Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-15 / 294. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. december 15., szombat VENDÉGSÉGBEN: NÓCRÁD MEGYE Madách Imre és Mikszáth Kálmán nevél hallva mindenütt a palócok földjére — ezen belül Nógrád megyére — gondolnak A szomszédságból. Hevesből sokan ismerik az emléküket idéző tárgyakat a balassa gyarmati Palóc Múzeumban, vagy a cseszt- vei és a horpácsi emlékmúzeumokban. A csesztvei kúriát — az ország egyetlen Ma- dách-múzeumát — éppen tavaly, a Madách Imre emlékévben újították fór a költő születésének 160., valamint Az ember tragédiája bemutatásának 100. évfordulója kapcsán. A most is látható állandó kiállítás a legújabb kutatási eredmények fölhasználásával készült. A Nógrádban élőknek a költő példát adott azzal is, hogy „vidéki magányában” is maradandóan érvényes életművet hagyományozott az utókorra. Nógrádi irodalmi ritkaságok címmel a múlt évtől elegáns kis könyvsorozatot ad ki a Nógrád megyei Múzeumoki Igazgatósága, társadalmi összefogással. A sorozatban eddig megjelent: Ferenczy Teréz minden versei (Szécsény. 1983). Madách Imre válogatott versei (Balassagyarmat, 1983). Nógrádi képcsarnok (Salgótarján, 1984)) és Komjáthy Jenő válogatott versei (Szécsény 1984). — A régi irodalmi hagyományok főként a korábbi megyeszékhelyhez, Balassagyarmathoz, az újabbak inkább már Salgótarjánhoz fűződnek. Ezek helyi földolgozásai közül két mű érdemel figyelmet: Leblancz Zsoltné: Irodalmi emlékek nyomában Nóg- rád megyében 1—5. (Salgótarján. 1966—1971) és dr. Szabó Károly: Balassagyarmat az irodalomban (Balassagyarmat. 1972) című füzetsorozata, illetve kötete. Az előbbi sorozat anyagának összegyűjtésében a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium irodalmi szakkörének és honismereti körének diákjai működtek közre. Az 1945 utáni irodalmi tevékenység áttekintése még nem történt meg. bár akadnak ilyen hagyományok is. Csak példaként említve. 1948-ban jelent meg Vándortűz címmel a Magyar Irodalmi Társaságok időszaki értesítője Salgótarjánban. Ugyancsak itt látott napvilágot először 1954-ben a Palócföld, vékony kis füzet formájában. Ez a hatvanas években évi négy alkalommal jelent meg, 1973-tól pedig évi hatszori megjelenéssel folyóiratként kerül az olvasók asztalára, 1983-tól ismét új köntösben és gazdagodó tartalommal. Bárányi Ferenc költő szerkesztésében. Napsütésben (Salgótarján, 1969) és Találkozás (Corvina Kiadó. Budapest — Kemerovói Könyvkiadó. Kemerovo, 1974) címmel antológiát adtak ki. utóbbit orosz—magyar .nyelven. A nyugatszibériai Kemerovo Salgótarján testvérvárosa több mint másfél évtized óta. Salgótarjánban 1979-ben jelent meg a Palócföld Könyéek első kötete, az Ébresztő idő című antológia. Ezt követte 1981-ben Laczkó Pál Szalmakomiszár, Kelemen Gábor Bakszekér című elbeszélés-, illetve riportkötete. 1983-ban M. Szabó Gyula Bordásfalak című riportkönyve. Szepesi József Elszórtan, mint a gyom és Bódi Tóth Elemér A mesék kapujában című verseskönyve látott napvilágot. A sorozat a jövőben folytatódik. A következőkben Nógrádban él'ik műveiből adunk ízelítőt T. E. BARANYI FERENC Volt „Nem féli a kaszát, amíg zöld a vetés, a gyönge venyigét nem metszi még a kés. csak élezi hajnali kedvét. Ügy vagyok fiatal, mint a zsenge kalász, s bár tarol szerteszét a véres aratás: még élni, csak élni szeretnék! Még élni, csak élni szeretnék! Derűt borúra vált gyors napjaim sora, most még nem émelyít se méz, sem áfonya — nem unja a tenger a medrét. Termő ábrándjaim Ielkemen szállnak át a csapkodják verdesőn a börtön kőfalát — remény csodaszárnya emel még. Még élni, csak élni szeretnék! Hagyjátok megérnem az estét! Nem gyűlt ki még nekém, csak a hajnalsugár, oly messze még a föld, hol utam vége vár, most indulnék csupán, kísér a szil s a nyár — s léptemet mért ne követnék? Hagyjátok megérnem az estét! Nem gyűlt ki még nekem, csak a hajnalsugár, a sorsom asztalán mind telve még a tál. az élet óborát szívem szomjazza — bár nem illette szám soha kelyhét. Még élni, csak élni szeretnék!" BÓDI TÓTH ELEMÉR Változékony idő Hópihék suhognak a légen át, a mandulafa virágát kitárta, hánykolódik a zöldes tó tovább, hullámaival dörren a világra. Árnyék hull égre, földre, orgonái, jajong a szél, a fácskák meghajolnak, ijedten égbe röppen egy madár, hova lesz innen a hit maholnap. Zeng a part, a győzelem kié lesz, ma még a szél erősebb, még a hullám, valaki jár a parton, remény ez, mandulafák virága szirma hulltán. Csehovnál Az eső éppenhogy elállt, szél mozdítja az ajtószárnyat, aranyló tea illatát szippantod, vagy álmodban láttad? Az élet szürke ösvénye innen az örök élet útja, földöntúli lebegésre indul a lélek fölragyogva. Jaltában Alkonypír fényt teraszra vet. az ember ét a szenvedéssel, itt van minden, mi volt s lehet és ami utolérhetetlen. Hogy Gorkij és az ősz tüze, vagy Ivan Sunyin ült e széken. Lev Tolsztoj láthatott ide, tudom. De csitt, jön Olga éppen. Szepesi József Elszórtan, mint a gyom Hány ezer éve, hol, melyik földrész szülte ezt a furcsa népet, amelyhez tartozol? Ki volt az ősöd, Kán. Emir, Sah, Fáraó? Irmagja hol fogant e fajnak hajdanán? Ki fia-borja vagy. miféle szél hozott? Felelj ha tudsz. Cigány, nevezd meg önmagad. Nem vagy magyar, román, se tót. s ön-nemzetet múlt sorsa a földgolyón — ha volt is — csak talány. Elszórtan, mint a gyom, burjánzik szerteszét véred a világban öröktől parlagon. Táncol a lány Táncol a lány sötét haján a Nap tekintete megvillan olykor s lángra kap a fürtök erdeje Micsoda tánc! száz szoknyaránc suhogó vad szele A Czinke Ferenc i (fent) Réti Zoltán rajz Réti Zoltán: S; a domboldalon i jobbra) S KELEMEN GABOR: A sorompó Oreskó Vince kelletlenül dörmögte a visszajelentést: — Vettem, a kilencvennyolc—hetvenegyet kijár! Helyére tette a telefonkagylót, s mintha legalábbis a forgalmi szolgálattevő lenne előtte, a fekete készülék felé pökött: — Azt hiszed, magamtól nem tudom? Te hólyag! Tizenhét óra négy perc van, persze, ahogy kijár a kilencvennyolc-hetvenegyes. Ez az ideje. Tíz év alatt többször leengedtem én már a sorompót a kilencvennyolc- hetvenegyesnek, mint ahány vonatot te összesen menesztettél ... öcsike! Meg sem Száradt a tinta a bizonyítványodon, de te mondod meg nekiem, hogy a kilencvennyolc-hetvenegyes kijár ... cöcö ... A 97 917-es őrház ajtajában áll, savószínű szemeivel megsimogatta a sorompó csőrlőjét. Belekapaszkodott, sietve letekerte, a szakállas sorompó csörömpölve zárta el a sínekhez vezető utat. Oreskó Vince elégedetten nézett fel: — Na. Legalább nekem is engedelmeskedik valaki. Érmek a buta vasnak csak én dirigálok. Eszébe jutott a fiatal forgalmista és elvi- gyorodott: — A sorompó meg nem is küld sehová, mint én azt a taknyost. az anyjába! Az elzárt vasúti átjáró előtt egymás után fékeztek az autók, másodpercek múlva már a tarka kígyó farka is elveszett az útkanyar- ban. Többen kinyitották a kocsik ajtaját, egy-két utas kiszállt, megmozgatta elgémberedett tagjait. A legelsőként álló Lada pilótája az útpartra ürítette a hamutartót, s amint meglátta a sorompóért, a rajtakapottak kedélyességével szólt oda: — Sokat kell várni, kolléga úr? — Kollégád a beteg szamár! — dünnyög- te Oreskó Vince és megvetően nézett a kérdezőre, a kocsisorra. Az egész világra. — Várni... várni... persze, hogy várni kell Addig, amíg. Azért van a sorompó, nézz rá te pojáca! Mehetsz az utadra... ha engedlek! 'Anélkül, hogy egy hangos szóval is válaszolt volna a kérdezőnek, befordult az őrházba. Bekapcsolta a villanyrezsót, zsíros- lábaskát tett a kerek lapra, hagymát vágott rá. A foszlott szegélyű, csatos aktatáskából keményhasú paprikát, bíborszínű, mégis ruganyos paradicsomot vett elő. — Értettem... a kilencvermyolc-hetven- egyes ... — vágta bokázva a lecsónakvalót — De hol marad a vonatod, uram? Most okos ködöd ki a könyveidből, hogyan is kell meneszteni? Hát én megmondom neked! Felemeled a palacsintasütődet, belefújsz ... aztán viheti is a gépész az egész hóbelevancot! Kezébe vette a kis koszospiros zászlócskát. kiállt az ajtóba és mérges undorral né zett az elpöfögő kilencvennyolc-hetvenegyes ablakaira. — A sok semmirekellő! Utazik, mindenki utazik, ahelyett, hogy valami hasznosat csinálnának/ Az utolsó előtti vagon egyik lehúzott ab lakában középkorú férfi cigarettázott. Oreskó Vincének úgy tűnt, mintha mosolyogna — Anyád koporsójára vigyorogj, te szélütötte! A vonatnak szalutálok. nem neked! Ahogy elcsattogott a szerelvény, eszébe ju tott a lecsó. Besietett az őrházba, megkavar ta a zsíros lében fürdő hagyma-, paprika és paradicsomszeleteket. — Az istent ebbe a sietségbe, a szalonnát meg kifeledem ... A csatos táskáért nyúlt, keze már érin tette a szalonna nyirkos-zsíros papírját, amikor kintről kiabálást hallott: — Hé, fater’! Mi lesz a sorompóval? — De sietős, moziba mész talán? No várj csak ... molesztálj csak ... akkor szépen s nem merték hallani, hogy mire tüzelik őket gallyak közé lapult pinty-sleppjeik. Volt itt csoda, bizony. Kőszáti volt a törvény. amely uralkodott az ölyv s a vércse röptén, de őrködött a rét parányai felett, ragadozott — de csak ragadozót evett! Ha három napig is — de volt csoda. Ezért rándbődül a vihar a méltóbb válaszért, de vijjogás helyett csivitelés felelget. Nagy szárnyaddal legyints ránk virrasztó éji felleg. Ha három napig is, de volt csoda! Ne kérjék számon díszpintyeken sasok nagy röppenését, még akkor sem, ha sast mímel ma — rendszerint bitorlott szirteken — minden mihaszna pinty. Pedig hát volt csoda. Volt példa arra is, hogy szárnytól! söpörte le a mennyboltról a piszkot, látszóvá téve azt, mit szurtos teliegek mögötti leshelyén az isten rejteget. Igen, volt itt csoda. A vércsék és az ölyvek tyúkot s pockot kalaplevéve üdvözöltek Chénier búcsúja
