Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-27 / 253. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. október 27., szombat A magyar irodalom csehszlovákiai korszerűsítése Interjú Rákos Péterrel Kiállítás magyarországi kolostormunkákból Amulettek és kegyképek a tárlókban Petr Rákos, vagy ahogy származása révén a Ma­gyar Irodalmi Lexikon nyilvántartja: Rákos Péter, már harminc éve ad elő magyar irodalmat a prá­gai Károly Egyetem böl­csészkarán. A magyar iro­dalom legjobb csehszlová­kiai ismerői közé tarto­zik. Irodalomelméleti, iro­dalomtörténeti, szerkesztői, fordítói és nem utolsósorban pedagógiai tevékenységé­vel jelentős mértékben hoz­zájárult a csehszlovák— magyar kulturális kapcsola­tok megszilárdításához. A Magyar Népköztársa­ság 1982-ben a Munka Ér­demrend arany fokozatával tüntette ki. — Hosszú pedagógusi te­vékenysége során számos hungarológust nevelt. Mi a prágai Károly Egyetem bölcsészkara magyar szaká­nak célkitűzése? — Hungarisztikával a prágai egyetemen a múlt század közepétől foglalkoz­nak. 1950-től — hosszabb szünet után — a nyelvésze­ti tanszéken újból megin­dult a magyar szakosok képzése, s azóta a cseh kul­turális, tudományos és társadalmi élet számára is­mét szakembereket ne­vel. Végzős növendéke­ink különböző területe­iken érvényesülhetnek: a központi hivatalok mun­katársai, műfordítók, kriti­kusok vagy nyelvtanárok lehetnek belőlük. Volt ta-­nítványaink közül legtöb­ben igen jelentős sikereket értek el, s ennek mi, taná­rok örülünk a legjobban. Ha a csehországi hunga- risztikát Csehszlovákia más irodalmi szakágaival hason­lítjuk össze, azt kell mon­danunk, hogy — érthető okokból — az úgynevezett kis szakok közé tartozik. De mi azért tudjuk, hogy az az irodalom, amellyel foglalkozunk, nem nevez­hető kicsinek. Igyekszünk becsülettel helytállni érte. Ilyen értelemben szólaltam fel az Assotiation Inter­nationale des ßtudes Hong- roises 1981-ben Budapesten megrendezett I. kongresszu­sán is. — Ha összevetjük, mit mondhatunk a magyar iro­dalom második világhábo­rú előtti és mai helyzeté­ről a cseh nyelvterületen? — Rendkívül tisztelem a magyar irodalom cseh nyel­vű ismertetésének úttö­rőit, amilyen a múltban Franitisek Brábek, Gustav Mayerhoffer és Antonin Straka volt. Ennek ellené­re a magyar irodalomról, s különösen a kortárs iroda­lomról vajmi keveset tud­tak a csehek. Például Mó­ricz Zsigmondot, a hu­szadik századi magyar szépprózának ezt a hatal­mas alakját egyetlen könyv képviselte csehül. Ezért is kezdtük meg 1954-ben vá­logatott műveinek nyolc- kötetes kiadását. Abban az időben ez volt a legtelje­sebb külföldi kiadása. Ma már a cseh olvasók közel­ről ismerik Németh Lászlót, Déry Tibort, Örkény Ist­vánt, Szabó Magdát és más írók művejt. A magyar irodalom cseh­szlovákiai népszerűsítésé­hez magam is igyekszem hozzájárulni. Lefordítottam például Karinthy Frigyes válogatott műveit, tanul­mányt írtam hozzájuk; sze­melvénygyűjteményt állí­tottam össze Lukács György műveiből, s antológiát szer­kesztettem a Nyugat költői­nek nagy nemzedéke cím­mel. Több tanulmányom jelent meg a XIX. század magyar íróiról: Petőfi Sán­dorról, Jókai Mórról, Ma- j dách Imréről, Arany Já­nosról, de a XX század íróiról is. Közöttük volt például Móricz Zsigmond, Németh László, Kassák La­jos, József Attila és Illyés Gyula. Foglalkoztam a ma­gyar verselés kérdéseivel, a bratislavai Madách Kiadó gondozásában válogatást tettem közzé Tények és kér­dőjelek címmel, s most ké­szítek elő egy magyar iro­dalomtudományi szöveg- gyűjteményt. — Legnagyobb örömet azonban a tanári munka nyújt számomra. Amikor egy szerzőkollektíva tag­jaként a prágai Odeon Kia­dó számára a A magyar írók kézikönyvén dolgoz­tam. amely 1971-ben jelent meg, munkacsoportom fe­lét volt egyetemi hallga­tóim képezték. Őszinte örömömre szolgált, s meg­erősített abban a meggyő ződésemben, hogy vállalt szakom csehszlovákiai jö- i vőjét illetően nincs okom aggodalomra. Jiri Rudolf az ORBIS szerkesztője Pardi Anna: cAmikor meghaU&ttam eqij szeqémj rokonom halálhírét Olyan volt,, mint a bakkancsban járó szellő, szürkébb a göröngynél, hetvenévénél ezredévekkel törtebb egy egyenesebb Magyarországért; tanyán élt, kórházban bukdácsolt, hogy az űrkorszak sugaraként megkapja a mellrák sugarát: s nem őt: hanem ő sirassa el felnőtt gyerekeit. Olyan apró volt, mint a kikeleti gólya fészkéből kihullt s fel se vett szalmaszál: ki tudja értékét? Földes egy szoba konyháját ki jegyzi föl történelemként? Látom: olyan hatalmas, mint a nép. És olyan törékeny, mint egy magányos öregasszony. Devóció és dekoráció címmel kiállítást nyitottak az egri Dobó István Vármúzeumban, ez a XVIII. és a XIX. századi magyarországi kolostorokban végzett művészeti tevékeny­séget, illetve annak tárgyi emlékeit mutatja be. Abban az időben sok ilyen közösségben foglalkoztak szentképek, relik­viák készítésével, s értékesítették vagy eladományozták azo­kat. Az érdeklődők betekinthetnek például az úgynevezett virágkoszorús poliondíszítés műhelytitkaiba. Ugyanis a szentképek dekorációjánál az apácák egy sajátos művészeti technikát alkalmaztak: sodort fémszállal. — ■ például vont arannyal, vagy ezüsttel — „fonták” körül a festményt. Különö­sen azok a munkák, emelkednek ki, amelyeket valamely zarándokhelynek szántak. Ugyanis ezek ékesebbek a többi­nél. Az itt bemutatott darabok közül ily módon elsősorban a Máriacelli-kegykép érdemel említést. De tetszetős a sop­roni múzeumtól kölcsön, kapott Gyermek Jézus című alko­tás is, amely a XVIII. századból való. Tenyérnyi nagyságú amulettek is sorakoznak a tárlókban. Ismert, hogy a szerencsét hozó, oltalmazó tárgyakat szinte minden kor embere kedvelte. A kolostorokban készítettek jellemzője: két részből állnak, szétnyithatóak, egyik olda­lon a patrónusként választott személy alakja található, a másikon annak valamely ereklyéjét helyezték el. Jó néhá­nyon látható Nepomuki Szent János és Páduai Szent Antal arcmása. A falakra úgynevezett katakomba szenteket ábrázoló fo­tókat is függesztettek. Ritkaságnak számító felvétel is akad közöttük: az egyik egy magyar — székesfehérvári — kata­komba díszítését ábrázolja. A rendi közösségekben az egyik legnagyobb hagyonnány- nyal rendelkező műfaj a kis ájtatos képek festése volt. A temperával, vízfestékkel mintázott darabok imakönyvekbe kerültek. Közöttük népszerűvé váltak a Schnitzbildek, a pergamenből kivágott munkák, amelyek közül többfélét te­kinthetnek itt meg az érdeklődők. A márciusig tartó tárlathoz jelentős segítséget nyújtottak azok a hazai múzeumok, ahol ilyen jellegű alkotásokat őriznek. De az egri Főegyházmegye, valamint magángyűj­tők sora is kölcsön adta tárgyait, hogy a rendezők minél hívebben mutathassák be az elmúlt századaknak ezt a sze­letét. Az alkotásokra elsősorban úgy érdemes tekintenünk, mint egy korszak amatőr képzőművészeinek produkcióira. amelyeket mindenképpen érdemes közönség elé vinni. Egyébként a devíció szó áhítatot, tiszteletet, felajánlást. jelent. Talán szerencsésebb lett volna ezt az idegen kifeje­zést a címben elkerülni. (homa) Ezen a télen késett a hó, de Szilveszter éjszaká­ján megjelent Kadír álmá­ban. Először apró szemű eső esett — melyet a Bal­kán felől sodort a szél —, majd a cseppek megduzzad­tak, délutánra pedig átel- lenben, az erdő melletti tisztás hófehér palástot öl­tött. Éppen ideje, mondta Kadír, és megparancsolta fiainak, hogy ne adjanak enni a vadászkutyáknak. Látta álmában, ahogy a fiai futkosnak az udva­ron, ahogy pajkosan ját­szanak, és boldogan gon­dolta megában: mi lehet örömtelibb és szebb ezen a világon annál, hogy az ember nézi fiainak játé­kát? Kadír fölébredt — a hegy pedig átellenben valóban fehér palástot öltött. Ki­ment az udvarra, és csön­desen füttyentett. Kemal és Garasz — így hívták a két kutyáját — egy szempil­lantás múlva a lábánál vagdalkoztak farkukkal. — Adtatok nekik valamit tegnap? — kérdezte a fiait, és rosszallóan szemügyre vette őket. — Nem — válaszolta kis idő múlva a nagyobbik. — Hiszen vadászni mész. — Jól van — mondta Kadír. — Indulok. Az idő is jó most. A fiai egy szót sem szól­tak. Folytatták foglalatos­ságukat a fatönk körül. Az egyik vékony ágakat huzi­gált elő komótosan, a má­sik pedig feldarabolta őket a tönkön. Kadír álldogált még egy kicsit az udvaron, nézte fiainak erős hátát és. karját, miközben kutyái lábánál hízelegtek — felsóhajtott, fogta a puskáját, és útnak indult. Miközben leereszkedett a vízmosás felé, és kutyái cikcakkos sárga nyomokat szórtak szét őrült módjára a vékony havon, fejszéjé­nek tompa csattanásai csöndesen melléje szegőd­tek. Valami édes-kéjes ér­zés áradt szét benne, meg­állt, hátrafordult, hogy lássa a kutyáit ,és rágyúj­tott egy cigarettára. Gyötrelemmel is terhes volt — természetesen — a fiai iránt táplált szeretet és a róluk való gondosko­dás. El akarták hagyni. Hogy a városba menjenek dolgozni. Tanulni. Lakó­telepen élni, mint a többi­ek — hogy darabokra tép­jék a szívét... Átugrott a vízmosás má­sik partjára, a kutyák vele együtt — a lánc éles csör­gése pedig a víz robajával szállt tova. Megpróbált, természete­sen, kevesebbet gondolni rá, a gondolat azonban lassan és vigasztalanul fal­ta föl a lelkét — a vízcsöp- pek is bizonyára így falják föl a sziklát. Az anyjuk csak hallgatott és hallga­tott, és csillogó szemét fáj­dalmasan Radírra szegezte. Kadír önmagát kérdezte, kérdezte az istent is: jól teszem, ha visszatartom őket? — Hej, Kadír, Kadír! Jól teszed? Mindig ugyanúgy felelt önmagának — hiába, a gyötrelem ugyanolyan ma­radt. Ha elengedi őket, nyilvánvaló, hogy elveszett. Ha nem — továbbra is mellette kínlódnak. mi­közben szemük már a messzeségben jár. Kadír felsóhajtott, el­dobta a cigarettáját, és le­hajolt, hogy megszabadítsa kutyáit a lánctól. A ku­tyák, mint az őrült, előre­rohantak, pofájuk meg­nyúlt a hó fölött, és bele- fúródott a bozótba.. Kis idő múlva Garasz kétszer felvonított. Valaki lőtt egyel a tá­volban, egészen az erdő má­sik szélén. A visszhang belehasított a fehér reggeli csöndbe. Kemal is felvoní­tott. Kadír levette válláról a puskát, és hüvelykujjával lassan meghúzta a ravaszt, megkezdődött, a nap, meg­kezdődött az élet nagy igazsága — bizsergett a vére, és a gyötrelem felhő­ként emelkedett ki testé­ből. Kadír puskával járja az erdőt, kutyái szaglásznak, nyomulnak előre, az idő csodás ezen a hófehére­den reggelen — gyönyör- ködhet-e a lelke ennél de­rűsebb képben ? Lassan megindult előre, mindent látó, tapasztalt szemmel, gondolatai meg gyorsan elkezdtek hátrálni addig a pontig, amivel ki volt töltve az élete. Farkasokra vadászott — messzire eljutott a híre, jóval a balkáni vidéken túlra. Harminc éve csi­nálta már ezt sikerrel, ez­alatt száztizenöt vonást vé­sett a gerendára. Minden farkas után egyet. Mind­egyikkel ugyanúgy bánt el. Fejszével és fedeles ko­sárral. Kadír csöndesen elmo­solyodott — teljes harminc éven keresztül ugyanígy mosolygott, míg mások csak ámultak-bámultak. Mert olyan egyszerű volt — akkor megy oda az ember, amikor nincs ott az anyafarkas, kiveszi a kölyköket a lyukból, bete­szi őket a kosárba, és kész. Kadír, persze, egy kicsit hazudott. Némely apró. végzetes jelentőségű do­logban. Ügy, ahogy min­den elismert, valamihez ér­tő igazi mesternek hazudnia kell. Kadír például azt hazud­ta, hogy minden a lyuknál dől el. A száztizenöt kö­lyök közül azonban egyet sem lyukból húzott elő. A kölykök mindig a vackuk­ban voltak, fent, a földön. De félelmes, áthatolhatat­lan tüskés bozótban. Sze­derbokrok, kövek, gallyak hálójában. Messzeföldön híres művészetének fele vasakaratból és türelemből állt, abból, ahogy bekúszik a bokrok közé. Ami a má­sik felét illeti, ez abban a képességében rejlett, hogy megtalálja a kölyköket. És ebben megvolt Radírnak a saját, nagyapái által szá­zadokon keresztül ráha­gyományozott igazi titka. Amit senki nem tudott pontosan, annak ellenére, hogy olyan egyszerű volt. Senki sem figyelt arra, ami egynémely reggelen történik valahol az erdő­ben, és Kadír magához ve­szi a kosarat és a fejszéjét. Senki, csak ő, és elhatároz­ta, hogy később a fiait is megtanítja erre. Fejből me­sélte el nekik, úgy mutatta meg, hogy lássák; milyen egyszerű. „Járod, fiam, az erdőt, és bozótos helyeket keresel. MMB Sűrű cserjéket, tüske- és szederbokrokat. Rájuk lelsz, ne feledd, kivársz egy szép reggelt, amikor derűs az idő, és bő harmat lepi az erdőt. Nézz figyelme­sen a sűrű bokrok fölé! Lá­tod azt a vékony párát, mely lassan fölemelkedik? ®tt van a farkasok vacka", „És az anyjuk?" „Vagy a kölykök mellett van, vagy még nem tért vissza". Kadír oly sok éven át tud­ta csinálni — a veszélyben erősen, a sikertől büszkén, szinte mindig hiba nélkül. De voltak kellemetlen per­cei is — néha az anya­farkas meglepte. Alig pár lépésre állt a kosár mö­gött, és jelenlétére erő­sebben vert a szíve, a keze meg elzsibbadt, miközben a fejszét szorította. De tudta az apjától, hogy minden ál­lat számára az embert meg­támadni a legnehezebb. Mindig erre hagyatkozott, és győzött. Csak egyszer kellett harcolnia, Amikor a falu közelébe ért, a kölykök felsírtak a kosárban, és az anyjuk egyszercsak rá­vetette magát. Fejszéje azonban gyorsabbnak és erősebbnek bizonyult Csak egy karmolás maradt az ar­cán — a támadó az utolsó pillanatban hozzáért a mancsával. Az utolsó, legrejtettebb titka pedig az volt, hogy hosszú éveken keresztül anyafarkasok szemét látta álmában. Sokféle tekin­Doncso Concsev: Farkaskölykök

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents