Népújság, 1984. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-24 / 276. szám

NÉPÚJSÁG. 1984. november 24., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM — Igen. Ez a hazám. — Gondold m,eg jól, ez az utolsó alkalom. Annyi időt adok, amíg felforr a teavíz. Monon vad . félelmében térdre borult, és Csojdzsil lábai . elé csúszott. Az álla remegett, fogai összekoccan­tak. — Várjatok! Hiszen ti is mongolok vagytok! A mon­gol a mongolt... Az egyik katona nyakon ragadta és akkorát lódított rajta, hogy Monon hanyatt esett. Olyan szép volt ez a vi­dék — Nehít bármeddig is bámulta, nem tudott betelni a nézésével... Ezért a föl­dért, ennek a földnek a la* kőiért lett az új rend kato­nája. Most pedig azt sze­retnék kicsikarni belőle, hogy tagadja meg őket. Meghalni nem könnyű. És még nehezebb azzal a tudat­tal, hogy a kéklő hegyeken túl a felesége és egyetlen fia várja. De más út, mint a halál, nem létezett. Újból elővette hosszú szá­rú fehér pipáját, megtömte. — Ugye, ez ugyanaz a pipa? — szólalt meg várat­lanul Dzsagdal. Az ártatlanul hangzó sza­vak mögött mértéktelen kap­zsiság és irigység lapult. Dzsagdal már régen szemet vetett Nehít pipájára. Vala­hányszor találkoztak, min­dig kért belőle néhány szip­pantást. Fogaival erősen szorította a szopókát, kéje­sen simogatta a szárát, és csettintgetett a gyönyörűség­től. — Nagyon megváltoztál, Dzsagdal. Mintha teljesen kicseréltek volna.. . De ne felejtsd el, te is úgy fogod végezni, mint én — mondta csöndesen Nehít. — Minket nem győzhet le senki. Fél Mongólia vallá­sunk sárga zászlaja alá állt, és ez ellen te nem tehetsz semmit — válaszolta Dzsag­dal, ám érezhető volt, hogy mások szavait ismételgeti. — Inkább a feleségedre gon­dolnál meg a fiadra. Gyere át mihozzánk, hiszen te okos ember vagy. Hagyd a fené­be a vörösöket, cserébe a sárgák tábornoka lehetsz. — Mondd, Dzsagdal, te nem ismered a tulajdon jel­szavatokat: „Jobb méltó­sággal meghalni, mint mél­tatlanul élni”?! — Hé, landarma! — bó­dult el Csojdzsil. — Valóban úgy döntöttél, hogy kinyírod? Akkor majd add nekem a pipáját — súgta neki Dzsagdal. Apró madárszemében Ne­hít elkapta a mohó, irigy vágy felvillanó szikráját. Undor és düh fogta el. Mé­lyen leszívta a füstöt, aztán a mellette fekvő kövön ösz- szetörte a pipát, a darabjait messzire elhajította. — Felforrt a tea, landar­ma! — állt fel vastag kor­bácsára támaszkodva Csoj­dzsil. — Jól megnéztél utol­jára mindent? Lesújt rád a törvény kardja, vörös kutya! Mindannyian felelni fogtok azért, hogy elárultátok Buddha szent tanítását. A bűneitekre nincs bocsánat. A jövő a mi kezünkben van, és tudd meg, mi nem hát­rálunk! Azt hallottam, nem vagy buta ember. De úgy veszem észre, hogy a vörös eszmék ostoba vakot csinál­tak belőled, nem látsz to­vább az orrodnál. De minek dumálok neked annyit? Utoljára mondom, gondold meg! Nehít felemelte a fejét, és a távolba nézett, amerre a Hangaj hegyei kéklettek. Ügy tűnt, még a madarak is abbahagyták a csivitelést, a szél sem susogott. Csak Monon zokogott hangosan arcát a kezébe temetve. Nehit odafordult Csojdzsil- hoz: — Minden embernek tisz­tában kell lennie azzal, hová vezetnek a cselekedetei. Ti ostobaságotokbari és elva- kultságotokban szörnyű dol­gokat műveltek, de hamaro­san végetek lesz. A forrada­lom kemény keze elpusztít benneteket. Most pedig vé­gezzetek velem, de minél gyorsabban! Néhány lépést hátrált, lá­bát keményen megvetette, mintha azt akarta volna a tudomásunkra hozni, hogy nem lesz könnyű a földre dönteni. Monon sikoltozva Monon sikoltozva borult Csojdzsil lába elé: — Irgalmazzatok! Kegye­lem! — Adjatok neki egy pus­kát! — rendelkezett Csojd­zsil. Az egyik katona felhúzta a závárt, és Monon kezébe nyomta a fegyvert. Ha tényleg minket akarsz szolgálni, lődd le! — pa­rancsolta Csojdzsil. Monon nehézkesen feltá- pászkodott, és megcélozta Nehítet. Az mély lélegzetet vett, úgy tetszett, utoljára még harapni akar a puszta fűszeres illatából, a friss szélből. .. A Hangaj hegyeit kék pá­ra övezte. Monon többször felemelte a puskát, de mindig le is eresztette. Végül erőtlenül suttogta: — Nem. . . tudom... — Vagy úgy! — ordított Csojdzsil, és a korbács nye­lével teljes erejéből Monon fejére vágott. Monon kezé­ből kiesett a puska, a föld­re rogyott. Dzsagdal előrán­totta a revolverét és lőtt. Nehit megingott, térdre ereszkedett, aztán hangtala­nul a fűre csúszott... A Hangaj hegyei lassan oldalra dőltek, minden bar­na színt öltött. Körös-körül végtelen csönd volt. 7~m m Üzenet Hatvanba Akárhogy számolom, már tíz esztendős az a barátság, mely Hatvanhoz, az ottani műbarátokhoz fűz. Január­ban lesz ugyanis egy évti­zede, hogy a galéria vezető­jének hívására kiállítottam grafikai munkáimat az in­tézmény akkor még szegé­nyes-szűkös termében, és Solymár István, a Nemzeti Galéria azóta fájdalmasan elvesztett főigazgató-helyet­tese vállalta, hogy eljön ve­lem, megnyitja a tárlatot. Nos, miután 75. születésna­pomhoz ' kapcsolódott első hatvani utam, és a városbe­liek külön megtiszteltek ün­nepi invitációjukkal, igyekez­tem azt lehetően viszonozni, s a galériának ajándékoztam tizenhét kisebb munkámat, mégpedig azzal, hogy a közé, a művészetkedvelőké legyen, bennük bármikor gyönyör­ködhessenek. Ha jól emlék­szem, munkáim egy része az időközben létrehozott új ga­léria-épület előcsarnokában állandó helyet is kapott, de várható az egész sorozat be­mutatása. Most pedig engedtessék meg, hogy az elfutott évti­zed eseményeiben tallózva, s immáron 85. életévemben, néhány gondolatot papírra vessek e barátságról, aminél erősebb szálak talán csak Szentendréhez és Hódmező­vásárhelyhez kötnek. Mi él bennem fel-fel lobbanó, ap­ró tüzekkel? Az irántam ta­núsított megbecsülés és sze­retet igen sokféle formája, önálló bemutatkozásom óta például állandó résztvevője lehettem a Hatvani Galéria által meghonosított tájkép- és portrébiennáléknak, ame­lyeknek egyike régen kalló­dó önarcképemet is napvi­lágra hozta Makó környéké­ről. Mindig örömömre szol­gált, amikor a galériabusz utasai pesti otthonomban, vagy szentendrei képtáram­ban fölkerestek, és erőmtől telően kalauzolhattam őket a termek sokaságán át. Azu­tán a hirtelen ránk zúdult hó miatt ugyan, de a Kele­ti pályaudvaron rekedt Czi- ne Mihály helyett egyszer tárlatnyitója is lettem az egyik országos kiállításnak! És úgy érzem, hogy nem volt „beugrás” íze az egésznek, sőt, a jelenvoltak szívmele­gét szinte megsokszorozva érzékeltem reám sugározni az ünnepi percekben. De van még egy dolog, amit ba- rátkozásunk évtizedes ese­ménysorozatából feltétlen ki kell emelnem! Ez pedig az a gesztus, amely a biennálék városa, Hatvan tanácstestüle- te ' részéről megnyilvánult irányomban, amikor díszpol­gárukká választottak, és en­nek a kitüntető érmét átve­Szabó Ferenc, Majláti Györgyné, Fehér István, és miként szorgalmazta a mű­vészetek szélesebb körű ter­jesztését később Szokodi Fe­renc, Patkó Imre, Angeli Jó­zsef, valamint a pártbizott­ság, illetve a tanács appa­rátusa. Az sem megvetendő ugyanakkor, amit ügyünkért tesznek azok az emberek, akik a legkülönbözőbb helyi üzemek, intézmények, isko­lák, brigádok élén állanak, anyagiakkal és társadalmi munkával segítve egy-egy megmozdulást. Vallom, hogy ez az igazi útja a kultúra demokratizálásának, és bár jómagam kissé távol állok a napi politikától, fel tudom mérni, és kellően értékelem is a ma társadalmának fe­lelősségérzetét, az ebből fa­kadó intézkedések célját, fontosságát. Mi tetszik még nekem Hatvanban? Miért adózom külön tisztelettel a galériá­nak és pártfogóinak? Mert nem tértek le mindmáig a hitük, meggyőződésük sze­rint választott útról, és ra­Barcsay Jenő grafikái (Fotó: Szabó Sándor) gaszkodva a fokozatosság el­véhez, a realizmus keretei­nek tágításával ugyan, de mindennél fontosabbnak vé­lik a fundamentum leraká­sát, amire később építkezni lehet. Sokszor, sok helyütt el­mondottam, hogy a közízlés, egyáltalán a látáskultúra fejlesztése nem versenyfela­dat. Mindig, mindenütt az emberi közeg milyensége, az alkalmazott módszerek . tak­tikus volta dönti el a művé­szetek kibontakozását, tö­megerejét. És kár eltékozol- ni reánk következő évek év­tizedek gazdag ígéretét a pil­lanat olcsó gyümölcséért. Tisztában vannak ezzel a hatvaniak, és koncepciójuk sajátos arcot ad a város ga­lériájának. Olyan arcot, amelyből ma talán én is ki­lógok, ha szigorúan vesszük az alapelveket. De a tény, miszerint művészetemhez ha­sonlóan dolgozó más festők, szobrászok is közönséghez jutnak a galériában, sőt dí­jakkal méltányolják telje­sítményüket, olyasféle rugal­masságra vall, ami követésre méltó az ügy szempontjából.. Szívesebben festek, mint írok. Ám ha már kifejtet­tem véleményemet a kultúr­politika gyakorlását illetően, befejezésül engedtessék meg a melegebb szó. A szíves üze­net, amely talán elér a kol­légákhoz épp úgy, mint a műfáj kedvelőihez. Kérem: igyekezzünk megérteni egy­mást, hogy az értés szerete- tet ébresszen bennünk, és egyként igazgassa valameny- iünk életét az emberséges jó irányba. Mi más, ha nem ez a mű­vészetek igaz célja ... ? Barcsay Jenő hettem elnöküktől. Külön hangsúlyozom azt a pártfogást, ami a képzőmű­vészeti kultúra támogatásá­ban, felkarolásában szin­tén személy szerint érint a különböző hatvani szervek, vezetők részéről. Tudom, hogy a kezdeti idegenkedést követően milyen agitatív magatartást tanúsítottak az első országos szemlék idején Lelkiismeret-furdalás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents