Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1984. december 24., hétfő Kelet felöl Hatvan éve született Váci Mihály December 25-én lenne hatvanéves Váci Mihály. Már hatvanéves lenne? Még csak most lenne hatvanéves? Látszólag egymásnak ellentmondó kérdések tolulnak fel azokban, akik már olvasóként élték végig a hatvanas éveket, s benne a költő tüneményesen gyors beérkezését, majd 1970 tavaszán tragikus hirtelenségű korai halálát. Érett férfikorában távozott közülünk, s most már mindörökre így marad meg emlékezetünkben: tevékeny, feladatokat halmozó, a munkát, az elvé- geznivalót soha félre nem söprő közéleti emberként. Szinte érezzük még, hogy köztünk van, tegnapelőtt mintha még láttuk, hallottuk volna. De érezzük, tudjuk egyre inkább azt is, hogy arra a tegnapelőttre ma már szinte történelmi távolságból tekintünk visszafelé: a nyolc, vanas évek derekán a hatvanas évek múltunk részévé vált. De Váci nevét felidézve nemcsak egy rokonszenves, elkötelezett magatartás, nemcsak a hatvanas évek légköre jut eszünkbe, hanem versek, verssorok tucatja is. Ilyenek, hogy: „Otthontalan csavargó vagyok én? (Hi' szén) minden vidéken otthon érzi magát / szivem”; ,;Kések között halok meg én. / a műtőasztalon” ; Mondd, kedvesem, milyen a tenger?"; „Ügy éltem, mint a százhúszat verő szív”; „Szőkén, szelíden, mint a szél, feltámadtam a világ ellen”; „Már összeroskadsz, — végre mondd: / mit is akarsz hát, te bolond?”; „Én úgy szeretnék népem / mesélő emlékezetében / pár szóban megmaradni. / ahogy ma a beszédben / példa s bölcsességképpen / közmondást szoktak bólogatni”. Ezek a versek — Váci Mihály költészetének legjobbjai: nem hullottak át az idő könyörtelenül' dolgozó rostáján. Hagyományt követő és hagyományt teremtő költészet Váci Mihályé. Lírája leginkább azt az örökséget folytatta, amelynek a huszadik században Illyés Gyula a legnagyobb mestere. A származás, az élmények rokonsága is összekötötte őket. s Illyés volt az. aki a pályán elindította a nála jelentkező költőt, akit meg-megújuló tüdőbetegsége is gátolt a korai pályakezdésben (első kötete csak 1955-ben jelent meg). Váci Mihály lírája is tár- gyias-leíró jellegű. Gyakori nála az epikus részletezés. Uralkodó hangneme az elé- gikus és a patetikus. Sorsa, betegsége, lelki alkata' is vonzotta az elégikussághoz, a csakazértis kivívott sikerek pedig a pátoszhoz. Sorsában nemcsak önmagát. hanem osztályának egészét szemlélte. Az egész dolgozó nép felemelkedését napfényre jutását tartotta fontosnak, s az erről szóló híradást erősítette saját példájával is. Tárgyiassá- ga tehát egyúttal nagymértékben személyes is. Bár szemérmes költő, aki érezhetően gátakat tör át. amikor önmagáról beszél, fontosnak tartja, hogy mégis elmondjon mindent. Költészetének és emberi magatartásának is elszakíthatatlan alkotóeleme etikussága. Jóhiszeműen és gyanútlanul fog hozzá minden dolgához, de csalódások nem a dolgok megoldhatatlansága miatt érik elsősorban, hanem azért, mert számtalanszor kell tapasztalnia az emberi hibákat, a tendenciává növő rosszat, a túlzott és korai 'kompromisszumhajlamot. Váci Mihály költészetének első állandó antológia- darabja a Kelet felől című vers (1961). Történelmi és költői ars poetica ez a mű: a magyar nép évezredes ki- semmizettségének és a győztes forradalomnak a képe a népből származó költő elkötelezettségének tudatával társul. A vers pontosan kifejezi keltezése korát is: a sok gond után konszolidálódó magyar társadalom képe a társadalmi háttér. Váci Mihály azonban mindig együtt tudott haladni a kor változásaival. A hatvanas évek végére egyértelművé vált, hogy a szocializmus építésében újabb szakasz kezdődik. másfajta gondokkal. ellentmondásokkal. Eme korváltás felismerésének reprezentatív verse a Valami nincs sehol. A korábbi vers történelemszemlélete egyhívűbb: a társadalom folyamatos előrehaladását tételezi fel. A Valami nincs sehol történelemszemlélete tükrözi a társadalom változó állapotát, s már benne van az a tudás, hogy a történelem menete nem egyívű, hibákkal, zsákutcákkal terhelt. A gondolatmenet soksok ismétléssel nyomatékosított kulcsszavai: valami VÁCI MIHÁLY: Mint a példabeszédben ín úgy szeretnék népem mesélő emlékezetében pár szóban megmaradni, ahogy ma a beszédben példa s bölcsességképpen közmondást szoktak bólogatni. Öreg mondja a fiatalnak, mindenki eltűnődve hallgat: — Igen! e pár szó mily igaz! — — s egy életen át megfogadja; eszébe sem jut, nem kutatja, hogy aki a tanácsot adta, hol van, már hol van! — és ki az? hiányzik — újra kell kezdeni mindent. A vers nem egy pillanatnyi élethelyzet, hanem egy egész élet számvetése. Az ilyenfajta summázó számvetések vagy igazolják az életet (ilyen például Benjámin László Vérző zászlók alatt című verse), vagy elutasítják, elhibázottnak tartják, (mint József Attila több kései műve.) Váci Mihály versében azonban nem annyira az egyéni lét, mint Inkább a történelmi helyzet teszi fel kiélezetten a kérdést. Nem egyes emberek, hanem egy egész társadalom számvetéséről van szó, méghozzá egy építő társadaloméról. Az elutasítás és az elfogadás egyaránt történelmietlen, volna. A korszakváltás tudatosítja egy lezáruló történelmi szakasz eredményeit, hiányosságait, valamint a kezdődő új szakasz feladatait is. A vers első fele hatalmas felsorolás: a meg nem valósult eszmény kibontása. A fordulóponton felidéződik a történelmi embert hajtó küldetéshit, s mellé társul az előbbi tudás: az eszmény nem valósult meg. E felismerés után többfelé lehet elindulni. Váci Mihály nem azt mondja, hogy a küldetéshit, az „ígéret” hamis, hanem hogy a van nem azonos a céllal, s ezért kellene „újra kezdeni mindent e világon”. Nem külső kívánalom ez, hanem az embert történelmi útján továbblépésre késztető belső parancs. Olyan „hitetés”, amely emberré teszi az embert. Olyan költői végrendelet, amely szépségét és igazságát minden időben megőrzi. Vasy Géza HANS J. STEIN: Búcsú decemberben Tengerkékszín kosztümjében nagyon jól nézett ki. Mellette a padlón az utazótáskája; a bőröndöket már elvitette. — Szóval, most elmegyek... — mondta. A fotel szélén ült és nézett kifelé, a teraszon át a kertre, és a bokros-fás folyópartra. — Szép volt, de már vége ... Igen, eleinte szép volt, de a végén egyáltalán nem... — Mindig azt hittem, hogy az ember nagyon megérzi és, hogy nagy fájdalmat okoz az ilyesmi... És most pedig alig veszi észre az ember és nem is okoz fájdalmat... Egy napon csak megtudja, hogy igen, most vége... És aztán, vagy elválik, vagy marad és pokollá teszi a másik életét... Elhallgatott és úgy nézett rám, mintha én lennék a soron, hogy valamit mondjak. De nincs mit mondanom. Szerettük egymást, megházasodtunk, aztán jöttek a civódások. és a köny- nyek és az idegen szenvedélyek . .. közben elmúlt a nyár és minden elromlott és most már csak valami csöndes, csaknem barátságos gyűlölet maradt és végül — elválunk... És mindez márciustól decemberig tartott és mégis egy egész élet volt. Lehetne másképpen is, de nem lesz másként és nem is nagyon fáradozunk, hogy másképpen legyen. Nincs miről beszélni. Pohár bort öntöttem magamnak, jó nehéz portugál bort: „Lacriima Christi”-t, Tinának is felajánlottam, de visszautasította. Ittam, cigarettára gyújtottam, ismét ittam és ismét töltöttem. — Igyál csak — mondta. — Soha nem sajnáltam tőled, de most már ez js a te dolgod. Bizonyára segít... — Egyáltalán nem segít... — válaszoltam. — De jó bor, és ízlik és ha ez az üveg kiürül, elmegyek Pa- ulhoz, és még egy üveggel megiszom és kártyázunk és sültet eszünk és aztán lefekszem ... — Nagyszerű! — mondta Tina *— és ez lesz a minden esti programod? — Ez az én dolgom. — Persze — mondta — természetesen, a te dolgod. De olyan oktalan, olyan szörnyen oktalan ... Elfordult. Megittam a második pohárral is. Tina újra megszólalt: — Most elmegyek ... Odakinn finom, kövér pelyhekben hullani kezdett a hó. Oda a nyár, az ősz, a folyón nem látszottak most a kicsi csónakok, csak sirályok a víz fölött. Láttam az elvadult kertet, amit kezdett belepni az első hó —, eszembe jutottak a szeptemberi hulló csillagok... és láttam a tűztövis bokrokat a keskeny ösvény szélén, amely ösvény levezetett a folyópartra, és láttam a teraszon a szalmavirág-csok- rot... Láttam mindezt és tudtam, hogy nem lesz soha többé az, ami volt és hirtelen olyan érzés fogott el, ami nem nagyon messze van a kétségbeeséstől. A kis íróasztali óra megszólalt, halk finom kondulé- sokkal. Miért süllyedt el minden, ami jó és szép volt? Minden zene elhallgatott, az aranygömbök széttörtek. A folyó szürkén és jegesen folydogált. Hullott a hó, lassan és egyenletesen. Tina felállt. — Itt az ideje — mondta, és felvette a táskáját. Hirtelen az az esztelen kívánságom támadt, hogy jó lenne ha maradna. De gépiesen utána mondtam: — Itt az ideje ... Kimentünk a teraszra. — Havazik — mondtam. — Bizonyára nem akarod, mégis, talán ... — Nem, nem! — vágott a szavamba. — Nem lenne jó ... — tétovázott egy pillanatig, aztán hozzátette: — Nem tudnánk tovább viselni... — mondta és kezet nyújtott. — Látnunk kell, hogy mindketten egyedül maradunk. Minden jót! Azt mondtam: „viszontlátásra” és a hangom olyan volt, mint a repedt pohár hangja. Tina elindult, ki a hóesésbe, nagyon egyenesen, át a havazáson, a pályaudvarra vezető úton. Én álltaim és néztem utána. „Most...” — gondoltam. „Most még egyszer visszafordul. .. egész biztos, még egyetlenegyszer...” De Tina ment tovább, és nem nézett vissza, és én meredtem utána, amíg teljesen el nem tűnt. Nem, ez az év nagyon rossz volt! Elment Tina ... eladtuk az öreg kocsinkat... Oszkár kutyánk elpusztult... Megfordultam, bementem a házba. Gondosan bezártam az ajtókat, és hosszan meredtem ki az estébe, amely már teljesen betelt a finom, és nyugodt hóeséssel. Amikor a telefon megcsörrent, egy ideig hagytam, csak sokára emeltem fel a hallgatót. — Természetesen ... van időm... több, mint elég! Egy kis vidám, szerelmes történetet? Kérem, mi sem könnyebb ennél! Holnap délben viszem a kéziratot. Egész biztos! Kattant a készülékben, letettem a hallgatót, és elővettem az írógépet. Befűztem az első papírlapot. Mi sem egyszerűbb, mint egy kis, vidám szereim, történetet kitalálni. Különösen, ha az embernek — mint az én esetemben — a honorárium azért is sürgŐ6, hogy kifizethessem a válóperem költségeit ... Fordította Antalfy István A cél:még olvasót toborozni Új köntösben a Hevesi Szemle Üj köntösben jelent meg a decemberi Hevesi Szemle. Borítóján — az eddigivel ellentétben — színes fotó látható, amely az egri Gárdonyi Géza Színházat ábrázolja. Mérete is kisebb, folyóirat nagyságú lett. A változásokról tudakozódtunk Lövei Gyulától, a megyei művelődési osztály vezetőjétől, a szerkesztő bizottság elnökétől. — A hasonló profilú kiadványok az országban mindenütt kisebb formátumúak. mint amilyen a miénk volt régen., ezért döntöttünk úgy, hogy azokhoz alkalmazkodunk — mondta. — Ez így praktikusabbnak, áttekinthetőbbnek tűnik. Szolgáltatásokkal is igyekszünk még nagyobb olvasótábort szerezni. így például minden példányban elhelyezünk képeslapokat, amelyek megyénk egy-egy ismert, vagy kevésbé számon tartott műemlékét ábrázolják. Gyurkó Gézának, a volt felelős szerkesztőnek halálát követően — aki a lap létrehozásában és színvonalának megteremtésében nagy szerepet játszott — megváltozott a szerkesztő bizottság összetétele is. Ugyanis fontosnak tartjuk, hogy az irányítók ne csak írások értékeléséből vegyék ki részüket, hanem a terjesztésből és körülötte való bábáskodásból is. Ezért döntöttünk úgy. hogy az idősebbek helyett fiatalabbakat, agilisabbakat kérünk fel e munkára. Természetesen a hajdaniakról sem mondunk le. számítunk észrevételeikre, támogatásukra, írásaikra. Ugyanis nem a mindenáron való változtatás a célunk, az értékes hagyományokat szeretnénk megőrizni, továbbfejleszteni. — ön lett a szerkesztő bizottság elnöke. Hivatalánál fogva bizonyára arra törekszik, hogy még nagyobb teret kapjon a pedagógia és a közművelődés? — A közösség döntötte el, hogy hozzuk létre az úgynevezett pedagógiai műhelyt. Ugyanis szűkebb hazánkban nagyon sok kiváló nevelő áll a katedrán. Számukra ezeken a hasábokon biztosítunk lehetőséget, közzétehetik módszereiket, újításaikat és az ifjúsági mozgalomban szerzett tapasztalataikat. — Milyen újdonságok lesznek még? — Nagyon sok új rovatot indítunk. A Közérdekű kérdések címszó alatt például az embereket leginkább érdeklő témákat dolgozzuk fel egy-egy tanulmányban. Ez adja meg a szám profilját, ehhez idomul mindig a többi terület is. A mostaninak a gerincét a színházi élet alkotja... Bár eddig is szép számmal jelent meg vers és próza, de az elkövetkezendőkben még elkülönülteb- ben adunk ezeknek helyet. Rendszeresen közöljük majd az országosan is ismert, s a megyéhez sok szállal kötődő alkotók anyagait, a helyiek közül pedig csak az ígéretes tehetségek kapnak „zöld utat”. A múlt kutatásával és népszerűsítésével foglalkozóknak a Nevelő örökség című összeállítás teremt fórumot. Különösen nagy figyelmet fordítunk a munkásmozgalmi hagyaték gondozására, s közzétesszük a sokak által kevésbé ismert szellemi kincseket. Számítunk a humán és a reál tudományok neves szakembereire is, akiktől magas színvonalú ismeretterjesztést várunk. Arra törekszünk, hogy a publikációk nyelvezete közérthető, színes, olvasmányos és megnyerő legyen. Helyi és országos politikusok nyilatkoznak maid a Hevesi Szemle vendége sorozatban. A Tájoló a fontosabbnak ítélt helyi és országos kulturális kínálatra hívja fel a figyelmet, és itt közöljük az olvasásra ajánlott műveket is. Közülük értékelünk is néhányat, ezzel is formálva az ízlést. Atoll- forgatók egészséges önértékelését és helyes irodalomszemléletének kialakítását szolgálják majd azok a szerkesztői válaszok, amelyek a beküldött produkciókat értékelik. Az Olvasóink fórumával pedig az eddig hiányzó tömegkapcsolatokat sze- táretnénk megteremteni. Vitára sarkalló állásfoglalásokat. megjegyzéseket is közlünk. — Bizonyára számítanak a nemrégiben alakult megyei művészeti tanácsra is? — Igyekszünk velük szoros kapcsolatot kialakítani. .hiszen a kulturális élet egészét figyelemmel kísérik, s tisztában vannak azzal, hogy egy-egy területen mi az értékes, s mi nem az. Reméljük. hogy a segítségükkel a festő- és a szobrászművészeket is még inkább meg tudjuk nyerni a Véső és paletta rovatunk számára, ahol a megyei képzőművészeti élet bemutatása mellett országos kitekintésre is mód nyílik. — Eddig negyedévenként jelent meg a folyóirat, ezután viszont már kéthavonta kézbe vehetjük. — Ügy érezzük, hogy elegendő kézirattal rendelkezünk. s olyan az érdeklődés az alkotói körből is, hogy ilyen gyakorisággal is színvonalas írásokkal tudjuk ezt megtölteni — mondta Lövei Gyula. — Kérjük a közművelődési intézmények vezetőit. hogy rendszeresen rendeljék meg, hiszen így a környezetükből is könnyebb szerzőket toborozni. Egyébként negyedévenként esteket is szervezünk, s ezeken sikeresebb versekből, novellákból mutatnak be részleteket neves előadók, majd a szerkesztő bizottság tagjai válaszolnak az érdeklődők kérdéseire. Minden bizonynyal ezáltal is népszerűsítjük a Szemlét. A célunk minél több olvasót toborozni. Homa János
