Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. októberé., szómba!

A szolnoki Szigligeti Színház

A történet 1819-ből való, amikor Szilágyi Pál azintár- saUta a Tündérlak Magyar- bonban című darabot játszotta Szolnokon. Az előad ás annyira megtetszett a közönségnek, hogy a történet befe- jeződtévei a beléptidijat újólag megfizették, és az egész művet azonnal megismételtették, sőt az egész társulatot meg is vendégelték.

A különféle színtársulatok később is igen jól érezték magukat Szolnokon, noha a város színészetpártoló és műértő vezetése állandó színház felépíttetéséről csak jóval később gondoskodott. Ez volt az oka annak is, hogy a színtársulatok elsősorban a nyári hónapokban keresték fel a várost, alkalmi szabadtéri helyiségekben lépve fel. Így viszont a nyári időszakban sokkal jobb társulatokhoz sikerült jutniok, hiszen a nagyvárosok színtársulatai ekkor általában állomáshely nélkül maradtak, és igen szívesen vették a szolnoki meghívást. A régi idők nagy társulatai közül érdemes megemlíteni a főleg klasszikus repertoárt játszó Balogh István-féle társulatot 1836-ból, majd 1860-ban Futó János 28 tagú társulata arat megérdemelt sikereket a Hegedűs János Magyar utcai házában levő színkörben. Ezt követően több helyszínen is próbálkoztak otthont adni a színjátszó társulatoknak, így például a fürdőkertben lévő arénában, majd a Ratics Mihály tulajdonát képező színkörben, a Sefcsik-kert- ben levő vigadóban, a Nemzeti Szálló nagytermében.

Az állandó kőszínház ügye 1911 áprilisában jelentősen elörelendült: megkezdték az építkezést a gróf Andrássy Imre volt főispán elnöklete mellett működő Színpártoló Egylet kezdeményezésére. Az új színház 1912. április 20- án nyitotta meg kapuit a

Szepesi Attila

Limlomok

dicsérete

„Szeretem * tárgyakat, hallgatag társakat. ..”

J. Wolker

FADOBOZ a csend borzongva

szertehull

levelekké vörös fa lombja vásott dobozból szétgurul gombok és zsinegek gubanca INGAÓRA

ingája föl-le föl-le jár percegne mintha egy bogár forrás kékje s derűs halál van

derengő metronóm-dalában BOT

nincs lombja már csak odvas görcse

lett zöld ágból husángok

bölcse

de hajnal jöttén

vércseszárnyak lombjain át suhogva

szállnak

ESERNYŐ

álmában veri az eső december porka hava szállja borong az éji szobazugban összecsukott denevérszárnya LÄMPA

érintésedtől felragyog eltévedt Napként rádtekint sugarában idegen arcod körötte lepkenyáj kering MESSZELÄTO függ a szögre felakasztva két üvegjén tompa ködben patak habján lép a szarvas borhó mélyén konda röffen RADIO

kilobban zöld macskaszeme az éterből keringő dallam Kamcsatkától Atlantiszig a csönd neszez a fadobozban

Mariházy Miklós színigazgató által vezetett társulattal. A díszelőadás Prológjait Szép Ernő írta, és maga is adta elő. Az előadás további vendégei: Ivánfi Jenő,

Pethes Imre és Balassa Jenő.

Az állandó kőszínház felépítése azonban nem változtatott a szokásokon: továbbra is egyes évadokra szerződtettek társulatokat. Legtöbbet Mariházy társulata szerepelt 1927-ig kisebb-na- gyobb megszakításokkal. A színház épülete azonban szinte soha nem állt üresen: a Színpártoló Egylet arra az időre, amikor szín- társulat nem játszott, az épületet 10 évre mozielőadások céljaira adta ki dr. Jancso- vics Jenőnek. Mégpedig nemes célból: az így nyert jövedelmet a színjátszás támogatására fordították.

Szolnok igen jó példa arra, hogy színház és közönsége a mindkét fél megelégedését szolgáló programokkal milyen szoros kölcsönhatásban létezhet. Míg legtöbb színpadunkon az operettek és meglehetősen gyenge színvonalú zenés játékok feltétlenül „kasszatelítő” műveknek számítanak, itt nem kellett olcsó sikerekre is pályáznia a színigazgatónak. Sorra kerültek színpadra

külföldi és magyar klasszikusok, de feltétlen érdeklődésre számíthattak mindig a kortárs irodalom színrevite- lével is. Más állandó társulatokkal rendelkező városokban napirenden voltak az ellentétek a város vezetői és a színtársulatok között, megyek időről időre elvi és anyagi okokból egyaránt fellángoltak. Szolnok mindig békésebben boldogult a kritikus ízléssel és körültekintéssel felvállalt társulatokkal. Ide nem kellett a közönség becsábítására nagy neveket drága pénzen és sok kockázattal vendégül látni; itt jó előadásokat kívántak, legyen az társalgási színmű, vérbeli klasszikus komédia, dráma vagy bármely műfajú vígjáték.

1927-ben — igen nagy

költséggel — különféle belső módosításokkal átalakították a színházat és ismét Mariházy kecskeméti társulata kezdte meg az új évadot. Ettől kezdve azonban lassan kialakult azon színházak köre, melyek rendszeresen Szolnokon is játszottak: így a már említett társulatokon kívül szívesen jött ide Sebestyén Mihály miskolci társulata, Kardoss Géza debreceni színészei. A szegedi színház viszonylag későn fedezte fel magának ezt a hálás játszóhelyet.

Még a felszabadulás után sem lett azonban Szolnoknak saját társulata: 1949-től a kecskeméti Katona József Színház játszott itt megszokott rendszerrel: fél évig otthon, fél évig Szolnokon. Ezután az 1951—52-es évadban Szolnok Békéscsabával társult, három év múlva azonban mindkét város színházát önállósították. Így jött létre 1954-ben

a szolnoki Szilgligeti Színház önálló, állandó társulata. Műsora egészen napjainkig híven tükrözi az egykori ízlést: talán legjobb, ha ennek szemléltetésére az előadott művek szerzői közül említünk néhányat: Moliére, Shakespeare, Móricz Zsigmond, Gogol, Shaw, Illyés Gyula, Oszt- rovszkij, Csiky Gergely, Vészi Endre, Dobozy Imre, Ko- hout, Lehár, Miljutyin.

így érthető, hogy a hetvenes években otthonra találtak Szolnokon mai színjátszásunk újjáalakulására irányuló kezdeményezések. Szolnok olyan színházi előadásokkal jelentkezik ma már, melyek megtekintésére az ország minden részéből bőven akad színházszerető és értő közönség. Révy Eszter

Lóránt Jáno

Mindenféle

Mátrai vázlatok II.

mammm

A postás leszállt a motorról. Kinyitotta füzetet, még egyszer ellenőrizte a címet és körülnézett. A dugattyúk dübörgése után jólesett a csönd.

Az a ház nem volt olyan, mint errefelé a többi. A kert sűrű bokrai közt térdig magasodott a gaz, néhány ezüstfenyő teljesen elveszett a zöldben. A kertkapu rozsdás vasrácsai érdesen érintették a tenyerét. Megmarkolta kis fekete mappáját, és elindult az ösvényen. Jókora fűcsomók- ra taposott, látszott, ritkán jártak errefelé. Az egykori pázsitot itt-ott gaz verte fel.

A faiból kiugró kis teraszra négy lépcsőfok vitt. A fák alatt időtől szétdúlt egykori virágágyás sötétlett, néhány elvadult rózsatő meredt tüskésen. Elszürkült kősor jelezte az ágyás omladozó határát.

A postás huszonéves, pirosarcú fiatalember volt. éppen kis bajuszt növesztett. Menyasszonyának akart tetszeni, és nemcsak neki. Szombaton és vasárnap egy kőmívesnek segédkezett, hogy mielőbb meglegyen a pénz a saját lakásra. Szerette a meztelen tetőgerendák illatát, a téglarésbe a fáradt estéken felmagasodva száradó falakat. Most hát szakértő szemmel nézegette ezt a házat is. Lenne mit tatarozni rajta, a tető is megroggyant, a vakolat tenyérnyi darabokban mondott búcsút, a falaknak, és a csatornát is ette a rozsda. A terasz köveit feltörte a téli jég.

Áz ajtóról lepergett a festék; a férfi habozva nyomta meg a csengő apró

gombját Ha nincsenek otthon, hiába jött ki a város szélére, ráadásul fel erre a dombra. De aggodalma felesleges volt. ez működött Felhörrent — és odabenn a zaj jöttét jelezte.

— Nyitom már! — és csakugyan, az ajtó máris nyílott nyikorogva, piszkos üvegablak mögül elővillant egy arc. Az asszony talán ötvenéves lehetett. Vagy több. Vagy kevesebb. Szeme sarkában, orra mellett ráncok. Néhány tincs bukkant ki a sötétzöld kendő alól. ez is öregítette. De fiatalosan mozgott.

— Távirat — mondta a postás. Határozatlanul állt a küszöbön, nem tudta, behívják-e. Hiszen nem minden házba hívták beljebb, a házigazda sokszor az ajtófélfának vetve hátát kanya- rította nevét a feketáblás könyvbe.

— Jöjjön csak, jöjjön! — az asszony szeméből öröm szikrázott. Fürgén járt ide- oda az ódon bútorok között A postás a nyitott ajtókon át még két szobát, meg egy konyhát is látott. Egy szekrényen csíkos fürdőköpeny lógott. A lakásban öreg szőnyegek szaga lebegett.

— Biztos Amerikából, igaz? — csicseregte az asz- szony, kezét nyújtotta. A postás — miközben átadta a zöld borítékot — lát‘a májíoltos bőrét, vékony ón- szíját. Festetlen körmeit.

— Rokon? — érdeklődött a legény. Csak óvatosan, amennyire egy postásnak illik. Inkább csak a csendet kitöltendő. Egy ideig nem kapott választ; az asszony feltépte a borítékot, mozduló ajkakkal olvasta a szöveget. A postás tanácstalanul tartotta kezében a fekete könyvet.

— Nohát, ez a Józsi! — ragyogott az asszony arca. Oldalt hiányzott egy foga, de amikor így mosolygott, ez alig tűnt fel. — Hogy erre is gondolt! A névnapomra gratulált. Tudja, mennyibe kerülhetett neki a távirat? Odakünn mindennek megvan ám az ára!

— A fia? — kérdezte a postás. Az asszony jót kacagott :

— Dehogy! A vőlegényem!

A postás nagyot nézett.

Már-már mondott volna valamit, de még idejében észbeikapott. A háziasszony ide-oda csapongott a félhomályos lakásban, közben beszélt:

— ötvenhatban ment ki. Tudja maga, mi történt akkor? Dehogy tudja, csecsemő volt. Vagy meg sem született, igaz? Szóval elment a Józsi. Én meg vártam. De csak nem jött vissza. Néha írt egy levelet, az anyjának meg nekem. Aztán megnősült. Erre én sem vártam tovább. Nem iszik egy pohárkával? — A metszett, hasas üvegben sötétvörös likőr csillant.

— Motorral vagyok — rázta a fejét a postás.

— Üljön le — az asz- szony egy székről lesöpört néhány színes újságot. —

Ne nézzen körül, óriást a rendetlenség. Éppen most takarítok. Ez is a Józsi miatt van, merthogy eljön a drágám a jövő héten.

— A feleségével? — kérdezte a postás, és nem szívesen ugyan, de félcombbal a székre telepedett. Még mindig a kezében tartotta a füzetet, a hiányzó aláírás helyével.

— Dehogy. Régen elvált

már. Az én uram pedig meghalt, nyugodjék — az asszony körbemutatott.

— Látja, most egy kicsit helyrehozom a házat. Űj tapéta, meg az ablakokat is befestettem. Amit lehet megcsináltatok. Ne higgye a Józsi, hogy semmire se vittem.

A postás körülnézett. A tapéta tényleg új volt. szemmel láthatóan. Az ablakok is ragyogtak. A ház másik oldalán egy fenyőfa meredt az égnek, és valahol a közelben gerlék tu- tultak. A fiatalember tekintete visszatért az asszonyra. Amaz egyenes tartással, büszkén ült a széken, napbarnította arca kipirult. Talán az izgalomtól.

—És mikor jön az a ... Józsi?

— Jövő kedden. Kimegyek eléje az állomásra. Taxival! — fogadkozott az asszony, meleg hangon. És

várakozva nézett a postásra. A legény úgy érezte, illik erre mondania valamit. Ha már elfogadta a meghívást, ha már ott ült azon a széken.

— Tán itt is marad a Józsi — vélte óvatosan.

— Meglehet! — nevetett az asszony cinkosan. Most az arca is szebbnek látszott. Talán a szemével is csippentett. A lakás sem volt már olyan sötét, oly idegen a postásnak, fellélegzett, és kinyitotta a feketeborítós könyvecskét:

— Itt tessék aláírni.

Mikor kimentek a teraszra, a háziasszony a korláthoz lépett. Egyetlen intéssel maga mellé állította az idegent. A postás látta, hogy kicsit kopott a ruhája. A lábán a cipő sem volt új. „Persze a férfit gálába öltözve várja majd” — gondolta. A nő körbemutatott a kertben:

— Sosincs elég időm, hogy mindent rendbe tegyek ... De ha a Józsi ittmarad, ő majd elbogarászik a kertben. Már fiatalon is szeret* te a virágokat. Meg a fákat ... Az ágyások olyanok lesznek, mint régen. És ha minden jól megy, visszaszoknak a mókusok is. Merthogy valamikor itt ugráltak a fákon. De tudja, sok most erre a kóbor macsA szolnoki színház épülete