Népújság, 1984. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-24 / 276. szám
„Az élet célja: a küzdés maga” Maguk között — öniróniával? akasztófahumorral? — egymást csak „roki”-nak becézik. A rokkant rövidítéséből; amely testüknek, sajnos, örökre minősítése. Hogy a nem ép teltben is lakozhat, sőt lakik ép lélek, azt ezek a képek bizonyítják; amelyek egy ülőröplabda-meccs pillanatai. A küzdés, a győzelem talán még komolyabb itt; de eredménye, az önbecsülés — az életet jelenti. (Kőhidi Imre képriportja) A zt mondják, ingerültek, idegesek türelmetlenek vagyunk. Azt is mondják, azért, mert ez a mai kornak, ennek a világnak a velejárója. Ez így teljesen nem igaz! Tudjuk, minden kornak megvoltak a gondjai és minden korban voltak emberek — fiatalok is — akik helyzetükből, pozíció, jukból adódóan, könnyebben vagy nehezebben viselték el az életet, fogták fel a dolgokat. Volt, amikor valami miatt, vagy valakivel türelmesebbek, megértőbbek voltak, míg másoknak nem néztek el semmit, türelmetlenek. sőt előfordult, hogy kegyetlenek, embertelenek voltak. De mi maradjunk csak a mában, a mi élet- és létterünkön. Fiatal szakmunkás. Most kezd ismerkedni a gyakorlatban azzal, amit éveken át tanult — a munkájával, a munkahelyével. Azzal a helyzettel, pozícióval, amelyben ő van. vagy később még csak lesz valaki a társadalmi munkamegosztás folyamatában, láncolatában. És az első nem is olyan nagy. nem is olyan jelentős mulasztásánál — igaz, ha egy kicsit jobban odafigyel, nem ugrik be a selejt — olyan hangnemben, olyan dörgedelmesen és megalázóan szé- gyenítik meg szaktársai, barátai előtt, hogy majd elsüllyed szégyenében. Arról nem beszélve, hogy ilyen hangon, emberi mivoltot sértőn senkinek nincs joga — bármilyen beosztásban légyen is — beszélni. Jó időre elveszik egy ilyen .,letolással” az ember fia kedvét az élettől. És nagyon kell szeretni a szakmát, a haverokat, akikkel dolgozik, a munkahelyet, hogy a jövőben ott csinálja tovább, amit elkezdett. Hogy nem vagyunk mimóza lelkű vénkisasszonyok. akiknek már szólni sein lehet? Persze, hogy nem vagyunk azok és szólni is lehet! De olyan tiszteletet és türelmet várhatok el én is a másikkal szemben, mint amit én is adok. Arra pedig törvényünk vigyáz: mások becsületébe gázolni nincs jo. ga senkinek. Sem öregnek, sem fiatalnak! Se oda. se vissza! Más! Már több éve. Ö az iroda főnöke. Gépíróként kezdte, idáig vitte. Szép, dicsérendő. elismerésre méltó teljesítmény, karrier. Csak ne felejtene! Csak az emlékezőképessége lenne egy kicsit maradandóbb, élesebb, önkritikusabb. Például olyankor, amikor a kezdő, az iskoláját most befejező, állást kereső, nem kiváló, de a közepestől jobban író, lámpalázas, még a gyakorlatlan gépírót, fiatal lányt próbálja ki, vizsgáztatja. Miért maximalista? Miért türelmetlen? Miért akar többet egy kezdőtől, mint amit el lehet várni tőle? És arra, amikor ő kezdett, arra miért nem emlékszik? Mert a kollégái között — akik közül kinőtte magát — vannak, akik jól emlékeznek ma is, hogy először r i t k á ni—r i t k á n, aztán sűrűbben, később gyakrabban sikoltozott fel örömében, — amikor egy-egy betűt az írógépen megtalált. Ha vele szemben is türelmetlenek lettek volna, ugyan hol szerzett volna gyakorlatot. Az utcán? Ha nem bíztak volna benne, vajon hogyan vihette volna ennyire? Ami engem aggaszt és türelmetlenné tesz, az az, hogy közvéleményünk egy részében több évtized alatt sem alakult ki olyan mértékben és olyan kedvezően az egymás iránti megértés, mint ahogy azt társadalmunk humanitása, embersége meg. kívánja. Különösen vonatkozik ez a fiatalok megítélésénél. A párt, a kormány egyszer hangsúlyozta, hogy magáénak érzi az ifjúság gondjait és a jelenlegi nem könnyű körülmények között is azok megoldására törekszik. Társadalmunknak — többek között — segítenie kell a fiatalokat a pályakezdés nehézségeinek a leküzdésében, az önálló otthon megteremtésében. Az MSZMP Központi Bizottságának 1984. október 9-i üléséről kiadott közleményben olvasható: „A magyar fiatalok döntő többsége tetteivel bizonyítja: elfogadja és támogatja szocialista céljainkat. Becsületesen tanul, helytáll a munkában, teljesíti állampolgári és hazafias kötelességét”. Kétségtelen és sok példát fel lehetne sorolni ifjúságunk helytállásáról, sikereiről a munkában, a tanulásban, a haza védelmében. Mégis a mérleg nyelve mintha amoda, a türelmetlenség, a túl sokat váró, az irreális követelmények, elvárások fellé billenne. Tudtommal senki nem született miniszternek, vezérigazgatónak, kiváló esztergályosnak vagy kombájnosnak, tudományos intézmények, iskolák, művészeti ágak stb. vezetőinek, vagy éppen — hogy házunk táján maradjak — lapszerkesztőnek. Mindenki elkezdte valahol, valamikor, és a mai vezetők nagy többsége negyven évvel ezelőtt és az azt követő években — méghozzá fiatalon kezdte! Azt már nem is mondom, hogy ennek a korosztálynak is voltak gondjai, amelyek megoldására törekedtek, voltak pályakezdési nehézségei, otthonteremtési és voltak bizony egyiknek- másiknak más kenyérgondjaik is. Ha valakinek, ennek a generációnak kell nemcsak éreznie, de értenie is, hogy kezdeni általában nem fent, hanem lent szoktak. Építkezni és hegycsúcsot megmászni egyaránt, öregszünk és felejtünk? Tény, hogy a kettő legtöbbször összefügg, de azért az sem jó, ha viszonylag korán következik be ez az állapot. Mert van, amit nem szabad felejteni, sőt a jövőt gyümölcsöző tanulsággá is válhat: ha az akarat, a tehetség, az igyekezet, a tenni akarás az eltelt évek alatt nem párosult volna a józan türelmetlenek és a már dolgukat értők türelmével, megértésével, nyugalmával, bizony nehéz, még nehezebb lett' volna, lenne életünk. És elnézést kérek: aki ma hetvenéves, az csak harminc-, aki ma hatvan csak húszéves volt negyven évvel ezelőtt. És ezek a mai tizen-huszonévesek a mieink: gyermekeink és unokáink. A KISZ egy nagyszerű Kommunista Ifjúsági Szövetség, de egyedül, család, társadalmi támogatás nélkül nem old meg, nem oldhat meg semmit. Ez nem jelenti azt, hogy az ifjúsági szövetség munkájában már minden oké, hogy azt jobbá tenni nem lehet. De: meg kell osztanunk a munkát, a segítséget és a felelősséget is. Ez az elvárás a párt, az állami, a társadalmi szervektől, a munkahelytől és a családtól éppen úgy — mint ahogyan a fiataloktól is., Még több bizalomra, megértésre, támogatásra és még nagyobb türelemre van szükség. Oda és vissza! És nagyon-nagyon fontos a szülők, a nagyszülők példája, mert ezerszer többet jelent, mint az örökös prédikáció. Végezetül: a ma negyven-, harminc-, húszéves nemzedék és természetesen az ettől ifjabbak is ennek a társadalomnak a szüJ lőttéi, tetszik, nem tetszik, az idősebb generáció tükörképe. Olyanok, amilyenné alkottuk, neveltük utódainkat. Szerencsénkre nem szolgáltatnak rá okot, hogy megtagadjuk őket. Sőt büszkék lehetünk rájuk. És hogy még jobb legyen az ifjúságunk munkája, hangulata, hogy tehetségét még jobban kamatoztathassa a maga. a családja és a társadalom javára, a lehetőségeinkhez mérten több segítséget és egy kissé több türelmet nyújtsunk számukra Természetesen nem kérek türelmet, mentséget, támogatást azok védelmében., akik visszaélnek a társadalom, a kollektíva, a vezető türelmével, akik nem végzik el- becsülettel. szorgalommal, tehetségükhöz mérten azt, ami rájuk méretett, amiért a fizetséget elvárják. Amit kérek tehát, nem sok: egy kicsit több türelmet, valamivel nagyobb önfegyelmet és ■ tiszteletet mindazoknak, akik az élet, a munka különböző állomásain és frontjain becsülettel, segíteni és jobbítani akarón, mégha olykor hibázva is, ügyünkért munkálkodnak. F iataloknak és hem fiataloknak egyaránt ! Papp János kLeiiixeltcib-k
