Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. december 24.. hétfő MŰVÉSZET ÉS IRODALOM jól tükrözi. Azt, hogy a táj nem esősorban természeti környezet, hanem korunk oly gyakran vitatott, s időnként va~ lóban vitatható beavatkozásának eredményeképp mindinkább antropomorf, azt, hogy a mai magyar tájnak nem elsősorban a képmása a fontos, hanem a szelleme. Azt. hogy e táj történelmi jelentőségű, korszakos változások tanúja, rajta az alkotó kéz megannyi jegyével; azt, hogy e táj csak ránk jellemző, a miénk, mi még kopárságában is értjük s szeretjük, mert meglátjuk sajátos szépségét. Manapság, amikor mind többet beszélünk művészetünk megújulásának szükségességéről, amikor az MSZMP művészetpolitikájának időszerű feladatairól szóló dokumentumot mind többen ismerik meg, s tartalmáról sokasodnak az eszmecserék, e dokumentum egyik lényegi hangsúlyáról éppen Hatvanban és e kiállítás kapcsán, illik szót ejtenünk. Nem egyébről kívánok most említést tenni, mint a művészet és a mindennapok emberének kapcsolatáról, arról a kötelezettségről, mely elől a művészet és a társadalom nem térhet ki, s mely nem egyéb, mint az emberek szolgálata — ha úgy tetszik, az öröm és a szépség vállalásán keresztül. Korántsem bizonyos, hogy a művészet célja csakis rejtvényfejtő agytornák feladása, álintellektuális elméleti illusztrációk megszülése, sötét vizionálás lehet. Ha ezt vállalja, vagy csak ezt. akkor félnie kell, ha .tükörbe nézni kényszerül, a közönség tükrébe, e tükör könnyen vakká válhat, s nem mutat semmit. A hatvani kiállítás vállalhatja a tükörbenézést, mint ahogy a művészet — s ezen belül tán leginkább a táblaképfestészet — szenvedélyesen vizsgálja magát, ha olykor játszadozva-komolytalankodva is, de mégis; kiváncsi önmagára. S ma már úgy véli, hogy a művészet minden öntörvényűsé- ge ellenére is együtt kell élnie az emberekkel, mert értelmét végeredményben csakis ettől nyeri. Mravik László műtörténész az MSZMP KB munkatársa Topor Andris: Hortobágy (olaj) bronz diploma (Szabó Sándor reprodukciói) val, botjaiknak csattogásával! De ki mert volna vé- lük szembefordulni? Akkorák. mint egy-egy atléta. Mind polgáriba jár, mi meg alattuk, az egy Imicét kivé-, ve. Szeleltünk hát, porzott a hó nyomunkban. Valahol a Sarolta utcában verődött össze a betlehemi menet, nagy nehezen persze, s úgy nyalogatván plezúr- jait, akár a kanca, ha a tiltófán megsebzi lábát. Érdemes lett volna lefotogra- fálni bennünket ott az árokparton, a lassan induló hóesésben, mit éppenhogy átszűrt némi sárga lámpafény Petrecz újságosék ablakából. Imice külön bajúszta- nulmány volt. Fele a szőrcsomónak jobb képébe csúszott. a bal meg úgy lógott, mint zászló szélcsendben. Sötéten, a rémület dermesztő jegével szívünkön álltunk ott, és senkinek nem volt egyetlen szava sem. Kovács Deske a harminc fillér után kotorászott hamar elkámpicsorodva azonban, mert biz’ az ökle is kiszaladt most a nadrágzseb li- kán, nemhogy az a pár apró pénzdarab, amit ijedtében az imént odacsúsztatott. Karcsi a homlokán nőtt púpot lapogatta maréknyi hóval, Vad Jancsi a subából beléje került bolhát üldözte a gatyakorcban. úgy tekergetve tagjait, mint a kígyóember a Tó-alji Czája-cir- kuszban, én pedig, az első angyal, nyakamban a glóriával, csak lóbáltam a fél betlehemet kettétört nyelénél fogvást, s harangoztam véle a bánatnak. — Aszondom. gyerünk haza — szólalt meg ekkor, mintha sírból beszélne. Vedres Csubi. Rejtett > gondolata volt ez mindünknek. S kétszer se kellett mondani. Jancsi megnyitotta a sort. Ment utána a többi, lassan, szé- delegve. Imice a Kígyó utca sarkáról visszaszólt még: — Oszt holnap mi lesz? Mingyárt karácsony.... De csak a nyikorgó * léptek dobtak néki vissza valaminő választ. — Egy frászt. Majd harminc fillérért összetöretem magam! — tette később maga elé Csubi. És fájdalmas pofával halászta ki a fél betlehem möhacsörmelé- kéből a kettétört Józsefet, lecsavart fejű hitvesét, Máriát,. meg a míves kis jászolt. A Jézuskát már nem lelte meg----K opár utakon, könnyű ruhákban...? Számvetéssel tartozunk mind magunknak, részeséi mindennapjainknak, sokfélé dolgainknak. Számot kell adjon eltelt évéről az, aki sokat tett, számot az, aki keveset; aki jót, értékeset és rosszat, el-, s megítélni valót. Számot kell vetni folyvást, számadni nap mint nap. S leginkább most. mikor is íme napjait számlálja s borzongat hidegével a tizenkettedik — a legutolsó hónap. December, ez a már nem csuI pán hűvösen, de jégtiszta fejjel, hidegen ítélő. Mit. hogyan, milyen eredménnyel és miért? És ki, és kik és mily eszmék miatt? Mily meggyőződésekért. ..?! Leveleket a fák ágain már nem találni. Kopár utakon, könnyű ruhákban nem látni lenge lányokat, nem látni már így senkit. , Nincs könnyed öltözet, nincsen már lázas nyár, nincs meghitten lyukas házte' ahol a beázás megbocsát- tatik; nincs fecskefészkekben fészekalj, nincs eresz alatt csivit. Nincs szerelem sem, nincs ember, s ha mégis — úgy irigykedünk, s ráfogjuk: nem az igazi... És közben tudjuk jól, hogy mulasztásainkért. kudarcainkért nincsen mód minket — mta-; gunkat! — felmenteni. A szigorú számadás ideje ez, a szigorú számadásé, igen. Azé a zordan igaz, s jó, őszinte decemberé, melyben már nincs, s nem is lehet szebbítés, mellébeszéd. .. Mit. miért, hogyan ? Mely eszmék által vezéreltet« tten? S jogosan, avagy jogtalan, megérdemelten vagy érdemeletien? Szembenézhetünk-e korunkkal, társainkkal, s szembe leginkább — tükrünkkel négy- szemközt maradván — igazi önmagunkkal...? És mennyi még a kérdés — és mennyi az ember! Mennyi sikertelenség — mennyi siker! És mondhatjuk, ugyan bátran mondhatjuk-e a tükörnek: te tetted a dolgod, ő tette a dolgát — de legjobban én az enyémet... ? December van, zúgnak zuhatagként a kérdőjelek; tettél, mit, miért, s — hogyan tetted?! Nézzünk hát szét — hisz muszáj megtennünk, belső és külső kényszer is egyben ez — nézzünk szét magunk körül, s mondjuk, ha merjük, tiszta szívvel: megtettem, amit tehettem, megtettem, igen. Kemény, nagyon kemény hónap a mi decemberünk. Olyanannyira, hogy még mielőtt végére érnénk, egész évünk feltárására késztetünk. Es elnézzük, és mutatjuk egymásnak földjeinket — fekete varjúhadak zöld prédaotthonát, jövendő kenyerünket, a már erőssé lett őszi búzát; gyárakat, üzemeket, jól, rosszul épült házakat, utakat, ezernyi sok csodát... December van, december, igen. Örömeink és szégyeneink, számadásaink kérlelhetetlen. örök decembere. December: lépcsője, küszöbe, otthona sok meghitt ünnepünknek, megmérettetéseinknek. Ünnepe mámorral jövő januárnak: annak, hogy élünk, élünk igen, és mindent. de mindent újrakezdünk. Ünnepe szikrázó, szép havunknak, ünnepe februárnak : ünnepe farsangnak. sokféle hívságnak. Ünnepe a hónak, ünnepe szánkónak, ünnepe csilinges csikócsapatoknak. És reménynek, igen. bizalomnak, hitnek, hogy lesz itt még, hogy közeleg a tavasz... Ünnepe kócos márciusnak, hogy kikelet ez, igazi kikelet, hisz a hó már olvad! És a jégcsap is, ott, az eresz alatt — ahol találni ereszt még — csepp énként elcsepeg, ha úgy délidőben rásüt a tiszta nap. Ünnepe április furcsa havának, s májusnak, az örök. szerelem és a munka, a zsendülő földek, feszes rügyek, bimbók, sarjadó ág- bogak. bódult bogarak harmatos havának. Ünnepe június, július és agusztusunknak: ünnepe tűznek, táncnak, jégnek, szélnek, viharoknak. Ünnepe tegnapi zöld remények aranyszárba szökésének, ünnepe könny- s csillaghullásoknak, ünnepe új kenyerünknek. Ünnepe október, s november hűvösebb havának: ünnepe, amit már megtettünk és még tenni fogunk, ünnepe mindannak. Már megtett, s még előttünk maradt útjainknak, ünnepe kicsit a holnapnak. És ünnepe végül — igen, ünnepe! — decembernek, önnön magának, tiszta és szeretett, ünnepes havunknak. Jégnek, napnak, hónak. harangzúgásoknak; örömnek, vigasznak, nagy nekikeseredéseknek, balzsam karácsonynak; liba- s pulykavésznek; ünnepe szivárványszín gyermeknevetésnek: szülők szerelmének. ■ Havas szép ideje — újabb számvetésnek. B. Kun Tibor Sárkányröptet ő A hó úgy esett, mint akkor: hatalmas pelyhekben, egyetlen örvényléssel ösz- - szefogva földet és eget, r mintha sohasem akarna elállni. Az ablakból a sűrűsö- • dő félhomályban is jól látszottak a hótól roskadozó fák. s köztük egy sárkiknyt röptető fiú esetlen szobra. A párkányra hó szállt, majd elolvadtak a piciny csillagok, s mint a kimondott gondolat: túlontúl is valóságos vízcseppekként gördültek alá. A férfi a hideg ablaküveghez szorította arcát. A szoborfiút nézte, hiszen reggeli indulásakor, esteli fáradt érkezésekor sohasem nézett rá. reggel leszegett fejjel sietett. este meg csak fejbiccentéssel üdvözölte a régi ismerőst. Fürdőruhában állt ott a fiú. de vállaira palástot terített az özönlő hópelyhek sokasága. Szedett-vedett, mégis királyfis volt az öltözéke, a férfi még meg is mosolyogta: vézna testét sohasem lepi be a hó. A szoba már egészen sötét volt mögötte. Óvatosan tapogatott hátra, míg meg nem érezte a borosüveg biztonságos hűvösét a kezében. Nem gyújtotta föl a villanyt, a kintről beszűrődő világosságban motozott az asztalon. A bor savanyú volt, összerázkódott, de a második pohártól elmúlt borzongása. Megnyugodott. Űjra az ablakhoz lépett. Kihalt volt az utca. Mögötte azonban az ajtó hirtelen föltárult, hó és hideg csapódott arcába, amikor hátrafordult. — Fuss! — hallotta a szoborfiú hangját, miközben már gyors léptei végigzon- gorázitak a lépcsőházon. — Gyorsabban! — Zúgott a szél, míg botladozott a ma‘ gas hóban. — Tartsd hát tenyered és gyújtsd kincseidet! — hallotta maga mögött a hangot. Igen. így esett akkor is — öt éve — a hó. amikor a beszűrődő esti, fényben ott feküdt a lánnyal. Félt hozzáérni, hiszen még fülében ott dobogott a rohanás, lábában érezte a hó hidegét, már leheletével megfagyasztotta volna. Szétnézett az ismerős tárgyak között. A szűk kollégiumi szoba ösz- szepréselte az árnyékokat. A köaseli polcon régi, szeretett könyvei s egy kis Kopernikusz-figura; a kedves tárgyak időtlenné merevedett csendélete. A beszűrődő fényben minden ébredés utáni élességgel és tisztasággal ragyogott. A lány a sarokba húzódva figyelte. — Mi bajod? — simította meg végül. — Elutaztam — mondta szokásuk szerint. — Messze voltál? — bújt hozzá a lány az ismerős szavak játékán fölmelegedve. — Nagyon — ölelte magához a fiú. — Most. most talán min~ dent meg lehet változtatni, talán nem lesz majd gyű- löltség, egymásra kést fogó harag... — dörömbölt a halántékán. Megérintette a lány arcát, óvatosan, kibontotta a ruhájából. A szobatársával megbeszélte ezt a mai estét. Kint tartja majd az ajtó előtt a férfi- szolidaritás. kint üldögél, mit sem tudva még párizsi lakásgondokról. hisz csak másfél év múlva disszidál. .. — Mindig és mindenütt most van — mormolta a fiú. simogatva a lány testét. — Ha úgy élném az életemet, hogy minden percét százszorosán átérezném és följegyezném — ezerszeresen tudnék élni. Gyűjtöm a fontos perceket. Nézem az arcod. s máris rád csapom szemem és emlékezetem csapdáját. Megélhetem ezerszer zártkörű vetítései- men levetíthetem a filmet. Ré-gen-van. .. régen van, mindez megtörtént, már az enyém. Az első ölelést most is elvétette. — Bocsáss meg! — súgta fogcsikorgatva. Kibontakozott, az ágy sarkára húzódott és sovány térdeit vizsgálgatta.— Mi bajod? — nézett rá a lány. Nem felelt. Látta már maga előtt a reggelt, a sok felgyülemlő szót, indulatot, az egymást kerülgető gyűlöletet: a következő éveket. Elnehezült lábakkal botorkált visszafelé a hóban. Körötte kigyulladtak az utcai lámpák. Fényudvaraikban éjjeli lepkékként tomboltak a hópelyhek. Föllépdelt a lépcső fogsorán... Pillanatra megszédülhetett. Elfúlva nyitotta ki az ablakot, kinyújtotta karját, s gyermekkora varázsigéivel próbálta összegyűjteni tenyerében a hócsillagokat, de ökölbe szoruló ujjai közül csak nedvesség szivárgott. A szobor esetlenül, kis hósipkában és szakadozott hóköpenyben, némán ácsorgóit odalent. Gábor László Kálnoky László: Magányos utas Leszállsz a földre, nehézkes madár, szárnyaidról lerázod a havat, csőröddel kopogtatsz az ablakon, de nincs kéz, hogy kinyissa. Éhesen fölcsipegeted mások elejtett szavait, a nappal földre hullatott ismerős mozdulatokat. Körülnézel, a környék ugyanaz még, amott bóbiskol a formátlan kőszobor. Fejed vállára hajtanod mit érne? Nincs semmi más, csak ami volt, és amiért nem érdemes maradni. Zajt hallasz, tebenned zuhan le valami súlyos tárgy, az egyedüllét purgatóriumából nem válthat ki a tehetetlen remény, csak terjegeti kifordult, sápadt két tenyerét, mint aki nem felelhet a történtekért. Üjra felszállsz. Mögötted sárga fényben bontakozik ki az örökre félbemaradt építkezés állványzata. Utassy József versei: Csengés ezüst emléke száll Tél! palotádnak padlása füst, köd. nem golfozik ott egér dióval, ezüstöt hallok én, színezüstöt, dehogy száncsengő halkul a hóban: harminc ezüst ez, szétgurulóban t Ne suhogj hozzám hollóselyemben, hol leszek én már, mire ki virrad! Hars kakasokkal, mint ama reggel. Pilátus pendelye virít csak. S rongyaim várnak rád a veremben. Szélkiáltó Jaj, ne hagyjatok magamra, jaj, ne hagyjatok magamra, ne száműzzetek a dalba, ne száműzzetek a dalba: jaj, ne hagyjatok magamra! Furcsa tömlöc ám az ének, furcsa tömlöc ám az ének, rabja vagy, de mégse véd meg, rabja vagy, de mégse véd meg: furcsa tömlöc ám az ének. Engemet ha árván hagytok, engemet ha árván hagytok, ti is egyedül maradtok, ti is egyedül maradtok: engemet ha árván hagytok Jaj, ne hagyjatok magamra, jaj, ne hagyjatok magamra, ne száműzzetek a dalba, ne száműzzetek a dalba: jaj, ne hagyjatok magamra! Szinte Gábor: Folyúkanyar (olaj)
