Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-11 / 239. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. október 11., csütörtök A KULTÚRA „ÚTHÁLÓZATA” Amiről a helyi kiadványok beszélnek A múló időben sok minden kihullna az emlékezetből. ha nem őrizné meg az írott, a nyomtatott szó. Természetesen nem miniden papírra vetett szöveg értékes. hosszú évek alatt derül ki, hogy mi. mennyit ér. Olykor sok ezer példányban megjelenít könyvek felejtőd_ nek el. hevernek porosán könyvtárak polcain. Máskor még néhány száz példányban napvilágot látott kötetek híresülnek el. válnak kinccsé. pótolhatatlan forrásmunkává. Ezért van jelentősége a kiadás sokszínűségének. an_ naik. hogy ne csak „főútvonalaik” legyenek a kultúra úthálózatában, hanem „alsóbbrendű” leágazások is, ahol olykor talán még érdekesebb tájakra merészked. hét el a kíváncsi utazó. A hivatásos könyvkiadókon kívül megyénkben is lehetőségük van különböző intézményeknek arra. hogy olyan kiadványokat gondozzanak. amelyek fontosak és értékesek. Természetes ez utóbbi két megszorítás: silány. érdektelen papírhalmazt kár lenne kinyomtatni. nem is szólva arról, hogy a borsos nyomdai költségek mellett nagy pazarlás férőműveket támogatni. Ezért a megyei tanács művelődési osztálya összegyűjti a különböző terveket. elképzeléseket, egyezteti ezeket szakértőkkel, majd a Kiadói Főigazgatóság elvi engedélyét kéri megvalósításukhoz. Minden esztendő" ben augusztus 31-ig kérik, hogy jelezzék számukra, mit szeretnének kiadni, a következő évben milyen köteteket gondoznának. Ezután következik a mérlegelés: a vég. leges lista és az elmúlt időszakban végül is megvalósult kötetek értékelése szeptember végén kerül tovább. Ezért éppen munka közben találjuk Farkas Piroskát, a megyei tanács főelőadóját, akit már nemcsak a múltról. hanem a jövőről is megkérdezhettünk. — Ha az arányokat nézzük. valamivel kevesebb — évente tucatnyi — a helyi kiadványok száma — kezdi Farkas Piroska. — Ennek a változásnak elsősorban az az oka. hogy takarékosabban kell e területen is dolgoznunk. A Pénzügyminisztérium a tavalyi év második felében ellenőrzést tartott. s javaslatait mindenképpen érdemes figyelembe venni. Nem egyszerű köz- gazdasági alapon figyelmeztettek bennünket jelenségekre. hanem bizonyos összefüggéseket is feltártak. Ezért hajiunk most afelé az álláspont felé. hogy kevesebb. de értékesebb lásson napvilágot, lehetőleg ne legyenek ingyenes kiadványok. esetleg csak diákok számára. — Melyek azok'az úgymond nem hivatásos kiadók, amelyek gondozzák a megjelenő köteteket? — A két legfontosabb a Megyei Levéltár és a Heves megyei Múzeumi Szervezet. Az ok egyszerű: ott foglalkoztatják a legtöbb tudományos kutatót, e helyeken gyűlik össze a legszámottevőbb anyag, amelyet érdemes kinyomtatni. De ezen felül az Idegenforgalmi Hivatal is kiad néhány munkát, de tanácsok, iskolák, népfrontbizottságok is élnek alkalmanként e lehetőséggel. Régebben gyakrabban fordultak hozzánk olyan kéréssel különböző termelőszövetkezetek. vállalatok. hogy a történetük napvilágot láthasson. Erre manapság kevesebb a példa. úgy látszik, ma már sajnálják a pénzt ilyesmire. Most külön figyelemmel kísértük, hogy érkezmek-e tervek a felszabadulás 40. évfordulójára készülő kötetekről. Két ilyenről értesültünk. Heves és Hatvan városa rukkolt ki ilyen elképzelésekkel. — Nemcsak a tervek, de a vélemények is most „futnak össze”. Milyen visszhangja volt a Heves megyében megjelent könyveknek? — Az elmúlt esztendők során sikerült néhány olyan munkát megyénk szerzőinek elkészíteniük, amelyek országos figyelmeit keltettek. Első helyen kell említenem a Megyei Levéltár munkatársai által összeállított történelmi fogalomgyűjteményt, amelyet igen jól tudnak használni a történelemtanárok. Se szeri. se száma azoknak a leveleknek1 amelyeknek írói kérnek belőle. Két kiadás is elfogyott. Mondanom se kell. hogy itt a költségek is megtérültek. Most készül a Gondolat Kiadó arra. hogy valamivel nagyobb példányszámban is közkinccsé tegye ezt a népszerűnek bizonyult könyvet. Ugyancsak a levéltáriak tevékenységét dicséri az Archívum című rendszeresen napvilágot látó füzetük: erről igen jó más tájegységek szakembereinek véleménye is. Kiemelném még a Dobó István Vármúzeum által gondozott Dtóriumot, erről is csak jót lehet mondani. De érdeklődést keltett Pécsi István Üzennek az ősök című kötete is, amelyet az Idegenforgalmi Hivatal jelentetett meg. De természetesen vannak olyan munkák is, amelyek „nem futnak be” ilyen látványosan. de mégis szükségesék. majdhogynem nélkülözhetetlenek. — Ez mintha túlságosan is kedvező kép volna. Nem lát ellentmondást a helyi kiadásban? — Némileg szűknek mondtató a nem hivatásos kiadók köre de ez — mint mondtam — némileg érthető. Ahogy az is. hogy sokakat visszarettent a magas költség és a nem kevés nyomdai átfutási idő is. Bár a takarékossági intézkedések szempontjából kedvező, hogy kevesen jelentkeznek mégis gondnak érzem, hogy színtelenedik a választék. Értékes, lényeges adatokat, kutatási eredményeket felmutató írásokra a megszorítások között is szükség van. — Van-e most valami hasonló a megyét kutatók tarsolyában? — Igen. nemrég fejeződött be a palóckutatás megyénkben. néhány tanulmány kivételével az anyag összegyűlt egyelőre pénzügyi fedezetet kell találni a megjelentetésre. Senki sem vonja kétségbe a helyi kiadványok fontosságát. jelentőségét. Ahogy azt sem, hogy szükséges a többszörös szűrő, hogy arra érdemes írások váljanak közkinccsé. A köteteken kívül. amelyekről beszélgetőtársunkkal szót váltottunk még sokféle kisebb-<nagy óbb. szűkebb közösséget érintő nyomtatvány lát naipvilágot. Az üzemi lapoktól kezdve a belső terjesztésű kiadványokon át a meghívókig, számtalan papíron őrződik meg az a világ, amely körülvesz bennünket. A kultúra. az emberi emlékezet egyre kisebb ösvényei az itt élő tudományos kutatók által feltárt „bekötő utakon” találnak el a nemzet. az egész haza történelméig. Gábor László Kossuti) Lajos Hatvan díszpolgára Enyedi József nyugdíjas deb receni tanár hat évtizede gy űjti szorgalmasan a könyvkiadás unikumait, könyvtára ma 6000 darabot számlál. Képeinken: a gyűjtemény egy részlete és egy, a XVI. sz ázadban íródott, hitvitákat t artalmazó ritkaság (MTI fotó, Oláh Gábor felv. KS.) TEUESEN MÁS Opera — pekingi módra Ha úgy vesszük, semmi meglepetés nem ért. Már hallottam és olvastam róla, láttam részleteket is belőle filmen és a tv-ben, a valóság mégis más volt. A személyes élmény adta hatást is beleszámítva: több és má- sabb. Mindenütt így olvastam a hirdetéseken: Pekingi opera, én sem mondhatom másként. A Kínai Népköztársaság Belső Mongol Társulatának vendégjátékát láttam és hallottam Gyöngyösön, a Mátra Művelődési Központ színháztermében. Maga a tény is megkapó. Soha nem hittem volna, hogy valaha is részem lesz egy ilyen előadásban, méghozzá úgy, hogy ki sem kell tennem a lábam a mátra- alji településről. De még néhány évvel ezelőtt sem tételeztem fel, hogy kínai vendégművészek jönnek el hozzánk. Most a hazánkra gondolok. Nem akarok túl nagy jelentőséget tulajdonítani ennek a kultúrtörténeti eseménynek, de kisebbíteni sincs szándékomban magát a tényt. Szoktuk mondani, ma minden összefügg mindennel és bárhol történik valami a mi kis földünkön, annak a hatása messzire gyűrűzik. Sejtelmesnek tetsző célzások nélkül szeretnék azonban az előadásnál maradni csupán, arról néhány mondatot megfogalmazni. Kezdem azzal, hogy mondják: a zene nem ismer határokat. Tudunk a dallamok és a zenei témák vándorlásáról. Tudunk arról, hogy őseink keletről hozták magukkal énekeiket, azoknak építkezési módját, a jellegzetes hangközöket, a „magyaros” hangzást. Talán ezért van, hogy olykor nagyon nagy hasonlóságot véltem felfedezni a kínai opera zenei anyaga és a miénk között. Természetesen áttételesen, ahogy nehéz lenne a köznapi módon értelmezni a finnekkel való nyelvi rokonságunkat. De ha a fülünkre hagyatkozunk, ráérzünk az évszázadok fedte alapokra. Valahogy így voltam én a kínai operával. Persze, amikor volt dal benne. Az ütős hangszerek világa ez egyébként. A ritmus adja a lényeget. Ennek építkezése közli a szereplők hangulatát, indulatait, de cselekvését is. A csodálatos kosztümökkel is jellemző emberi vonásokat akarnak kifejezni. A kéznek és a lábnak, a fejnek és a nyaknak, de az egész emberi testnek minden mozdulatát, rezzenését megkoreogra- fálják, semmit nem rögtönöznek és az ujjak „figuráinak” is jelentéstartalmat kell kifejezniük. Méghozzá nagyon egyértelműen. Aki nem bennfentes ezekben a dramaturgiai finomságokban, az csak sejtheti, mi a közlendője a színésznek. Csak ráérezhet, ha át tudja magát adni a látványnak. Ha nem berzenkedik a pantomim jegyektől és a zsonglőrjelenetektől sem. A mimika nem a művész sajátja, hanem a mű alkotórésze. Aki akarja, döntse el: mi a nehezebb; Ibsen vagy Csehov egy-egy figuráját kibontani a színpadon vagy megtanulni a legapróbb mozdulatokat is, és azokat pont akkor és pont úgy végrehajtani, amikor és ahogyan azt kell. Nem teljes operát láttunk, csak részleteket. Népmeséi történeteket, eleve meghatározott jellemeket, amelyek a jók és a rosszak kategóriájába sorolhatók csupán. Mégis teljes egészet kaptunk a kínai operák világából, a teljesen „más” ellenére is nagyon érezhetően és átélhetően. A közönség ezt a tényt ki is fejezte a tetszésnyilvánításával. A megújuló taps magába foglalta a köszönetét is: a köszönetét azért, hogy eljöttek hozzánk, hogy elhozták nemzeti sajátosságuk egyik markáns jegyét, hogy üzenetet továbbították a messze keletről, ide, a mi öreg Európánk sok tragédiát megért, kicsi vidékére. Hiszen a népek mindig is egymás megértésére törekedtek. Mi is erre törekedtünk a Pekingi Opera gyöngyösi előadásán is. G. Molnár Ferenc Hatvan tiszteletre méltó polgárai nem feledkeztek meg, hogy a Torinóban élő agg Kossuth 1802. szeptember 12-én született, így hát 1892-:ben tölti be kilencvenedik születésnapját. Csé- pány Géza és társai indítványt tettek a község képviselő-testületének a jeles évforduló méltó megünneplésére. Csépányék méltán hazafias javaslatát a szeptember 18-i képviselőtestületi ülés tárgyalta, s „a beadott indítványt a képviselő-testület a nagy hazafi elévülhetetlen érdemeinek méltó tekintetéből egész terjedelmében” magáévá tette. Ennek értelmében „nagy hazánk fiát, Kossuth Lajost egyhangúlag és közlelkesedéssel a város díszpolgárává megválasztotta”. De ezen túlmenően, „őt kilencvenedik születése évének alkalmából táviratilag üdvözli”. Valószínűleg nem tudják a legbeavatottabb hatvaniak sem, hogy a képviselő-testület, Csépány Géza és társai javaslatát magáévá téve, „a városháza előtti főteret” a nagy forradalmár hazafi nevéről és emlékére „Kossuth tér”-nek rendelte elnevezni. Kossuth Lajos kilencvenedik születése napja alkalmából a fővárosban nagy ünnepségeket rendeztek, amiből a derék hatvaniak sem akartak kimaradni. Ezért a képviselő-testület olyan határozatot hozott, hogy „az országos ünnepélyen Budapesten, magát és a város közönségét” képviselteti. Ezért megbízta Lakatos János városi bírót és ifjú Homonnay Szilárd főjegyzőt, hogy utazzanak fel a fővárosba, s méltó módon képviseljék Hatvan várost és lakosságát. Ez nyilván aprócska adat Hatvan nagy múltú történetében, de hűen és méltón képviseli a város nemes, hazafias szellemét. Sugár István Palotás Dezső: Mindennapi kenyerünket hagyd meg nekünk ma II1/2. — Szervusz — mondom én is. Majd megint János: — Az áldomás majd meló után jön. Sok mindent lehet itt csinálni, de piálni aztán tényleg nem. Prefizni tudsz? Én: — Mit tudok? — Preferansz. Kártyajáték. Ultizol? — Csak sakkozni tudok. — Baj — mondja Guszti —, a sakk túl nagy. Meg kell tanulnod kártyázni. — Itt? — kérdem, majd hozzáfűzöm, nem túl nagy meggyőződéssel: — Egy másodpercnyi figyelmetlenségetek is katasztrofális következményekkel járhat. János nagyon kicsit undorodva néz rám: — öregem, apubácsika! Huszonnegyedik éve nyomom ezt a melót, de ama bizonyos tragikus másodperc még mindig késik. Minden teljesen automatizált, hiszen tudod. Különben is, ha bármelyik mutató csak megköt zelítené a kritikus értéket, olyan zenebonát csapnának a vészjelzők..., de ez sem fordult még elő soha. Mese- mese-meskete, ördög nincs, de fekete. Tudok szebbeket is. Meggyőzött. De még van kérdésem. — És, ha bejön a Főnök? — Átlag naponta háromszor bejön. De csak az MGK- csarnokon keresztül jöhet. Amint annak a túlsó ajtaja kinyílik, nyugtalankodni kezd a hercig kis vekkerem. Saját találmány, magam szereltem be. Láttad az előbb. Nem kérdezem meg, mi az az emgéká. Ezt kérdem: — És ha megtalálja valaki? — Minden váltás érti a dürgést. Nem érti. Magyarázza. A Főnök nem mer itt hozzányúlni semmihez. Hadiérettségije van, meg egy régirégi, kéthónapos gyorstalpaló tanfolyam. Meg az élet iskolája. Aranyos fellépése. Csontos karabélya, selyem gyolcs- gatyája — János még folytatta, és nem Unta. 2. Ügy Így kellett volna történnie, legalábbis most, utólag, elképzelhető, hogy így is történhetett volna. Feltéve, ha nesm számolunk azzal, hogy igenis „ott végeztem”, mint ahogy Guszti, meg János is ott: az egyik tény ok volt arra, hogy félhessenek tőlem, a másik meg arra, hogy tudhassák: lehetne félnivalójuk. Az igazság az, hogy az iménti történet nagy és leglényegesebb része szemen- szedett hazugság, meg nem valósult, sőt utólagosan megfogalmazott vágyálom. Az igazság borzasztóan unalmas. Tisztázzuk: valószínű, sőt szinte biztos, hogy érkezésünk (a Főnöké, meg az enyém) előtt azok ketten valójában kártyáztak. Később szemem láttára is állandóan ezt tették. A Főnökkel folytatott beszélgetés — nos, hát az pont úgy történt, ahogyan leírtam. Az ébresztőóra is megvolt, de csak hosszú hetek múlva szereztem róla tudomást... Egy szó sem igaz viszont abból, hogy idősebb szaktársaim nyomban beavattak volna titkukba. Nem, hosszú, nagyon hosz- szú ideig én voltam számukra a mumus: jelenlétemben majdnem éppen olyan fegyelmezetten unatkoztak műszerfalaik előtt, mintha a Főnök behízott szeme kísérné figyelemmel ténykedésüket. Munkaidő után is kínoztam őket, kérdéseket tettem fel, ahogyan azt a Főnök meghagyta, s rövid, türelmetlen, de teljesen kimerítő válaszokat kaptam. Mert hát, milyen kérdéseket tehettem fel? Ültek egész munkaidő alatt és bámulták a műszereiket. Semmi egyebet nem tettek. Nem volt mihez kap- csolnok a kérdéseimet; mivel kérdeznem kellett, hát azt kérdeztem, amiről tudtam, hogy munkájukhoz tartozik, s amiről magam is öt hosszú évig tanultam, és válaszaik ellen nem lehetett kifogásom, mert azt felelték, amit magam is éppen úgy tudtam. Ez viszont nem vitt és semmiképpen nem is vihetett közelebb ahhoz, amit a Főnök „gyakorlatként” emlegetett: a munka céljához, értelméhez. A műszerek javítása nem a mi feladatunk volt: nekünk csak figyelnünk kellett egy esetleges meghibásodásra, amely sohasem következett be. Nagyon nehéz lehetett számukra ennyire fegyelmezetten, lankadatlanul csinálni a semmit. Nekem könnyebb volt, mert kezdetben egyszerűen nem hittem el, hogy valóban semmi dolguk. Abban a meggyőződésben éltem, hogy csupán én nem tudom felfogni munkájuk fontosságát, magasabb értelmét; kisebbrendűségi érzések gyötörtek, kétségbeesetten próbáltam megközelíteni a — most már tudom — megközelíthetetlent, mert nem létezőt. És a kétségbeesett ember nem unatkozik. összegezzük ezt a pattállást. (Folytatása következik)
