Népújság, 1984. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
Panelbrigád A Heves megyei Állami Építőipari Vállalatnál több mint tíz éve dolgozik együtt Linzenbot József brigádja. Jelenleg az egri Rákóczi úti panelház építésén dolgoznak. Hogy terven felüli vállalásukat is teljesíteni tudják éjjel-nappal végzik embert, gépet próbáló munkájukat. (Szántó György képriportja) Egy orvost látogatok meg a kórházban. Mint beteget! A foglalkozás ugyanis — közismerten — nem nyújt védelmet a betegség ellen, mint ahogyan az autószerelőnek is elromolhat a kocsija. A bágyadt novemberi fény átdereng a hulladozó platánlevelek között, és a háromágyas szoba ablakpárkányára pakolom le kis csomagomat. — Ehetsz is, ihatsz is! Legfeljebb egy jó rizlingifröccsre kell még várnod, amíg haza nem kerülsz... — Miért fáradsz? Van itt cucc elég, tele van velük a folyosón a két hűtő, megaz- tán a műtét után nehezen jön meg az étvágy. Nővérke libben be, kiosztja a lázmérőket, a doktor úrét gyors mozdulattal nyomja a hónalá. — Ez aztán a protekció! 0 csak mosolyog, mert ha nevet, akkor még húzódik a sebe. — Falumbeli! ö szállítja haza a családnak a híreket, amikor innen lelép. Soha életemben nem óhajtottam orvos lenni, — beteg mégkevéSbé — de sajnos az élet az egyik kívánságot teljesíti, a másikat nem. Irtózom a kórháztól, a rendelőtől, hanem az egészségügyi szolgálat szervezettsége mindig lenyűgöz. Tegyük fel, hogy összeesik valaki az utcán! Riasztás után legföljebb csak a rendőrség érkezhet gyorsabban, mint a mentő. A „nonstop” rendszer iszonyatos erőfeszítésébe kerül az egészségügynek, viszont mindenkinek hallatlan megnyugvást nyújt. — Menteni és gyógyítani! — Akár reklámnak is beillene, pedig manapság ez már természetes valóság, legföljebb a vállalkozóknak okoz — eleinte — némi szokatlan- ságot. — Min tűnődsz? — Az egészségügyön meditálok. — Csak nem „Az egészségügy egészével" kapcsolatban lennének neked is gondolataid? Közben almahámozó kis bicskáját nyi- togatja, és a gyomor irányába tartja. — Szúrj csak! Engem megoperálnak, bestoppolnak. téged sittre visznek, és tartósan pihenheted perforált vakbeled műtét utáni fáradalmait... Látogatók érkeznek a másik két ágyhoz is, segítek előhúzni a praktikus kis ülőkéket, aztán udvariatlanul mindenkinek hátat fordítok, és szembenézek a dokimmal, ö kérdez először: — Mit szólsz a nagy vitához? — Mit szólnék! Vitatkozni mindenen lehet, csak az a kérdés, hogy lesz-e belőle haszon? Különben is. te mint beteg, most a másik oldalról látod az egészet, így aztán. — ha nem haragszol én kérdeznék: — Milyen itt a kórházban az élet? Az orvosok, az ápolónők, a szakértelem, a koszt, a higiénia, mit suttognak éjszakánként az aludni nem tudó betegek a folyosókon, mennyi a hálapénz? Lenyel egy fél almacsutkát, majd megfullad szegény, nevetni szeretne, de csak beteg hasát szorítja: — De hülye tudsz lenni! — Ezért okoskodom. Az ember mindig tanul, megaztán barátocskám, te most itt egy elfogulatlan közvéleménykutató vagy. Egy pizsamás beteg orvos éppen olyan, mint a többi beteg, még a vöröskereszt is hiányzik a hátadról, így aztán mindent látsz, hallasz és tudsz. Egyszerre közlékeny lesz: — Nincs itt megállás fiam! Az orvosok dugig vannak a munkával, értekezletekkel, tudományos ülésekkel, a nővérek legnagyobb része kedves, aranyos, hajtós. — Rába jtós ? — Javíthatatlan vagy! Nem érted? Ezek a lányok, gyerekes asszonyok, egyfolytában éjszakáznak egy álló hétig. A nappali alvás legtöbbször elmarad vagy megrövidül. A létszámhiány van, nagy a hajtás, a szaladni való .. . — Szóval így látja a kedves beteg! Bezzeg a körzetben ... Felszisszen, mintha a darázs csípné meg: — Pardon kérlek! Én ezzel nem azt mondom, hogy a körzet egy leányálom, egy Riviéra. Illetlenség enni egy beteg ágyánál, de olyan szépen mosolyog rám egy star-king, hogy beleharapok. — Mégis! Itt volt ez az országos vita, közvélemény, miniszter, kerekasztal a ívben ... örülnék, ha mondanál valamit! — Mit mondják dokikám? Legföljebb adalékképpen annyit említenék föl, hogy egy nagy kórház, — ilyen, mint ez is, nem egy „üzem” hanem több. Egy vezetőséggel! Ebben az épülettömbben van ugyanis a megye legnagyobb kapacitású konyhája, étkeztetése, szállodája, mosodája és nem mellesleg, a gyógyító kórháza is. Egy kalap, illetve költségvetés alatt! Egyetlen fő-főorvos igazgatja a konyhát, a szállodai pavilonokat, a mosodát, a célgazdaságot és a gyógyászatot is... Ez aztán a nagy „megtakarítás" öregem! — Szervezeti változások kellenének! Okos közgazdász kellene az élre, az orvosok csak a gyógyító munkáért feleljenek... — Még csak ez hiányzik! Nem találod jobbnak, ha mégiscsak az orvos mondja meg a közgazdásznak, hogy mire van, vagy lenne szüksége és nem fordítva? Hallgatunk egy fél almaevésnyi ideig. — A takarítás tudod, itt is akadozik, — pedig a fiatal orvosok többsége kezit- csókolomot köszön a takarítónőknek. — Ettől még nem lesz magasabb a létszám! Ügy van ez barátom — vélekedem —, hogy az egészségügy egésze szoros ösz- szefüggésben van egy másik nagy egészszel, amit „népgazdaságnak” tisztelünk. Ha itt újra nekilendülnénk, akkor aztán nem kellene egyik zsebünkből a másikba rakosgatni ugyanazt a pénzt. A szomszédos ágy mellől elmennek a látogatók, a köpcös középkorú férfi, — bizonyos Ágoston úr — bemutatkozik és csatlakozik a kórtermi vitához. — Én kérem — sajnos, mint gyakorló és úgyszólván állandó beteg ä saját bőrömön mérem le az egészségügy változásait. Hol ebben, hol abban a kórházban, szanatóriumban kötök ki, és amit tapasztalok — higgyék el — a gondok, bajok ellenére is örvendetes. A károgók hajlamosak arra, hogy a fürdővízzel együtt kiöntsék a gyereket. Nézzük meg alaposabban a megyei kórházat! Olyan műtéteket végeznek, amelyről tíz évvel korábban még álmodni sem mertek. Üj osztályok, intenzív részlegek, izotóp, de a gyógyító belosztályok munkája is szakadatlanul fejlődik, sőt pénztárcánkhoz képest némileg javul a műszerezettség is. Tudják,' — szerintem — a fundamentum, a felmenő falak jók, a pénzünk a munkabérek javításához, a további előrelépéshez kevés. Az alápellátás a mi országunkban imponáló, jól kielégíti a szükségleteket, bár nem a vágyak és óhajok szerint... Ágoston úr, mint tapasztalt beteg és világjárt ember meggyőződéssel fejti ki véleményét, amelyben tulajdonképpen a szóban forgó országos vita után semmi új nincs, legföljebb annyi, hogy érdemes lenne jobban megbecsülni önmagunk eddigi erőfeszítéseit, sikereit, és úgy nézni előre, hogy nagynéha azért a megtett útra is visszapillantsunk. Ha igaz az, — már pedig ki kételkedne benne —, hogy iparunk, mezőgazdaságunk 'magára vonta a nagyvilág figyelmét, akkor ez az egészségügy egészére is vonatkozik anélkül, hogy ne látnánk a feszültségeket, a súlyos gondokat, ne kellene tömi a fdjünket a hogyan továb- hbn ... Klóros ruhával törlik a folyosót, jellegzetes illatát az orromban érzem, cihelődni kezdek. — Kikísérlek, — keresi elő a doki a köntösét. — Még valamit! — fordul felénk Ágoston úr. — Nálunk az emberek jelentős része agyonihajszolja magát. Kikényszerítik a? ördögöt a palackból. — A prevencióra gondol? — Ezek kérem nem megelőzik, hanem keresik önmaguknak a betegséget, mintha éppen hiányozna nekik, ötvenéves korra aztán kiégnek, elhasználódnak. — Mit ajánl? — Le kell szállítani az igényeket! Az egészségügy érdekében. A tartalék életenergiát nem szabad elfecsérelni idejekorán, mert ez is öngyilkosság ... Villanyok gyúlnak, a folyosón, gurul az étkező kocsi, tányérok, csészék csörögnek, mi pedig ketten a barátommal elsétálunk a kórtermek előtt. — És te, hogy -vagy? Mellbe vág a kérdés. — Megvagyok! Ezután jönnek az értő tanácsok, a figyelmeztetések. A beteg immár újra orvos! Itt már nincs ellentmondás, alkudozás, vita, csupán szót fogadó engedelmesség. — Még meg sem gyógyultál és már gyógyítasz! Kezembe nyom egy receptet: — Ezt váltsd ki és szedd! Búcsúzás után, amikor visszanézek a folyosón, úgy tűnik, hogy már egyenesebben jár, vidám szót vált ezzel-azzal, szinte sugárzik belőle a gyógyult beteg vidámsága és bizakodása .... Szalay István Omm, pizMunálum
