Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-25 / 251. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. október 25., csütörtök

Kurucz D. István: Tanulmányfejek 48-as pannóhoz

AZ ŐSZI TÁRLATOK HARMINC ÉVE

Német József: Tiszta forrás

Szalay Ferenc: Tisztelet a tsz- nyugdíjasoknak

A vásárhelyiség—etikai magatartás

A „Motto"- jelenség

Jubileumot, csendben ült évfordulót ünnepel Hódmezővásárhely. Harminc évvel ezelőtt rendezték meg az azóta oúy sok vitát és elismerést kiváltott őszi tárlatok közüli az elsőt. A „vásárhelyiség”. a vásárhelyi iskola azóta fogalommá .lett a kortárs képzőművészetben. „Nemcsak az itt élő művészek munkáit jelölik így. hanem azt az etikai magatartást. amely a paraszti élmény megfogalmazására egyéni formát alakít ki” — írja D. Fehér Zsuzsa. Majd később: „elkötelezettséget

jelent: a külső környezet és belső világ egybeesendőlésére, vagy ütköztetésére kimunkált képi megjelenítést. Formában a szélesen értelmezett realizmus változatos eszközeinek alkalmazását”.

1954-ben, a város felszabadulásának tizedik évfordulóján rendezett első őszi tárlatra meghívták mindazokat a művészeket, akik kötődtek az alföldi városhoz, az ott élő, a Vásárhelyről elszármazott és a művésztelepen dolgozó művészeket. Szabó Iván a főiskoláról növendékeit nyári gyakorlatra is ide hozta, s ők is kapcsolódtak az itt kialakult körhöz.

Az volt a cél. hogy sajátos profilú, a művészetük gyökerével Hódmezővásárhelyhez kapcsolódó alkotók munkáit sorakoztassák fel. Hogy műhelyszerepet vállaljon, töltsön be az évenként ismétlődő tárlat. Hogy szellemi közösséggé formálja a kiállítókat. E célokat szolgálta az is, hogy meghívásossá tették a kiállításon vadó részvételt, és a meghívás feltétele a tájhoz, a városhoz fűződő valamilyen kapcsolat.

A hatvanas évek közepére kirajzolódott a vásárhelyi tárlatok profilja. Akiknek művészete eltért az alföldi iskolán alapuló Tornyai. Koszta, Nagy István örökét vállaló, a realista látás- és megjelenítési módot vallóktól. elmaradtak e rendezvénytől. Az elmaradókat ugyan nem pótolták az újonnan Vásárhelyre települők, s kissé az elkülönülés jelei is mutatkoztak.

Voltak művészetkritikusok, akik a teljes nyitottság mellett kardoskodtak, ám ha mindenkit meghívnak, akkor a vásárhelyi is egy lesz a tárlatok közül, elveszti profilját, karakterét.

Honnan erednék ezek a közös jegyek? Dömötör János. a Tornyai Múzeum igazgatója, az őszi tárlatok szervező rendezője így fogalmazza meg: „Itt bontakozott ki a vásárhelyi művészetnek az az első virágkora. mely a vásárhelyi iskola mai alkotóinak továbbépíthető hagyományt. tápláló forrást jelent. Tornyai, a vezéregyénisége ennek a századunk első évtizedében felerősödött szellemi pezsgésnek. Mellé Endre Béla neve kívánkozik. de hosszabb-rövidebb időt Rud- nay. Pásztor, Kallós. Med- gyessy is töltött itt. Magukénak érzik azonban a vásárhelyi művészek a közeli Szentesen alkotó Koszta és az Alföldön mindenütt megfordult Nagy István örökét is. Ez a forrás elsősorban nem stiláris jegyeket teremt számukra, hanem az alföldi iskola művészeinek mélységes humanizmusát, táj- és emberszeretetét, társadalmi felelősségérzetét.

Jelenti ez a hagyomány nemcsak azt, hogy milliókról kívánnak szólni és értük, hanem azt, hogy nekik is. Az itt élő és dolgozó emberek nemcsak megjelenítettek. hanem a művek címzettjei is”.

Am ez a hagyományválla- lás nem stiláris jegyekben mutatkozik meg. hanem humanizmusban és tájszeretet- ben. társadalmi érzékenységben, felelősségtudatban. Realizmusuk. Dömötör János szavaival: „korántsem a látott világ másolása, leképezése, hanem valóságélményük újjáteremtése, átírása útján valósul meg. Ugyanakkor csak az átélt valóság nyújt számukra művészileg kifejezhető. tolmácsolható élményt. (Éppen ezért volt mentes Vásárhely az ötvenes évek illusztratív óhajainak követésétől, és töltött be azidőben azilium-szere- pet. és vállalja ma kissé a végvár szerepet.)”

Az idei, harmincegyedik vásárhelyi őszi tárlaton ott vannak mindazok, akik vállalják ezt a műhelyt, vállalják az alföldi iskolát. A nagy öregek nemzedékéből Kurucz D. István, aki négy évtizede él Budapesten, de eltéphetetlen szálakkal kötődik az Alföldhöz. Egész művészetét az Alföldhöz kapcsolódás határozza meg. A föld és az ég rajzi és árnyalati világa tölti meg mostani képeit is. S néhány karakteres fejtanulmánya látható a kiállításon.

Kiállít a vásárhelyiek vezető mestere, Németh József, aki summázó felületeivel, komoly színeivel járja a maga megtalált útját. De a jelképiség irányába tett újabb lépéséről tanúskodik a bartóki, gondolatot továbbfogalmazó Tiszta forrás című képe. Szalay Ferenc az

egyetlen művész, aki jó néhány művében a táj nagy társadalmi átalakulásával, a mezőgazdaság szocialista átszervezésével foglalkozik. Teljes őszinteséggel tárja fel e folyamat tudatformáló drámai pillanatait, az új közösségbein helyet kereső szövetkezeti parasztok kollektív élményét. Most is hű maradt ehhez a gondolatkörhöz. Nagyméretű művében egyetlen gondolat köré csoportosítva jelenítette meg mondanivalóját a Tisztelet a tsz-nyugdíjasoknak című képében.

A vásárhelyi iskola jóval szélesebb hatósugarú az ott élők körénél. Egy-egy tárlaton 80—100 művész állít ki, olyan jeles egyéniségek, mint Patay László, Szurcstk János. Vecsési Sándor, Fejér Csaba, Somos Miklós, hogy csak néhány nevet említsünk.

Újdonság, hogy némileg felfrissítendő a tárlatot — eltérően a hagyományoktól —. az idén meghívták az utóbbi öt évben főiskolát végzett fiatalokat is a kiállításra. Húszán küldték el műveiket, köztük több ígéretes tehetségű festő található.

Bár a vásárhelyi tárlatok főleg a festészetben mutatnak eredményeket, nem hiányzott, nem hiányzik az idén sem a grafika és a plasztika.

A világ művészetében annyi izmus, non-figurativi- tás után, újból a figuralitás, a mívesség került előtérbe. A mindenáron újat akaró képzőművészet most mintha visszatérne a hagyományos művészethez. Talán ez a „divat” újra az érdeklődés homlokterébe állítja a vásárhelyieket is.

Kádár Márta

Egerben is megjelent a Motto reumatapasz. Sokan a mennyekbe emelik, de vannak, akik sarlatánságnak tartják az egészet. Nem is kíséreljük meg az igazságtevést, mindössze megpróbálunk közelebb kerülni a tárgyhoz.

Ezért kerestük fel dr. Be- reczky János főorvost, az egri kórház reumatológiai osztályának vezetőjét.

— Mielőtt rátérnénk a témára — kezdi —, tisztáznunk kell néhány alapvető dolgot, hogy ezzel is köny- nyebben érthessük meg a problémát. Tudnunk kell, hogy négyféle receptor létezik: tapintás-, fájdalom-, hideg- és melegérzékelő. A legvékonyabb hüvelyű a fajdal omidegrost, ezért ennek folyamatai befolyásolhatók leginkább. Még valamit előre kell bocsátani. Én sem vállalkozhatom arra, hogy ítélkezzem a találmány fölött, hiszen erre csak akkor lenne módom, ha rendelkezésünkre állnának az adatok, amelyeket hosszú vizsgálatok támasztanának alá. Mindössze feltételezéseink lehetnek. Csak arra tudok válaszolni, elképzelhető-e, hogy ezzel a szerrel sikerrel vegyük fel a harcot a reumás és egyéb ízületi megbetegedésekkel szemben.

— Nos?

A tapasz ásványi anyagokkal van bevonva. Lehetséges, hogy a különböző kémiai elemek között, amelyek felfoghatók úgy is, mint két pólus, dipóláram jön létre, hasonlóan a galvánelemhez, ahol szintén ily módon fejlődik egyenáram. Ez látszik elegendőnek arra, hogy az említett idegrostot ösz- szébb húzza és így csökkentse vagy megszüntesse a kellemetlen érzést.

Mindehhez persze, egyértelműen be kellene bizonyítani, hogy valóban keletkezik-e elektromosság.

— Érdeklődtünk néhány betegnél, hogy hatásos-e ez a gyógymód. Mindnyájan pozitív választ adtak. Arra a kérdésünkre azonban, hogy mikor következik be a változás, teljesen eltérő időpontokat mondtak. Mi lehet ennek az oka?

— Általában 9—10 nap elteltével jelentkezik az eredmény, de van olyan eset is, amikor néhány órán belül. A különbségek oika igen egyszerű. A reflexeket minden embernél ki kell alakítani. Ez nem megy egyformán. Van, akinél ez gyorsabb, van, akinél lassabb.

— Lehetséges-e, hogy pszichológiai tényezőkre is visszavezethető a hatás?

— Természetesen, bár önmagában ez nem tűnik elegendőnek. Itt egy kísérletre kell hivatkoznom. Köztudomású, hogy a rákban szenvedők rendszeresen kapnak morfiumot. Egy bizonyos idő eltelte után egy csoportnak közönséges konyhasóval helyettesítették a narkotikumot.

— Az eredmény?

— Az esetek hatvan százalékában megszűntek vagy enyhültek a fájdalmak. Ez a felmérés a reflexek óriási szerepét is mutatja.

— Ügy tudom, hogy itt, a reumatológiai osztályon is használják néhányon a Mottót.

— Valóban, saját felelősségre. Nem tiltjuk meg senkinek, hiszen káros mellékhatása nincs. Mi azonban csak az Egészségügyi Minisztérium által engedélyezett gyógyszereket és gyógyászati segédeszközöket használhatjuk. Meg kell, mondjam, hogy személy szerint sokkal hatásosabbnak tartom a fizikoterápiás kezelést. Kétségtelen viszont, hogy otthoni használatra jól alkalmazható az új találmány, ugyanis nem akadályoz a mozgásban és nem is követel túl- nagy figyelmet. Egy szóval praktikus és kényelmes. Ebben látom én legfőbb erényeit.

Bizonyára sokat vitatkoznak majd erről a különös gyógymódról; szakértők, dilettánsok és betegek. Az kiderült, hogy nem csodáról van szó, mert nagyon is valóságos, törvényszerű folyamatról kell beszélnünk, nem pedig titokzatos jelenségről.

Addig, amíg a vita eldől, sokan meg is gyógyulhatnak. Ne pazaroljuk hát az időt, akinek használ — hadd vigye . .. !

Havas András

Az öregember végigköhögte az éjszakát. Éjfél és hajnal felé jó néhányszor felkelt, kicsoszogott a konyhába és cigarettára gyújtott.

— Papa! Már megint rágyújtottál! Hát már éjszaka sem hagysz békét az embernek? — morgott az öregasszony a belső szobából Csend volt a válasz, csak a cigaretta parazsa játszado-' zott a sparhelt fölött lógó terítő hímzett emberalakjaival. Hirtelen két egér surrant ki. lapos pillantásokat vetve mélységesen gyűlölt ellenségükre, az igazak álmát alvó macskára. Az öreg közelebb húzódott a tűzhelyhez, melyben hamu alatt a parázs már az utolsókat rúgta. Megecetesedett a csend. A konyhaablak légypiszkos üvegét halvány sugarak vizsgálták, nyugovóra tért az éjszaka.

Visszacsoszogott a szobába. Csak pár percre aludhatott el. Hirtelen felriadt: mintha ágyúzajt hallott volna, aztán legyintett, és felülve az ágyon, belebújt papucsába. Megkereste viharvert dózniját, göcsörtös ujjai finoman rátaláltak a cigarettapapírosra, s a vékony dohányszálak szinte maguktól szálltak a papírra. Pillanatra felrémlett benne, mintha újra a Piavénái lenne, az utolsó támadás előtt. Igaz. akkor faleveleket szívtak újságpapírba tekerve.

Kakaskukorékolás riasztotta fel gondolataiból. Az éles hang végigsöpört a falun. talán a fojtó októberi ködöt akarta szétszabdalni. A kutyák morogva ugrottak

talpra, csodálkozva néztek körül, hol is lehet az a szép nagy velőscsont, pedig még az előbb az égen lógott. Kertek alatit futott el az éjszaka, és a hajnal szürke kendőt kötött fejére. Köd sompolygott elő. a varjak kirázták tolláik közül az álmot, és a közeli szántóföldekre indultak élelmet szerezni.

Mire az ember begyújtott a konyhában, az öregasszony is felébredt. Sajtárral kezében az istálló felé indult, de még menet közben visszaszólt:

— Aztán igyekezzen ám ma. nehogy a lányunk előtt szégyenbe maradjunk. — A férfi motyogott magában valamit. Áz unokájára gondolt, aki szinte minden mozdulatában az anyjára ütött. — Aztánnék az is

művész, mint amaz, ajjaj! — csendesen heherészett.

— Keverje meg már a korpát! — csörgött az öregasszony. Mire vár, tán. hogy a disznók bejönnek reggelizni? Ha megetette őket, adja le a tejet!

A hidasban óriási sival- kodás kezdődött. amikor meglátták a moslékosvödör- rel. Hirtelen szúrást érzett szíve körül, le kellett tennie a vödröket. Az öregasz- szony negyven évvel ezelőtti arca jelent meg előtte. „Ki gondolta volna, hogy ennyi ideig együtt élünk példás családként, pedig mindkettőnknek összeférhetetlen természete van.” Csodálkozása, akár az ökörnyál, még ott lebegtett az udvar felett.

— Hallja? Maga megsike- tült?... — Felesége hangja riasztotta fel. A süldők egy- - mást tiporva tolongtak a moslékosvályú felé. „A hid- lást is meg kéne csinálni”

— ez a gondolata is továbbcsoszogott, és a következő percben már el is felejtette. Közben visszajött a felesége. adott az aprójószág- nak enni, a kutya mérgében jó nagyokat vakkantott. miért kerül mindig utoljára rá a sor?

— Apus! — kezdte az asszony —, ha leadta a tejet, hazafelé várja meg a Tóth péket, és vegyen egy vekni kenyeret, a boltba is bemehetne két üveg Coláért. tudja, hogy szereti a Mariska, ő úgysem iszik bort, hiszen kocsit vezet.

— Minek ekkora felfordulás? — dohogott az öreg —. mosrt mink már azt is megértük, hogy ünnep lesz, ha a saját lányunk eljön, azzal a habókos fiával.

A konyhában kezet mosott, kihozott a kamrából egy darabka kolbászt. Az asszony tejeskávéba márto- gatoitt kenyeret evett. Fogai, akár hajszálai, lassacskán elhagyták. Az öreg ügyetlenül nyúlt a kamrában a pálinkásüvegért, meghallotta a csörgést az asszony.

— Már megint az a rohadt pálinka! Korán kezdi, nem mondom! Nehogy berúgjon. mire Mariska megjön!

Nyammogva ettek. Később az öreg elindult tejes- kannáival a falu másik vége felé. A délelőtt jegesedé csendjét csak nagy ritkán zavarta meg egy-egy utcán elsuhanó autó benzinfüstös krákogása.

— Na, itt van minden! — dörmögött az öreg, szemei furcsán fénylettek. Látta ezt az öregasszony is, de nem szólt. Ura lépéseit, félrelépéseit a negyven esztendő alatt megszokta és megtanulta már. Közben palacsi nta tésztát készített, azért valamit mégis adjon a lányának és az unokájának enni. Ne maradjanak szégyenben a falu előtt.

Már minden el volt készítve. Ünneplő ruhába öltözött a csend. Elindult a sánta harangozó, a falu terén álló templom felé, hogy elhúzza a delet.

— Már jöhetnének! — mocorgott nyugtalanul az asszony, és idegesen igazított meg egy képzeletbeli gyűrődést az asztal fehér csipketerítőjén.

— Harapjunk valamit? — tekintett az ember az öregasszonyra. Kiment, töltött magának egy kupica pálinkát. Szalonnát ettek kenyérrel. Kutyájuk az asztalhoz somfordáit, részesüljön már az ő korgó gyomra is az égi kegyben.

— Ma temetik a Bözsi lányát, a Csendes Rozit. El kellett volna menni a temetésére — suttogta szinte magának az asszony.

— Négy óra is elmúlt. Megetetem az állatokat! — vagdosta a szót szóhoz az öregember. — Ki bírja ezeket kivárni! — Dühösen

húzta fel csizmáját, és kicammogott az udvarra.

Az alkonyat szürke takarót terített a tájra. Szél szaladgált hajlékony kukorica- táblák között, ijesztgetve az éjjeli szállást kereső mezei állatok hadát.

— Eső lesz! — verte le csizmájáról a sarat az öregember. — Már nem jönnek. — Felsóhajtott.

Az öregasszony Sírni kezdett.

— Hát ezért dolgoztunk, ezért neveltük fel az egyetlen lányunkat, hogy még meglátogatni sem képes bennünket, ezért áldoztunk rá annyi munkát, ez a hála? — szipogott halkan.

— Mint ez az este, úgy megöregedtünk — kráko- gott az ember, gyengéden megsimogatta felesége ráncos arcát. — Akár a fogaink. az emlékeink, a gyermekeink is elhagynak egyszer bennünket.

Cigarettát sodort magának, leült a tűzhely mellé. Felesége moslékosvödörbe öntötte az ebédnek szánt, tésztát, megmosta a kezét, és magához vette a bibliát.

Csendben feküdtek le, a kutya néhányszor megugatta a holdat, az öregember néha hosszasan köhögött. Hűvös éjjel tett pontot a nap végére. Nem történt semmi. Csupán a múlt szeretett volna találkozni a jövővel.

Szeles József:

Alkon xfot&ik