Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-18 / 296. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. december 18., kedd Minek a mankó? Esztendők óta figyelemmel kísérem — annyi más ötletre, segítségre, hasznosítható tippre váró pedagógus- sál együtt — a Családi kör meglehetősen sűrűn jelentkező műsorait. Nemegyszer méltattam a jó szándékú alapállást, elismeréssel szólva — többek között — arról, hogy a programokhoz országszerte egyre hatékonyabban tevékenykedő klubok szerveződtek, s az is tény, hogy ez az örvendetes folyamat tovább terebélyesedik. Épp a széles társadalmi háttér miatt, annak érdekében nehezményeztem — nem voltam egyedül véleményemmel — az egyes adások csakazérti s okító, bántóan direkt jellegét, azt, hogy a levetített anyagot agyonmagyarázó, rendszerint unalmas, lassú tempójú, vontatott ritmusú, kínkeserves diskurzusok követték, olyan blokkok, amelyekre az esetek zömében szükség sem volt. Ezek különösképp zavarónak hatottak, ha megtörték az egyébként lendületes ívelésű cselekményt. Jó érzés arra utalni, hogy az érdekeltek vették a lapot, s viszonylag gyorsan korrigálták a fiaskók jelentős hányadát. Ennek az egészséges alapállásnak köszönhető, hogy épkézláb, jól megformált forgatókönyvek születtek, s ezeket megértve — neves színészek közreműködésével — celluloid szalagra varázsolni. A régi bajok azonban még most is kísértenek, ezt jellemzi a múlt heti kínálat, amely sikerek és gondok sajátos ötvözete lett. Az Együtt vagy külön? című produkció mindenekelőtt Fésűs Éva hozzáértését, dramaturgiai érzékét, dialógusteremtő készségét dicséri. Életízű sztorival lepett meg bennünket, s örültünk annak, hogy olyan jelenségekre irányította a figyelmet, amelyekről beszélni, vitatkozni kell. Természetesen a már említett szépszámú klubban, s n©m százezrek, talán milliók — a főműsorba rendelés miatt nem túlzó az utóbbi adat sem. hiszen a megrögzött tévénéző ilyenkor aligha kapcsolja ki készülékét — előtt. Jó lenne tudomásul venni, hogy a valamire való sztorik önmagukért szólnak. Nem kell műsorvezető, felesleges a pszichológus, pláne, ha egyikőjük sem rukkol ki lényegbeli megállapítással. Amire kíváncsiak voltunk, azt megkaptuk a szerzőtől és a lelkes stábtól. Képletesen foga 1 mazv a: minek a mankó, ha nincs mozgássérült... ? Pécsi István Elszakadt tévéjáték...? Pénteken este, a késői órákban láthattuk az Alek- szej Kazancev színművéből készült tévéjátékot „... és elszakad az ezüstkötél” címmel. A magyarországi ősbemutatónak számító mű önmagában sokkalta többet hordoz, mint amennyit végül is a tévénézők egészében kaptak. A lírai történet, amelynek tulajdonképpeni hőse a nagyapa, nagy lehetőséget rejt magában a megfilmesítésre. Kitisztult jellemek, a tetőpontig eljutó cselek- ménybonyolítás, az egyéni kapcsolatok teljes kibontása — mind-mind kínálja magát a képernyőre. Hiszen a tévéjáték mint műfaj eleve b ensőséget, lélektani megjelenítést kínál. Miért, hogy mégis elmaradt a teljes hatás? Pedig Nemere László rendező hihetetlen érzékenységgel nyúlt a témához, a tévéjáték alapjául szolgáló színműhöz. Mint mindig, ezúttal is kitűnő intuitív készsége az, ami megkapja a nézőt. Csak éppen az arányok tolódtak el ebben a műben. Az „abszolút” főszereplő sorsa, emberi értéke, még vágyai, törekvései is elsikkadtak környezetében. Hol- markölóan játszott... Ám ger Antal most is szívbe- hangsúlyt kaptak volna, ott az idős írót alakító Pó- mintha az őt körülvevő alakok a kelleténél nagyobb Nem sikerült igazán megvalósítani a párhuzamot a fiatal pár és a két gyerek kapcsolata között sem. Egyébként Páger Antalnak egyetlen méltó színészpartnere volt az alkotásban: Hernádi Judit. (mikes) „Kettesben” az olvasókkal Hevesi Szemle-est a Hatvani Galériában Ha akadtak is kisebb-na- gyobb nehézségek, szűkebb hazánk olvasói már bizonyára kezükbe vehették újjászületett megyei folyóiratunkat, a Hevesi Szemlét. Az alkotók nem titkolt szándéka volt az, hogy írásaik által közelebb kerüljenek a nagyközönséghez, közvetlenebb kapcsolat alakulhasson ki közöttük. Ezt a célt szolgálja, ennek jegyében született az a gondolat, hogy személyesen is találkozzanak az emberekkel, s kötetlen beszélgetés formájában próbálják meg egymás elképzeléseit megismerni. Nos, a Hatvani Galéria pénteki jó hangulatú, színvonalas estje bizonyította, hogy szükség van az ilyen, vagy ehhez hasonló eszmecserékre. A kiállítóterem meghitt csendje, a festmények alkotta barátságos környezet sokakat csábított el a helybeliek közül, hogy megnézzék a műsort. A vendégek először egy videofelvételt tekintettek meg, amelyen Jókai Anna írónő beszélt saját életéről, hitvallásáról, terveiről, s egyben hasznos tanácsokat is adbtt ahhoz, hogyan kell valóban érdeke®, a legkülönfélébb igényeket is kielégítő folyóiratot csinálni. Ezután Bitskey Tibor és Kánya Kata — a Thália Színház művészei — a Hevesi Szemléből olvastak fel részleteket, többek között Simony i Imre, Markó Pál, és Moldvay Győző verseit, valamint Kaposi Levente novelláját. Az est további részében Pécsi István felelős szerkesztő vázolta törekvéseik lényegét, az eddig elért eredményeket, s a legsürgetőbb tennivalókat. Figyelmet érdemel az a megállapítás: az alkotók tisztában vannak azzal, hogy még az út elején tartanak, s ahhoz, hogy az elkövetkező lépések is sikeresek lehessenek, szükség van sokak értő és jóindulatú támogatására. ízelítőül Elrepült három évtized előtt. Higy miért? Mert volt egy ember, aki úgy érezte, ezt tenni kell. Ügy hívták — Jankovits Jenő. Így hívják ma is. A jubileumi gálaestjüket sikerrel mutatták be közönségük előtt, amelynek háziasszonyi tisztét kedves udvariassággal és elegáns köny- nyedséggel töltötte be Bárányt I tnréné. Meg lehet-e az időt „fogni”? Aligha. Az ilyesfajta törekvés olyan haszonnal járhat, mint amikor valaki szitában akar vizet vinni rekkenő napsütésben. Mégis érthető és jó az a szándék, amely a Gyöngyösi Játékszínt arra késztette, hogy fennállásuk harminc évét felidézzék, arról számot adjanak, valamiféle működési mérleget készítsenek. Tették ezt azzal a kiállítással is, amely a gyöngyösi Mátra Művelődési Központ kamaratermében várja az embereket. A régi, már valóban sárguló plakátok az évtizedek kilométerkövei. Fényképek tartósították az adott pillanatot, felsejdítve annak a régen volt élménynek a hangulatát is. Néhányan elindultak 1954- ben a műkedvelő színészkedés útján azzal a hittel, hogy amire vállalkoztak, az küldetés, az a kultúra terjesztésének, a köz művelődésének egy nagyon fontos formája. Látszólag csak szórakoztatni akarják a közönséget, megnevettetni, önfeledten elmerülni hagyni a színpadi játék kacifántos formáiban, hogy észre se vegyék: őket most nevelik. Emberségre, tisztességre, jó célok kiválasztására, az őszintébb és ezért a teljesebb életre. Mert ilyen furfangos emberek ezek a színészek. Azt mondják: cselédromantika és mindjárt előugrik az emlékezetünkből a Liliom. Aki mégiscsak a szívjóságot példázza. Azt mondják: álmodozás, elszakadás a realitásoktól és máris halljuk Peer Gynt és Aase anyó szép kettősét, ahogy szánjuk rohan a csillogó havon a Soria-moria vára felé. Aztán Gorkij drámáinak elesett emberei, majd a vásári komédiák harsánysága, hogy a János vitéz vagy valamelyik operett slágere csendüljön fel — valameny- nyi hordozva 'magában töb- bet-kevesebbet az élni való élet alkotó elemeiből. Részlet a vásári komédiából Holló Erzsébet énekel a Háry Jánosból Mocsári Lászlóné zongorakíséretével Egymás hajának esnek az „asszonyságok” a színen és földre huppanva a pende- lyük alól kivillan a szépen ívelt combjuk? Hadd szisz- szenjen fel a „nagyérdemű” — most is tükröt tartottak eléje: ez is te vagy, ilyen is vagy. Látod? És ha látod, érted, és ha érted, teszel is ellene vagy éppen érte? Mindez így együtt a színlelés játéka, a színjátszás, amelyet kedvtelésből vállalt magára egy maréknyi csoport három évtizeddel ezBÓLYA PÉTER Variációk egyetlen témára IV/l. I. Látogatás BEVEZETÉS ^Meglátogatom Beát” — határozott Somos egy tavaszi reggelen. — „Hátha gyereket szült, és rólam nevezte el.” ELŐZMÉNY Somos hajnal felé aludt el pesti ágyában, és Sz. városkáról álmodott, ahol valamikor egyetemi polgár volt. a város hamis gyöngyszeme, a rendőrök jóismerőse, a táncos bulik megbízható résztvevője. — ... Lassú, álombéli léptekkel járta be a várost, a Tiszán is átgyalogolt, hallgatagon üldögélt a túlsó part fövenyén, a vízből néha kigurult egy hullám, kö- nülnyaldosta a bokáját, aztán női alakot öltve visszarohant a vízbe; a városka felett két nap állott, sárga ragyogásban fürödtek a házak, a dóm tornya az égig ért. s a hídon... Bea közeledett Somos felé. Fiatal volt, fiatalabb, mint amikor Somos megismerte, zöld ruhát viselt, a haja lebegett az álom szelében, „szeretlek”, suttogta, megsimította Somos arcát, „de hiszen mi már.. .”, nyögte Somos — és felébredt. A LÁTOGATÁS Beáék háza Sz. külvárosában állott: öreg, hámló épület, hatalmas ablakokkal. tenyérnyi kerttel. A vaskapu mellett húzós csengő, az utolsó az országban. Bea anyja nyitotta a kaput. — Jééé. Péter, nahát... — Kezét csókolom. — Még ilyet... Jöjjön beljebb. Felmentek a lépcsőn. — Bea... Itthon van? — kérdezte Somos. Az asszony benyitott a lakásba. — Jöjjön be hozzám egy kicsit — susogta az előszobában. Somos belépett, tanácstalanul megállt. — Üljön le — mondta az asszony. „Mi a fenét akarhat?” — töprengett Somos, és lezöty- tyent a fotelba. — Hogy van? — kérdezte az asszony, ő is leült, szemben Somossal. — Én? Jól. — Pesten él? — Többnyire. — És... Hol dolgozik? — Egyelőre sehol. „Furcsái” — gondolta. — „Beának mér régen be kellett volna száguldania, ki se bírná, hogy...” — Bea beteg — mondta az asszony, mintha kitalálta volna Somos gondolatát. — Mi baja? — (Somos elégedetten ' állapította meg. hogy csak kíváncsiságot érez, semmi mást.) — Tudja... — Bea anyja cigarettáért nyúlt. Somos tüzet adott — köszönöm —, mondta az asszony. —Tudja, Beának volt egy vőlegénye. a Keresztes Feri, talán maga is ismerte, ötödéves jogász... — Nem ismerem. — Nagyon szerették egymást. — Az helyes. — És ez a fiú meghalt, múlt kedden. Somos hallgatott, az asz- szony gyűrűit nézte, az idegesen táncoló köveket. — Beesett... vagy beugrott a villamos alá. itt nem messze — mondta az asz- szony. Somos rágyújtott. — Most már bemehet. — állt fel Bea anyja. .. .Somos óvatosan nyitja az ajtót. Megmozdul a szőke fej á párnán. Bea arca Somos felé fordul. — Szervusz — mondja, mintha tegnap látta volna Somost utoljára. Somos leült az ágy szélére. — Hogy vagy?. . . — Köszönöm, jól. Zúg egy kicsit. — Micsoda? — A villamos. Zúg. Mindig. Az ablak napos, világos, tavasz van. — Elviszel? — kérdezte Bea. — .. .Tudod, hogy ki vagyok? — Persze. — Most nem vihettek el — mondta Somos. — Miért nem? Somos megigazította a pap-, lant. — .. .Emlékszel a gyólya,- bálira? — Csali egyszer voltam gó. lyabálon. — Egy fekete srác vitt el, együtt mászkáltunk akkoriban. — Én voltam. — Pezsgőt is ittunk. és hullára táncoltam magam. — Velem. — Á, te nem voltál ott. — Ott voltam. — Lehet. Akkor még nem ismertelek. De szerintem nem voltál ott. mert észrevettetek volna. „Lehet, hogy igaza van” — rémült meg Somos. — Te, Feri... — suttogta Bea Somos felé nyúlt. — Fájt? — Micsoda? — A villamos. — Milyen villamos?... — Amelyik alá ugrottál. Somos... — Miért kérdezed? — Csak. — Ne beszéljünk róla. Az a fő. hogy itt vagyok, nem?... Bea felült, átfogta a térdét! — Te most már nem öregszel egy percet sem, ugye? „Halott vagyok” — gondolta Somos. — Nem — mondta. — Most már nem. „Vagy halhatatlan?” — Elviszel? — kérdezte Bea. (Folytatjuk.) Turpinszki Bélából az Operaház tagja lett (Fotó: Kőhidi Imre
