnos, kiskeresetű kez­dő mérnök vagyok, s a töb­biek is elég vékonypénzű- ek. így nem lehetnek vér­mes reményeink. De, ha si­kerül összespórolni egy kis pénzt, meg ha segít min­ket továbbra is a KISZ Központi Bizottsága: Irán hegycsúcsaira vesszük az irányt! ­Soós Veszekedő szeretők Közelednek immár, köze­lednek „jeles” napjaink, ős­idők óta való decemberi ünnepeink. Ezeket, kivált­képp a karácsonyt, a sze­retet, a béke, a megbékélés ünnepének is nevezzük. Méltán, hiszen maga a ter­mészet is békés képet ölt körülöttünk, s ha nem is mindig, de többnyire szép, puha, új — részben a csen­det és a nyugalmat, részben pedig a gyermeki, az ifjon­ti örömöket is szimbolizáló —, szűz hó lepi már ilyen­kor hegyeinket, kertjeinket, óvja-takarja az őszieket. Igen, szép a december és szép az ünnep. Szép, hogy az összetartozók egymáshoz ilyenkor még közelebb ke­rülnek, sőt akad arra is eset, hogy olykor már-már túlcsorduló érzelmeinkből idegenek is részesülnek — a szeretet meg-megújuló hullámai öntenek el ben­nünket. \ Karácsony, új év ... Milyen jó is lenne, iste­nem! — milyen jó, ha ez az egész valahogy fordítva len­ne! Ha az év — gyorsan őrlődő életünk nagyléptékű kronométere — egészében így telne el. Vagy bár — ha már másként nem lehet — legalább fordulna meg a helyzet, s szeretnénk, be­csülnénk, tisztelnénk egy­mást az esztendő tizenegy haván át, s maradna csak egy kurta hónap a vészé- kedőknek, civakodóknak. De sajnos, mindennapja­ink mást mutatnak, na meg: a szociológiai felmérések. Ezek tükrében nézve nap­nál fényesebb, hogy az em­berek — rengeteget ve­szekednek. Házastársak, szülők-gyerekek, szeretők, barátok, kollégák, fiatalok, öregek. Ne tagadjuk, nagy, nehéz, mondhatni: nemzeti gondunk ez. Okai pedig el­sősorban nem eleve rossz, eredendően agresszív alka­tunkban keresendőek — hi­szen hinnünk muszáj, hogy mindőnk jónak született —, sokkal inkább létünk ki- sebb-nagyobb, nem ritkán méltatlan, megalázó harcai­ban, anyagi, egzisztenciális dolgainkban, olykor pedig — kiélezett időszakok idején — úgyszólván a „világhan­gulatban”. Sokan úgy vélik — köz­tük én is —, hogy elsősor­ban ezek, élükön a puszta létért vívott mindennapi ke­mény küzdelemmel —, és megannyi más konfliktus­alap torzít időnként ordíto­zó, üvöltöző fenevadakká bennünket. Erre persze munkahelyünkön sor alig. ha kerülhet. Felduzzadt, fe­szítő, idegtépő indulataink gátjai általában csak otthon, családi, baráti, körökben szakadhatnak át. s szitkok, szidalmak özönét ontják egymásra ilyenkor szülők és szeretők. Immár sem egy. mással, sem egymás nélkül meg nem lehető, nappal a munkában „békésen” alkotó, este otthon őrjöngő — szeb­bet, jobbat, tökéletesebbet akaró — egymásnak ren. deltetettek. Jeles napjaink közelednek, s mi lassanként félretesszük indulatainkat, a felgyülem­letteket, hogy bírjuk most szeretni legalább azokat, akik szeretni — minket igyekeznek. B. Kun Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents