Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-15 / 294. szám
Hagyományos karácsonyi koncertjét december 21-én tartja a Helyőrségi Művelődési Otthonban az Egri Szimfonikus Zenekar, amelynek meghatározó egyéniségéről, Farkas István karmesterről készültek Szabó Sándor felvételei a legutóbbi budapesti koncertjükön. Azon a télen nem öltünk disznót. Jobban mondva, öltünk volna, ha a hízó — váratlanul — meg nem döglik. Egész éjszaka úgy havazott, mintha abbahagyni sohasem akarta volna. Apám — mint rendesen máskor is — kora hajnalban felkelt és szétnézett az udvaron. Felébredtem az ajtónyikorgásra, de úgy tettem, mintha aludnék és hallottam, amint visszafelé jövet az ajtó előtt keményen leverte csizmájáról a havat. Aztán anyámnak mondott valamit, mire ő elkezdte a keserves zokogást: — Jaj Istenem.' Most aztán mi lesz velünk? Tulajdonképpen anyám sírása verte ki teljesen szememből az álmot. — Ne jajveszékelj! Megdöglött, hát megdöglött. Ezt már hangosan mondta, nem törődve azzal, hogy beszédével felveri az egész családot. A baj, amely váratlanul keletkezett, olyan volt, hogy éjjel, vagy nappal, de mindenkinek tudomást kellett róla szereznie. Csendben öltözködni kezdtem és pitye- regve vettem elő a kabátot. — Te meg miért bömbölsz? — mordult rám apám úgy, hogy ijedtemben nem talált bele a karom a kabátom ujjába. — Sajnálom a Karcsit! Erre még mérgesebben rámreccsentett: — Ne a disznót sajnáld, hanem magunkat! Szedd a lábad és ébreszd fel az öreg Emődit! Kétségbeesve, könnyes szemmel habuc- koltam a nagy hóban, kezemet a fülemre szorítottam, mert hideg volt a hajnal és kegyetlenül csípett az idő. Nagy pelyhekben havazott és az erdő szélétől — ahol laktunk — a faluig hosszúnak tűnt az út. Itt-ott térdig süppedtem a nagy hóba és magamban azon tűnődtem, hogy a Kurcsi helyett miért magunkat kell nekem sajnál, nőm ? Emődi János afféle, mindenhez értő ember volt, tudománya volt a birkához, a disznóhoz, a felfúvódott tehénhez is. Petróleumlámpa világított Emődiéknél az istálló ablakában, 6 maga kint állt a hajnali hóesésben. — Téged meg ki szalajtott? — Megdöglött a hízónk! — lihegtem és néhány másodperc múlva a meleg istállóban a dikón ülve találtam magamra. — Siessünk, mert édesapám azt üzente... Az öreg harcsabajúszú Emődi komoran rámnézett: — Azt mondod, megdöglött? — Azt! — Akkor miért siessünk? Én csak beteg disznót tudok gyógyítani. .. Emődi János bölcsessége meggyőzött, és most már egy kicsit nyugodtabban kezdtem dörzsölgetni a füleimet, meg az orromat. ★ A disznóól előtt állt az egész család. Emődi, meg az apám körbeforgatták Kur- csit a hóban, nézegették a viharlámpa fényében, még a száját is szétfeszítették, míg végül Emődi János kimondta a végső szót: — Ez bizony már csak szappannak való! Kurcsi váratlan pusztulása úgyszólván gyászban tartotta a családot. Apám hajnaltól estig járta az erdőt, anyám egész nap alig szólt valamit, az esték is úgy teltek, mintha halott lett volna a háznál. Karácsony hetében elállt a hóesés és kemény, csikorgós idő köszöntött ránk. A hold meg a csillagok úgy sziporkáztak az égen. mintha megparancsolta volna nekik valaki. Az égre nyíló konyhaajtó minden becsu- kásnál keservesen nyikorgott, a havas fagyos kocsiúton, mint a szellemek, suhantak a szánkók. Egyik este krumplit sütöttünk és napok óta először vettem észre, hogy apám mosolyogva ugráltatja két tenyerében a forró krumplikat. Amikor jóllakott, anyám vállára tette a kezét: — A karácsonnyal, hogy leszünk? A mamának ebben a pillanatban könnyes lett a szeme és fájdalmában csak a vállán rántott egyet. Nekem egyszerre torkomon akadt a falat. mert nem tudtam nézni anyám fájdalmas tekintetét, keserves sírását. — Aki elvette, majd visszaadja! — szólt apám olyan határozottan, mintha teljesen bizonyos lenne a dolgában. Mi. gyerekek meglepődtünk apánk bizakodásán, de anyánk is alább hagyott a sírással. Kevés idő múlva, amikor valamelyest megnyugodott, azt mondta: — Miket beszélsz? Nehogy a bajt bajjal tetézd! Egyik este édesapám barackot nyomott a fejemre. — (Syere ki az udvarra csillagot nézni! — mondta mosolyogva. Apám nagyon szeretett minket, de nem volt bratyizó természetű, nem nyalt-falt bennünket. Szavai mögött most azonban nagyon komoly dolgot éreztem, ezért iparkodtam is felöltözni szaporán. Cudar hideg volt odakint és dermesztő szél fújt az erdők felől. Lábunk alatt csi- korgott a hó. A kazalnál megálltunk, de apám egyre csak az erdőt nézte, aztán megszólalt: — Nyakunkon a karácsony és itt vagyunk hús nélkül. Te sem vagy már annyira gyerek, hogyha a szükség úgy hozza, ne tudnál segíteni. Amit mondok, az titok. Érted? Szent titok! Disznót lövünk az éjjel a báró úr szóróján. Ha megtudják, nekem fel is út, le is út! Ezért nem avatok be rajtad kívül senkit.. A fagyos hidegben egyszerre melegem lett. Apám szavai úgy koppantak, mint a jégre ejtett kavicsok és kicsendült belőlük a szükség. — Apa a méltóságos báró úr szóróján lő vaddisznót! — villant át bennem a gyerekfejjel is hajmeresztő gondolat és egyszerre felnőttnek éreztem magam. Apám rám bízza a legnagyobb titkát! Meglett ember számba vesz. különben nem vinne magával .. . Éjszaka simogatást éreztem az arcomon. Apám volt! Az ablakon bekukucskáló hold fényénél láttam, hogy ujját a szája elé teszi. — Pszt! ★ Csodálatos volt az éjszakai erdő. A hold fényében úgy csillogtak a zúzmarás ágak, mintha tündérországban lettünk volna, a bükkösben sejtelmes fények vibráltak és a hidegtől meg-megreccsentek a dermedt gallyak. Fél óra múlva a magaslesen ültünk. A vékony deszkafal megóvott a széltől és így apámhoz bújva, a sok pacuhában már nem is fáztam. — Csak hajnal felé várhatók — hallottam a hangot, aztán olyan csend lett, mint a jéghegyek birodalmában. Sehol semmi nem mozdult, csak nagyon néha a közelben valamelyik fán a jégcsapok szólaltak meg, mint parányi karácsonyi csengők, aztán újra a néma fehérség lett az úr. Talán .fél óra múlva, valahol messze ágak reccsentek, lépések közeledtek. Megálltak, újra elindultak és a hold ragyogásában nagyfülű szarvasok bukkantak elő. — Jönnek! — súgta apám. A szarvasok valóban csak átutazóban voltak, mert csak keresztül mentek a szórón és csörtettek át a vágáson. Űjra csend lett. Nagy, éjszakai csend! A magasles ablakán át megpillantottam az igazi téli világot. Szemem leragadt az álomtól és ilyenkor szép fényes szánkókat láttam. amelyeket pajkos paripák röpítettek fényországúton a csillagok felé. Minden jóval és széppel megrakott karácsonyfák mellett suhantak a szánok és halk zene hallatszott a messzeségből. Apám moccanása hozott vissza a pillanatokig tartó álomvilágból. — Most jönnek! Aliig jutott el fülemig a hang, amikor a halványuló fényben sok-isok feketeséget pillantottam meg a fehér havon. — Egy, kettő. nyolc ... A dörrenés megrázta a magaslest és egyszerre felébresztette az erdőt. A disznók távolodó csörtetése még sokáig hallatt- szott, de a fehér havon — a szóró közepén. — ott maradt egy fekete folt... ★ A család még aludt, amikor hazaértünk a süldővel. — Bújj az ágyba és aludj! — biztatott apám, aztán titkunkra figyelmeztetve szája elé tartotta az ujját. A meleg dunna alatt gyorsan elfogott az álom és újra visszaröpített a téli ragyogásba. Ismét havas fenyveseket láttam, ahol minden egyes fenyőt felöltöztettek karácsonyfának. A jégcsapgyertyák nemcsak égtek, de melegítettek is és fényük mesz- sze világított. Gallyaikon kolbászok, sonkák lógtak az aranypapírba csomagolt szaloncukrok között. Távolabb hatalmas csillagszórók szikráztak és az égnek meredő bükkfák havas testét átölelte a ragyogás. Aztán sorra-rend're jöttek az erdő vadjai. Szelídek voltak és én megsimogattam őket, miközben ők hálásan lestek rám. A delet harangozták, amikor felébredtem, az anyám hangjára: — Mi van ezzel a gyerekkel? Nem beteg talán, hogy ilyen sokáig alszik? Szalay István
