Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-27 / 253. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. október 27., szombot MŰVÉSZET ÉS IRODALOM tó György fotói tét vésődött emlékezetébe, sokféle helyről — de valahogy mindig egyformák voltak, mint az ikrek. Dühödt anyák szemei, a távolodó kosárra meredve — telve kétségbeesett, elfúló szűköléssel. Erre gondolt Kadír éjjelnappal, télen és nyáron — miközben megvonta a vállát, és így szólt magában: A farkas fenevad. Megtámadja a juhokat. El kell pusztítani. Az emberek minden elpusztított farkas után bőkezűen megfizetik. Valamiből élni kell, nem igaz? Kételyeit nem úgy fogalmazta meg: helyesen cselekszik vagy sem, végezte a mesterségét, megvonta isten előtt a vállát és élte az emberek életét. Emlékeiben elmerülve az első pillanatban nem vette észre a nyulat, de aztán megfordult, odaszaladt, és lőtt. Amikor odaért, látta, hogy Garasz már a nyúl bordáját tördeli, és véres szájával cibálja az állatot. — Hé! Hé! — kiabálta. — Ereszd el! Köszönő m. fiam, nagyszerű!... Két órával később, amikor ismét átugrotta a vízmosást, az udvar felé fülelt. El akarta kapni a fejsze tompa csattanásait, a fejszéjét, mellyel fiai dolgoztak. De csönd volt. Kadír felkapaszkodott az udvarhoz, megkötötte a kutyákat. a nyulat pedig felakasztotta, hogy majd megnyúzza. Bement fölmelegedni fiai anyjához, aki a tűzhely mellett ült. — Hol vannak a fiúk? Az asszony nem felelt. Kadír várt egy kicsit, majd megfordult, hogy a szemébe nézzen. — Miért hallgatsz, ha kérdezlek? Az asszony egy szót sem szólt — szemét egyre csak Radírra függesztette, alsó ajka fjedig remegett. — Miért hallgatsz? — or- dídotta félelmes hangon Kadír, és lehajolt, hogy megrázza. Fiainak anyja vállat vont, ajkába harapott — szemét pedig Kadír arcán felejtette. Kadír már látta ezeket a szemeket — valaha, valahol, ugyanezeket —. és senki sem tudta nála jobban, mit jelentenek. — Hazudsz.' — ordította Kadír. — Visszajönnek! Mind a ketten! Már estére, hallod! Es lassan a szótlan asz- szony mellé ' rogyott. és egyre erőtlenebből ismételgette: „Hazudsz! Te hazudsz! Es ne nézz így rám. hallod!" Mintha igy akarná visszahozni a kölykeit, vagy így akarná kihúzni őket valahogy — varázslattal — a félelmes nagyvilág felé örökre eltávolodó kosárból. Fordította: Adamecz Kálmán Mit akar ez a fiatalember? Beszélgetés Fischer Ivánnal A fiatal magyar karmesterek sorában Fischer Iván kétségtelenül egyike a legtehetségesebb, a legösszetettebb egyéniségű, egyszersmind személyiségével, ambiciozitásával, s persze művészetével a maga körül legtöbb vihart keverő muzsikusoknak. — Mit akar tulajdonképpen az a fiatalember? — teszik fel mostanában sokan a kérdést. Mert Fischer Iván jelenléte zenei életünkben meghatározó erejű, bizonyos dolgok felett gondolkodásra kényszerítő, s mindenképpen impulzív hatású. És e tény megállapításával természetesen nem csupán a Budapesti Fesztiválzenekar megalakításában vállalt szerepére, az ekörül kibontakozott vitákra gondolunk. Nem nehéz megjósolni, hogy Hans Swarewsky és Nolaus Harnoncourt egykori tanítványa, a Premio Firenze és a Rupert Foundation—BBC karmesterverseny győztese, elsősorban igényességével az elkövetkező években „sok vizet kavar” még opera- és hangversenyéletünk gyakorta nagyon is sima felületű beltengerén. — Ha egyetért, vágjunk a dolgok közepébe... Valóban: mit akar ön? Pontosítva a kérdést: miként vélekedik a jelenlegi európai zenekari kultúráról? Van-e ennek a kultúrának valamilyen sajátos, korunkra jellemző arculata? — Erre vonatkozó álláspontomat kétségtelenül néha nagyon agresszíven mondtam el, mert végtelenül aggaszt, hogy a zenekari fejlődés szerintem veszélyben van. A veszélyt abban látom, hogy miközben egy város fenntartja zenekarát, amelyik ellátja koncertekkel a közönséget, ez a közönség csak attól kap változatosságot, hogy különböző karmesterek vezénylik ugyanazt a zenekart. Ez a rendszer működik az egész világon. így az együttes mint bérelhető eszköz, más-más, a közönséget elszórakoztató karmesterek kezében előbb-utóbb leromlik, mert már nincsenek olyan produkciók, ahol maga a zenekar a fontos. A rendszer mindeddig többé-kevés- bé bevált, és njegvannak az előnyei is. Meg is kell tartani, de emellett időnként fel kellene frissíteni az együttest, hogy ne csupán eszköz legyen a karmester és a közönség kapcsolatában. — Arra gondol, amire talán a Bécsi Filharmonikusok zenekara lehetne példa: ahol — némi túlzással szólva — szinte mindegy, ki áll a karmesteri dobogón? — Tulajdonképpen arra. .. Ennek a zenekarnak a színvonala valóban időnként meghatározóbb, mint a dirigensé. De nem is annyira a színvonalra, inkább a dolog társadalmi oldalára gondolok. Elsősorban olyan zenekari munkát szeretnék megvalósítani — erre törekszem a Budapesti Fesztiválzenekar esetében —, hogy az együttes legyen szenzációs. Ilyen együttes ma a világon talán három-négy van mindössze. — Engedje meg, hogy témát váltsunk, ön fiatal kora ellenére már a dirigált művek megválasztásában is igen tendeciózus- nak mutatkozik. Érdeklődése mintha elsősorban a Mozart és Mahler közötti zenetörténeti időszakot részesítené előnyben... — Erre határozottan csak annyit mondhatok, hogy egyértelműen tonális beállítottságú vagyok. Foglalkoztam a legrégebbi zenékkel is, egészen a tona- litás lezárásáig, tehát körülbelül a XX. század első felének végéig. A modern zenei törekvéseket érdeklődéssel követem, de nem érzem benne szakembernek magam Én nem látom azt az egyenes vonalú fejlődést, amely szerint a zene haté-1 rai egyre tágulnának, és hogy ez végtelen folyamat lenne. Ügy gondolom, hogy az a kifejezési skála, amelyen belül a barokk kor szerzői alkottak, ugyanolyan széles volt, mint amelyen a mai szerzők fejezik ki magukat. Viszont úgy látszik, a tonális kultúra, ami 1300 körül kialakult, végleg lezárulóban van. Az újabb zene, amelyet már nem hangnemi leg hallunk, hanem hangonként, tulajdonképpen már Schönberg- gel elkezdődött, illetve kicsit már korábban is. A legkorábbi korszak pedig a barokk, amellyel karmesterként még foglalkozhatok. Innen Mahlerig néhány szerző főként Mozart — és többek közt éppen Mahler — nagyon közel áll hozzám. Pontosabban: elsősorban a német-osztrák kultúrkörhöz tartozó muzsikához kötődöm, kevésbé például a franciához. De persze mindkét megközelítésben van számomra kivétel, mert például Brucknerral, akit túl súlyosnak, komolynak érzek, nincs olyan jó, bensőséges kapcsolatom. mint Mahlerrat... — Mi a fontosabb önnek, hogy hol, melyik zenekart, vagy milyen zeneművet vezényel? — Egy koncert sikere több összetevőtől függ. Ideális esetben színvonalas zenekarral, friss, érdeklődő közönség előtt, jó darabot dirigálhatok. A legfontosabb, hogy ennek megvalósítása, tehát a koncert vagy az opera- előadás egésze hogyan sikerül. Az elmúlt szezonban élményt adó vezénylésem volt például néhány Titus- előadás a Covent Garden- ben vagy a Bohémélet dirigálása Firenzében, s az a két hét, amit Detroitban töltöttem Doráti zenekarával. Tavasszal egy angol operatársulattal kezdtem dolgozni, a Kenti Operával, amellyel hároméves szerződést kötöttem. Persze 33 éves korában az ember még nem siet mindent vezényelni Stravinsky Le sac- re du preintamps című művéhez még nem nyúlok hozzá, csak két-három év múlva. És nem volt még alkalmam egyebek közt A varázsfuvolát vagy Mahler III. szimfóniáját sem dirigálni. Szívesen csinálnék egyszer egy Monteverdi-so- rozatot, valamivel később pedig Wagnert is vezényelnék ... Szomory György Az operett fejedelme Kálmán Imre emlékezete Kálmán Imre, a siófoki születésű muzsikus az operett fejedelme volt. Szerzeményei mindmáig népszerűek, darabjait a műfaj változásai sem tudták elhomályosítani. Egykori szülőháza ma múzeum. Persze annak idején Siófok még kis falu volt. Egy Liedl nevű operaházi hegedűs ott vett ki magának szobát a nyári szünet idején, hogy zavartalanul gyakorolhasson hangszerén. A gyermek Kálmán Imre először tőle kapott zenei leckéket. Hatéves korában ismerkedett meg a színházzal. Siófokon vendégszerepeit egy vándor, úgynevezett daltársulat, amely egy fabódéban adta elő a Denevért. Tizenöt évesen iratkozott be a Zeneakadémiára. Koess- ler Jánosnak lett a tanítványa, akinél Bartók, Kodály, Dohnányi, Weiner, Szirmai Albert és Jacobi Viktor is tanult. Közben jogot is hallgatott a budapesti egyetemen. Egy napon megjelent a Pesti Napló szerkesztőségében, s felajánlotta, hogy szívesen ír zenekritikákat. A szerkesztő Molnár Ferenchez utasította. Az ő ösztönzésére kezdett zenei tárgyú cikkeket írni. (A két világháború között még nagy becsben tartották egykori szerkesztőségi íróasztalát, amelyet később Cserna Andor zenekritikus örökölt tőle), öt évig dolgozott Kálmán ebben a szerkesztőségben, de írt az Űj Idők című hetiKálmán Imre kézirata lapba is. Az idő tájt orfe- umi és kabaréműsorok számára kuplékat komponált; például Heltai Jenő szövegére a Dal a moziról című szerzeményét. Szégyellte a dolgot, hiszen Koessler osztályában a Zeneakadémián még szimfóniákról álmodott. De a Bárd Ferenc zeneműkiadó cég által felajánlott húsz korona honoráriumról mégsem tudott lemondani. Utólag kiderült — mesélte, sőt önéletrajzában le is írta —. hogy milyen érdekesség fűződött a Bárd- féle szerződéshez. „Olyan magánjogi szerződést írtam alá, amelyen akkor, tehát 1907-ben, okmányon először szerepelt a mozi szó! A húsz korona fejében eladtam a kupiét gramofonlemezre való felvételre örök áron, s így lett ebből életem első hanglemeze”. Kálmán „színpadi” zenéjét kezdetben bukás kísérte. Fényes Samu Pereszlényi juss című darabjához komponálta. Mindössze hatszor került színre. Első sikere a Tatárjárás volt. 1908. február 22-én mutatták be a Vígszínházban. Százszor játszották, és ezzel megkezdődött Kálmán világsikere. A zeneszerző huszonöt éves volt. A Tatárjárást Karczag Vilmos, a bécsi Theater an der Wien színház igazgatója sietett átplántálni az osztrák fővárosba, ahol háromszáz előadást ért meg. Egy év múlva már játszották Moszkvában, New Yorkban, Londonban, Rómában, s ez volt az első magyar operett, mely Franciaországban színre került. És a százas, ezres szériák folytatódtak: Cigányprímás, A bajadér, Mórica grófnő, Zsuzsi, kisasszony, A farsang tündére, A hollandi menyecske, Cirkuszhercegnő, Csikágói hercegnő, A mont- martre-i ibolya, Josephine császárnő. De valamennyi operettje közül a Csárdáskirálynő vitte el a pálmát. 1915. november 17-én a világháború idején játszották először Bécsben. Magyarul egy évvel később csendült fel a Király Színházban. Noha javában dúlt a háború, Kálmánt meghívták a New York-i premierre, mégpedig azzal az ígérettel, hogy hajóját megvédik az esetleges ellenséges tengeralattjárók torpedói ellen. A magyar színház- és zenétudomány úgy tartja számon Kálmánt, mint olyan alkotót, aki a bécsi operett formáit kibővítette. változatosabbá varázsolta. Zenéjének magyaros koloritja a világ minden színházának közönségét vonzza. Dallamgazdagsága mellett ez volt és maradt mindig hatalmas nemzetközi sikereinek döntő tényezője. Utolsó operettjének, az Arizona Lady-nek premierjét már nem érte meg. (1953-ban Párizsban elhunyt.) A darab ősbemutatója Bernben volt halála után. Kristóf Károly Honthy Hanna és Latabár Kálmán a Csárdáskirálynőben (MTI fotó — KS) Fischer Iván
