Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-06 / 235. szám
F ácánokért csörgetjük reggel óta a bokrokat, csendereseket, de az őszi napsütés úgy latszik szétszórja a madarakat. és így délre megelégszünk fejenként tgy-egy „kompetenciával". Pakolom a kocsi csomagtartójába a hátizsákot a színes tollú egyetlen madarat, amikor odajön hozzám az elnök: — Meghívlak ebédre! Kutyaszorítóban van ilyenkor az ember, hiszen iparkodni kellene hazafelé, de a kedves meghívást sem illik visszautasítani, bár az is igaz. hogy az elnököt régen ismerem, a családját viszont nem. azt sem tudom, hol laknak. — Gyere csak! Fütyülj az etikettre, az én feleségem különben is olyan asszony, hogy aki az én barátom, az az ő szívesen látott vendége is. Villaszerű házban lakik a tsz-elnök a falu szélén, az új negyedben. Beállunk a kocsikkal az udvarra, ahol két gyerek, meg egy vérbeli foxi fogad minket, majd a kisebbik szájából hallom a hangos telefont: — Anyu! Egy bácsi is jött! Slaggal leveretjük a gumicsizmáról a sarat, és mire az ajtó elé fordulunk, fehér kötényben, kicsattanó piros arccal fogad az előszoibaajtóban az elnökné. A férj puszit kap, nekem tésztás keze helyett nevetve a karját nyújtja: — Ne haragudjon, de éppen a fánkot szaggatom. A bemutatkozás után mentegetem magam a szokatlan időben előforduló látogatás miatt, de a csinos fiatalasszony megnyugtat: — Nálunk nem fehér holló a vendég, és ha szereti a fánkot, akkor éppen időben érkezett .,. A kisebbik fiú apai utasításra pacsit ad és udvariasan bemutatkozik: Gömöri János vagyok. A nagyobbik megdicséri, mert Jánost mondott és nem Jancsikát. A ház tágas, kényelmes. ízlésesen, szépen - bútorozott, mint amilyen — gondolom —, legalább ötven van még ebben a faluban. Az egyik szobában a falon trófeák, bőrök, itt-ott tömött állatok, a sarokban hatalmas akvárium, mellette a ládikóban egy aranyhörcsög szundikál a fűrészpor alatt. Jólesik pihentetni a papucsba bújtatott lábainkat, elnyújtózni a különös bőrülésen és hallgatni egymás vadásztörténeteit. Gömöri — kis megszorítással — akár fiam is lehetne, falujának, szövetkezetének jó hírét lassan egy évtizede ismerem jnnen-on- nan, jobbadán vélemények, szóbeszéd alapján. — Kemény gyerek, — említette egyszer egy traktoros, akit hazaküldött a határból, mert „szilvaízt” hozott szájából a szél. — Menjen Majoros! Aludja ki magát a saját költségén! AJÍ ajorosnétól tudom, hogy akkor kocsis-t'-*- módra káromkodott a férje, de amikor kipihente magát hallgatott, és munkaidő alatt többé egy kortyot sem ivott. Tárkányos húsleves csigatésztával a legfinomabb ételek közé tartozik, különösen akkor, ha a gazdaasszony megadja a készítés módját, mert: a hozzávaló még édeskevés, hiszen sok húsból is lehet rossz levest főzni. — Szedjen mégegyszer, de hagyjon helyet a következőknek is! — biztat a háziasz- szony, miközben eligazítást tart a gyerekeknek. Beszélgetve esszük végig a vasárnapi ebédet, de már a leves után a munkánál tartunk, szó esik a szövetkezetről, az emberekről, a faluról. — Szövetkezet és falu! — említem a kettőt egymás mellett különösebb szándék nélkül, de szavaimra az elnök szeme felcsillan, — A kettő édestestvér! Tudod, nekem ezért könnyű, de nehéz is egyszerre, mert ezt a szoros összetartozást mindjárt az elején felismertem. Egy nagy vitatkozás kellős közepébe csöppentem bele egyszer a tanácsházán, amikor az óvodabővítés volt a téma. — A falu asszonyai követelik! — állt az asztal elé valaki. — Nem értik, hogy nincs pénz? — gurult be a tanácselnök, és legszívesebben sírt volna tehetetlenségében. Hazafelé tartva mellém szegődött a vén Lovász János és megkérdezte: — Mondja csak elnök elvtárs! Maga szerint lehet gazdag egy szövetkezet, ha szegény a falu? Ránthat-e egyet a vállán a tsz-elnök azzal, hogy mi közöm hozzá, ha az asszonyok nem tudják hová tenni a gyerekeket? — És. akik az iparba járnak? — akartam kérdezni, de az egyik fordulónál, — mintha ott sem lett volna — lemaradt mellőlem az öreg. Egy héten át aztán ezen gondolkodtam, rágtam magam. Miért igen és miért nem? Olyan volt az elnökné kezében a fánkos tál. mintha nyíló pünkösdi rózsákkal lett volna tele. Ebéd után az elnök. — mentegetve magát — elugrik valahová. így a feleségével diskurálunk. — Ez az ember nem él, hanem ég! Egy egész falu gondját, baját hurcolja a vállán már több mint tíz esztendeje. Gazdag tsz, gazdag falu. Ez a mániája! A bölcsőde, az öregek napközije, a sportpálya, a járda, meg a köves út. Még fodrászt is telepített a faluba, hadd legyenek szépek a nők ... — Kedvébe jár a szép menyecskéknek! — csipkelődöm, de az asszony nem veszi a lapot. — Nincs ennek ideje a szórakozásra! Hat órát alszik, kettőt itthon tölt, a többi kétszer nyolcat a szövetkezetben, meg ahová a bája viszi. — Ügy tudom jó a szövetkezet! Elébem tolja a fánkos tálat, baracklekvárt is rak a tányéromra. — Kóstolja ezzel! A szövetkezetét említette? A legjobbak között van a megyében, de szerintem a férjem nem is tudná rosszul csinálni azt, amit rábíztak. Kemény, nyakas ember, mégis szereti a falu. Nőnapra egyszer, negyvenöt asszonynak vett ajándékba karórát. — Azóta nincs késés! Bözsi néni, — egy idősebb asszony néhányszor elmaradozott, késett a munkából, másnap hozott neki kvarcórát: Ez még a másodperceket is méri! Ébresztő is van rajta ... V isszajön János, betöm hirtelen három fánkot, aztán elmeséli, hogy két kombájn leállt a napraforgóban, és azt mondták, hogy vasárnap nem nyitják ki a raktárt, így aztán a leves mellől állította fel a raktárost. Ketten vittük ki az ékszíjakat! Azt hittem a felesége megeszi főtt hús helyett.. . — Még ilyen szégyent! Az elnöknek kel! a helyedbe jönnie? Együtt töltjük a délutánt is, megmutogatja a határt. GAZ-zal bejárjuk az egész környéket. — Nézd meg a szemünk fényét! A szarvasmarha-istállók inkább afféle laboratóriumra hasonlítanak, a tehenek között fehér köpenyes, fehér gumicsizmás asz- szonyok. — Itt kérlek percre és dekára megy minden! Ez a siker nyitja. Nagyüzemi termelést mádképpen el sem tudok képzelni. Rájöttem, hogy a modern gazdálkodásnak — a szakértelem és a tudás mellett — ez a legfontosabb sarkköve. Egy tsz-asszony. — laboráns nőnek nézem — jön hozzánk. — Elnök elvtárs! Nem eszik a 133-as! De már jön is az állatorvos, éppen pecázni indult. amikor elkaptuk a kapuban ... Az elnök maga vezeti a kocsit, ketten vagyunk, úgy megyünk. — sietünk, meg- megállunk — ahogyan nekünk tetszik. — Átkoz most magában az állatorvos. — Megszokta! Pontosabban így szokta meg! Legalább másfél ezerrel keres többet havonta, mint a kollégája a szomszédbari, bár jtt ha munka van. akkor még a húsvé- tot is eltoljuk néhány nappal. —' János! Nem tartanak téged, hogy is mondjam, zsarnoknak, túl keménynek az emberek? Jót nevet, felgyorsítja a kocsit, szinte száguldunk a megszikkadt földúton. — Ezt tudakolta nem régen egy riporter is az emberektől két napon keresztül. — Mit mondtak, neki? — Megmondták, hogy mennyit keresnek havonta! Azt is, hogyha másképpen csinálnánk, akkor csak a fele lenne . . . T angyos őszi estében érek haza az egyetlen fácánnal, amelynek mint Salamon dicsősége, úgy csillognak gyönyörű tollai . . . Szalay István Salamon dicsősége
