Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-31 / 306. szám

Tél a Mátrában

Karácsony másnapján hótakaró borította be a Mátrát. Több ezren keresték tel az ismert téli sportparadicsomot, élvezve az első igazi tél adta örömöket

(Szabó Sándor felvételei)

T

él van, fagy. A hegyoldalak, -gerincek fái között kéreghasogató szél jár. És csöndes, holdfényes estéken mesz- szire elhallani a tüzelő rókalányok és -asszonyok panaszlásait, amint ugatva- vonyítva hívják elcsatangolt párjukat.

Péntek este volt, a vacsorafüst már felszállt a kéményekből. Előbb még végignézte a híradót a televízióban, csak azután kezdett szedelőzködni Menyhért, az öreg vadőr. Egyetemista unokája is sietve öltözködött. Menyhért szelíden bazsalygott csurgatott bajusza alatt, amint a fiú buz- gólkodását figyelte, hogyan tekergeti lábára a kapcát, s aztán aprókat nyögve húz- kodja-cibálja a szöges talpú csizma szárát. Még reggel megígérte neki, hogy vele tarthat az éjszakai őrjáratra.

— Jeles ünnep jön, sokan áhítoznak nyúlpecsenyére. Az Ibolyásnál tíz hurkot számoltam meg egy csomóban, tegnap pedig még nem volt ott egy se. Ma éjszaka fülön csípjük a gazembert! — morogta mérgesen.

Amikor unokája a vakus fényképezőgépet is nyakába akasztotta, figyelmeztetően rászólt:

— A villogó masinádat ne hozzad. Minek most? összevissza csikargatja a bozót.

— Hagyja csak, nagyapó. Majd megörökítjük a tetten ért hurkolót, hogy ne tagadhasson le semmit...

A fagy megkeményítette a hó tetejét, nagyokat roppant a lábuk alatt.

— Beszélget a hó — mondta az öreg Menyhért.

Hosszán elnyúló völgyben haladtak. Em- ber-nem-járta szűz hóban tipródtak.

— A városban nem találni ilyen utakat. Ott mindig egymás nyomába lehet csak lépni, mert valaki mindig ment már az ember előtt — töprengett hangosan, igazítva egyet a vállára akasztott puskán. Jó puska volt. száz lépésnyire alig terített két tenyérnyit.

Egy akácos gödörnél az öreg hátra intett a fiúnak, csendben lépjen utána. Kisvártatva •megállt, hallgatózott, aztán felkattintotta erős reflektorfényű rúd alakú elemlámpáját. A gödör oldalában kerek lyuk szája sötétített. vadcsapás vezetett hozzá két oldalról, látni lehetett elhullajtott baromfitollakat is.

— Itt meg róka lakik — magyarázta halkan. — Ha a szuka lekölykezik, kifüstöljük innen őket. Tüzelnek már, javában tart a koslatás... De, tudod, fiam, olyan emberrel én még nem találkoztam, aki párzó rókát látott volna. Azért, mert nem csinálják nyíltan, mint a kutyák. A rókák szemérmesek a szerelemben, minden elől

elrejtekezve, csak a kotorékban pacsma- golnak...

Dombokra kapaszkodtak, a tetőn megálltak kicsit pihenni. Az unoka mellette lihegett, régen elszokott az ilyen hegymászásoktól. A dombok innét már lefelé hajoltak. és távolban feltűnt az erdő hatalmas sötét foltja.

Az Ibolyás nevű erdőrésznél a horhosok bokrai között voltak elrejtve a hurkok, ahonnét az erdő övezte havas lucernás táblákra nyíltak a vadcsapások. Három hurokban talált nyulat, döglöttek voltak és merevek, megdermesztette már mindet a fagy. Egy facsoport mögé húzódtak, jó takarásban, elrugdosták maguk körül a havat. az avaron álldogáltak, így nem fázik fel könnyen a talpuk és zajt sem ütnek a hó roppanásaival. Csendben várakoztak, meg kíváncsian is: mikor jön zsákmányáért a hurkoló és ki lesz a várt pecsenyetolvaj?

Egyszerre rázkódtak meg mind a ketten Váratlanul lövés dördült a közelben. Az öreg Menyhért még a golyó becsapódását, a tompa puffanást is hallotta. Ez vadat talált! És alig ült el a dörrenés visszhangja, másik durranás reszkettette meg a levegőt.

— A hétszentséges fájdalmát!!! — jaj- dul fel káromkodva az öreg vadőr. Még délután se látott beírást a vadászház naplójában. és szóban sem jelentett be senki vadászatot. Csak rókára lehetett lesre kiülni, különben más vadra már tilalmat rendelt el a vadásztársaság vezérkara.

Féderezve indultak a lövések irányában, puhán, ruganyosán lépdeltek a fák között Sötétben tapogatóztak, a sűrűségben most a hó fehérsége sem világított. Hamarosan nagy zörgést, ágrecsegést, -ropogást hallottak. Látták az elemlámpák felvillanásait. Kisvártatva örvendező kiabálást is hallottak.

— Megvan, ide gyertek, itt a finom pecsenyének való! A kolbásznak való fanom szarvaspecsenye!!! Hééééü! Gyertek hát. segítsetek kihúzni a tisztásra ezt a nagy bikát! Halljátok?! Pompás jószág! igazi koronás, királyi vad!!!

— A fergeteges úristenit a bitang fajtátoknak! — nyúlt a puskájához Menyhért vadőr és leakasztotta válláról a kétcsövűt.

— „Legalább hárman vannak" — gondolta, de hangosan azt mondta:

— Mindjárt meglakoltok a bűnötökért! Majd én megfektetlek benneteket a véres hóban is, kutya gazemberek!!!

Rátaláltak a tisztásra vezető ösvényre, óvatosan lopóztak előre. A tisztáson olyan tény volt, mintha villannyal világították

volna ki. Egy terepjáró GAZ-kocsi reflektorainak fényében három férfi serénykedett a szarvasbika teste fölé hajolva. A terebélyes agancskoronájú fejét már levágták a királyi gím nyakáról, éppen a zsigerelést végezték. Környes-körül piros volt a hó a kiömlött vértől. Menyhért, az öreg vadőr egy dupla törzsű fa mögül figyelte a sietős szorgoskodást, aztán elordította magát, hogy megzendült bele az erdő is.

— Fel a kezekkel, az anyátok vadorzó szentségit!!!

A három férfi dermedten állt. felemelt kezük véres volt a zsigerektől.

— Lefeküdni!!! Hasra mindnyájan, a fergeteges betyár úristenit!!! — csattantak Menyhért éles parancsszavai, és kilépett a fatörzs mögül a tisztásra. — Ha csak egyőtök megmozdul, még egy lyukat csinálok a piszkos fenekébe!!!

Egy ideig moccanatlan feküdtek, aztán egy kucsmás, bajuszos fej lassan-lassan felemelkedett a véres hóból, és nyögdécsel- ve talpra erőlködte magát.

— Nohát. Menyhért, te aztán alaposan ránk ijesztettél, hallod. Istenemre, még a diósgyőri nagypöröly se bírt volna egy zabszemet beleverni a fenekembe. He-he- he-he! No. hót keljen fel, Benke elvtárs — lépett az egyik hasaiéhoz, hogy felsegítse. Közben kedélyes hangon magyarázott neki: — Ez csak a mi öreg vadőrünk, a Menyus. Tőlünk kapja a kenyeret, a mi emberünk ez.

A vadőr rögtön megismerte a nagyhangú, kedélyeskedő magyarázkodót. Bostyán Albert volt, a téesz elnöke. A Benkének szólított férfi mellett a harmadik alak az elnök sofőrje volt.

— Hej, te, nagyon éber vagy te, Menyus — nevetgélt az elnök. — Jó vadőr vagy. Csak ereszd már le a kezedből azt a puskát. Ne bolondozzál vele. Tudod. Benke elvtárs a megyeszékhelyről van. Fontos ember. Segít majd a szövetkezetnek, hogy

megkapjuk a hitelt. Megáhította a szarvaskolbászt. és hát kijöttünk egy kicsit vadászni...

Menyhért leeresztette a puskát, de mutatóujja ott feszült még mindig az elsütő billentyűk kosarán.

— Ez nem vadászat volt. Ez vadorzás! Megszegtétek a tilalmat!

— Ugyan már Menyhért, te nem láttál és nem hallottál semmit és kész. Felejtsd el az egészet. Szövetkezeti érdekről van szó. Reggel küldök két demizson bort a pilótámmal. És ráadásként kapsz kukoricát is...

— Nem egyezkedünk! Vadorzókkal én nem egyezkedek!

— Legyen eszed! Benke elvtársnak megígértem a szarvashúst. Bajban van a szövetkezet, ő pedig segíteni tud rajtunk. És ez itt csak egy silány selejtbika.

— A vadállomány nem a te prédád, elnök! És nem silány bikát puskáztatok le! Páratlan tizennégyes, a trófea legalább ezüstérmes, erős ezüst, látom én!

— Mire jó neked, hogy akadékoskodsz?!

— Ki lőtte a bikát? — kérdezte.

Senki nem válaszolt.

— Hallgatsz, elnök? No, majd én mindjárt kiderítem — mondta Menyhért és megindult a GAZ oldalához támasztott fegyverekhez.

Bostyán Albert tsz-elnök közelebb állt a gépkocsihoz, fürgén ugrott, felkapta az egyik fegyvert, és a vadőrre szegezte.

— Kieresztem a beledet, a megposhadl hülye véredet, az anyád értetlen szentségét! — sziszegte.

— Igazán megtennéd? — mosolygott az elnökre az öreg vadőr, nyugalommal. Aztán intett a fák felé. — Lépj csak élő. kisunokám. csinálj egy fáin csoportképet a tisztelt vadorzókról.

Többször is felvillant a fényképezőgép vakuja. a három húsvadász meg pislantani se bírt másodszori dermedtségében.

— No. most aztán kotródjatok az erdőből — rendelkezett. — Az agancs itt marad, a húst pedig beviszitek a hűtőházba, a számlát a lakásomra várom holnap, még a délelőtt során.

... Menyhért, az öreg vadőr, s mögötte langaléta egyetemista unokája, az agan- csos fejjel nagyokat fújtatva, nekivágotl a hazafelé vezető ösvénynek.

— Milyen jó, hogy magaddal hoztad ezt a villogó masinát — mondta jókedvűen az öreg. s aztán a horhos utolsó bokrainál nyekkenve elvágódott, mint a sós zsák.

— Nézzed már — nevetett felszabadultan • — hurokba szorultam. Gyere, segíts, kisunokám. .

PATAKY DEZSŐ

Jhinéseh. az ((szakában