Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-21 / 248. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. október 21., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK Bácsi, néni Kapcsolatteremtő megszó­lításként «gyre gyakrabban haitijük a címbeli megneve­zéseket. Ma már nemcsak a gyerekek élnek ezekkel a megszólítási formákkal ha­nem a felnőttek is. Ameny- nyire nem tiszteletlen és modartalan a gyerek szájá­ban a tanító bácsi, a tanító néni és az óvó néni meg­szólítás. annyira udvariat­lannak és modortalannak tekintjük, ha egy felnőtt szólítja meg bácsizással né­nizéssel felnőtt embertársát. Erről le kell szoktatnunk magúnkat: nem minősíthet­jük tiszteletteljes kapcsolat­teremtő nyelvi formáknak semmilyen beszédül el yzetben ezeket a nyelvi alakulato­kat: bácsi, hal a kórlapja, mit kér néni. mi a panasza bácsika, nénike, le akar szállni', bácsi, néni stb. Nemcsak a nyelvhasználat oldaláról kell rostára ten­nünk a korra való utalású megszólításokat. hanem magatartásbeli érintkezés­beli összefüggéseiben is. Nem örülünk annak sem, hogy egyre ritkábban hall­juk a foglalkozásnévhez kapcsolt megszólításokat, kü­lönösen a nyugdíjasok megszólításában, minősíté­sében. Igazat kell adnunk ennek a megállapításnak is: „Attól, hogy valaki nyugdí­jas, még nem Kovács bácsi, hanem továbbra is mérnök úr. esetleg éppen a mi meg­becsült szaktanácsadónk” (Alföld. 1984. 9. sz. 69. 1.). Persze az úr megszólítás egyáltalán nem jelez társa­dalmi megkülönböztetést. Ne tekintsük tehát távolságtartó megszólítási formának a ma már semleges hangulatú s udvarias uram megszólítást. Bármennyire is kedvesen kérdezik meg a „kedves” vevőtől, hogy mit parancsol, bácsi, néni, rossz szájízzel szakítjuk meg a kapcsolat­teremtési szándékot és fo­lyamatot. Szívesebben hall­juk és vesszük ezeket a megszólítási formákat: mit kíván, uram, asszonyom. A néni helyett bátran éljünk az asszonyom, hölgyem megszólításokkal, de kerül­jük a tiszteletlenséget is árasztó felesleges bizalmas­kodást. kedveskedést: asz­szonykám. kisasszonyka. fiatalasszony. fiatalember, bácsika, nénike; barátocs- kám, jóember, jóasszony, szépasszony, aranyoskám, édesem. Az egri piacon és boltokban bőven és gyakran hangzanak fel az ilyesfajta megszólítások. A nyelvi ismeretterjesz­tésnek és a nyelvművelésnek sok a tennivalója ab­ban is. hogy végre megta­nuljuk, hogyan kell tisz­telettel és udvariasan hasz­nálnunk a megszólítási for­mákat családi, baráti, roko­ni körökben, a hivatalok­ban és a közéletben. Első­sorban arra kell ügyelnünk, hogy az idősébb ügyfelek­kel, vevőkkel való szóbeli érintkezésekben ne éljünk a korra való utalással, bán­junk tehát óvatosan a néni és a bácsi megszólítással. Nem örülünk annak sem, hogy a sajtó hasábjain is olyan szövegrészletek jelen­nek meg. a melyek a bácsi zó és néniző megszólításoknak is tápot adnak: „A pulthoz lép egy kedves, szakállas bácsika’’ (M. Nemzet, 1984. szept. 16.). — „Levelében egy nyugdíjas néni gondjait ecsetelte” (Népújság, 1984, szept. 16.). Dr. Bakos József Érik a gyümölcs Múzeumbarátok köre alakul Hatvanban Hatvanban már szétpostáz­ták azokat a meghívókat, amelyeket a helyi múzeum küldött az intézmény mun­kája, jövője iránt érdeklő­dőknek. A címlista széles körű. Tanár, orvos, vasúti nyugdíjas épp úgy található rajta, mint gimnazista, vagy szakmunkás tanuló. A sten- cilezett levél október 26-án délután 3 órára invitálja a címzetteket, mégpedig a ta­nácsháza nagytermébe. Hogy milyen célból? — Megalakítjuk a Hatvá­ny Lajos Múzeum baráti körét, amely elképzelésünk szerint igen nagy szerepet játszhat további életünkben — mondja Bolykiné Foga- rassy Klára megbízott igaz­gató. Majd így fogalmazza meg a leendő egyesület konkrét feladatait: A tagság előmozdíthatja Hatvan múlt­jának jobb feltárását, szé­les körű megismertetését a legkülönbözőbb módon. Gon­dolunk például történeti, helytörténeti, néprajzi anya­gok felkutatására, begyűjté­sére. E témákban kiállításo­kat, ismeretterjesztő előadá­sokat, tanulmányutakat is szervezhetünk. És amennyi­re e módszerek előmozdítják a baráti kör tagjainak a kul- túrálódását, úgy szolgálnak haszonnal a múzeumnak, hi­szen a társadalmi segítség tovább bővítheti, gazdagít­hatja gyűjteményeinket, amelyekből azután kihelye­zett kiállításokat rendezhe­tünk a város és a környező falvak intézményeiben. Lappangó értékek Vannak már előzményei e múzeumi vállalkozásnak. Miként hallottuk, a Hatvani Díszes cserépkályhatető (Fotó: Szabó Sándor) Kezdetben voltak az ope­rettfilmek, amelyek főbb szerepeit gyakran játszották kettős szereposztásban. A prózai szövegeket egy nép­szerű színész mondta, s ami­kor dalra kellett volna fa­kadnia, énekes vette át tő­le a hangot, ő csak tátogott. Később egyre gyakrabban játszattak a rendezők kül­földi színészeket. Világos, hogy őket szinkronizálni kel­lett. Még később amatőrök tűntek föl a filmvásznon, akiknek a hangja nem volt elég jó, de arcuk és alakjuk éppen a kiszemelt figurának felelt meg. ök is más hang­jával ékeskedtek, új arcot láttunk, s a régi, jól bevált hangot hallottuk. Üjabban magyar színészt is szinkro­nizál magyar színész. (Ez már új távlatokat nyit a magyarról magyarra szinkro­nizálás terén). Aztán az élet más terü­leteire is átterjedt ez az új módi. Gondoljunk csak a metróvezetőkre. Érthetet­len hangjuk helyett ma már kiváló rádió- és tévébemon­dók tájékoztatnak bennün­Hirmondóban tavasszal meg­jelent felhívás nyomán igen sok bejelentés érkezett a múzeumigazgatósághoz vá­rosszerte lappangó, különbö­ző természetű tárgyi emlé­kekről. Támogatta az intéz­ményt a helyi honismereti szakkör is, amelynek tagjai Kassa András vezetésével előbb régészkedtek, majd a török hódoltság korabeli do­kumentumokra összpontosí­tották figyelmüket, most vi­szont figyelő szolgálatot szerveztek az itt-ott felbuk­kanó leletek megóvására. — Ipartörténeti, vagy in­kább lakáskultúra szem­pontjából például nagy je­lentőségű az a négy, nem­rég előkerült cserépkályha, amelyek mindegyike leg­alább százezer forintot ér, és a társadalmi mentőakció eredményeként jutott a bir­tokunkba — folytatta az igazgatónő. — Nos, ezt a faj­ta folyamatot erősítheti a múzeumbarátok köre, leg­különbözőbb értékeket ment­ve meg a kufároktól, az üz­letelőktől. Tulajdonképpen az egész lakosság köztuda­tát szeretnénk átitatni a közért való szolgálat szelle­mével, és a kör, a tagság jövendője szempontjából fon­tos tudnia mindenkinek, hogy a széles körű érték­mentésben egy országos há­lózat, azon belül különös­képpen Veszprém, Gyöngyös, Eger múzeumai lesznek se­gítségünkre. Lesznai és Gombos Említette Bolykiné Foga- rassy Klára, hogy Hatvan eme közgyűjteménye igyekszik majd mind többet nyújtani a különböző intézményeknek, a környező településeknek. És e szándékot jószerint már tetten érhetjük. Hiszen csak bontakozik a múzeumbaráti kör mozgalom, de a helyi könyvtárba már eljutottak Lesznai Anna rajzai, Boldo­gon Gombos Ferenc fotóiból nyitottak kiállítást, Nagy- kökényesre pedig egy ki­sebb, XX. századi képzőmű­vészeti anyag jutott. — Hát igen! Érik a gyü­mölcs. És ez a tevékenysé­günk, akár a gyűjtő-, érték­mentő munka, csak bővül­het a jövendőben, mégpedig az érdeklődésnek megfelelő­en, illetve anyagi helyzetünk összefüggésében — jegyezte meg az igazgatónő. — Bizo­nyos továbbá, miszerint a megalakuló múzeumbaráti Szinkron két a megállókról. A köz­ponti áremelések után Bán­kúti Gábor kellemes bari­tonja közli velünk, mi meny­nyi, és hogy miért annyi, amennyi. Sokkal rosszabbul jön ki, ha mindezt Vallus Pál hangján hallanánk. Itt azonban nem kellene megállnunk. Amúgy is so­kan panaszkodnak, hogy manapság nem tudnak be­szélni a kisebb-nagyobb funkciókat betöltő emberek. Sebaj, segít a szinkron. Gon­doljuk csak meg, milyen jói venné ki magát, ha a ter­melési tanácskozáson Kál­mán György hangján szólal­na meg az igazgató, amikor bejelenti: „A vállalat egy huncut fityinget sem tud fi­zetni, mert tavaly nem volt nyereség.” Szem nem marad­na szárazon. És még talán Egy megmaradt oszlop a hatvani kastély kertjéből kör a befolyó tagdíjakból már támogathat is olyan ak­ciókat, amelyek összefügg­nek a múzeológiával, a le­letmentéssel, a begyűlt anyag feldolgozásával, és ez­által előbbre vihetik általá­nos céljaink megvalósításá­nak ügyét. És hogy milyen lesz az érdeklődés? Mennyi­en sorakoznak fel az úttö­rők mögött? Véleményem szerint nem a létszám, ha­nem a szándék a fontos, amit jó irányító, szervező munkával kamatoztatni le­het. Feri báró kertésze Beszélgetésünk közepette lép a kis múzeumi irodába Ring Lajos, a MÁV-kerté- szet nyugbérese. Ahogy el­mondja, nyugdíjazása előtt harmincöt évig szolgáit az államvasutaknál, de csak mostanság tud kulturális ügyekkel foglalkozni. Most viszont egyre inkább a dol­gok közepében találjuk. És ott, ahol lendíteni kell va­lamit. Ide sem üres kézzel érkezett. Az új Czóbel-al- bumból diadallal sorolja elő a hét hatvani „ihletésű” fest­mény reprodukcióját, ame­lyeknél Feri báró kertészle­gényeként bábáskodhatott, majd egy névjegyzék után kotorász a táskájában. — összeírtam környeze­temből mindazokat, akikre a múzeumbaráti körnél szá­mítani lehet. Kérem, igazga­tónő, küldjön mindnyájának papírt az alakulásról. Biz­ton erősítenek bennünket... Moldvay Győző az igazgató is elvinné. . . Szintén szárazon. Vagy itt van az új válasz­tási törvény, amelyben va­lóban törvényszerű a többes jelölés. Ennek érdekében még talán igazi kortesbeszé­deket is kell tartaniuk a je­lölteknek. Mennyivel több eséllyel indulna majd az a képviselőjelölt, aki Sinkovits Imre stentori hangján szó­lalna meg, mint aki elhadar­ja: „Üzlöm a kedves meg- jent etásakat, a szakszet képviselőit, a szocialista de­mokrácia e fórumán.” Igaz, a másik jelölt is szinkroni- záltathatja magát, s akkor bevetheti Bessenyei Ferenc dörgő hangját az ügy ér­dekében. Eddig jutottam el gondo­lataimban, amikor felesé­gem — Piros Ildikó behízel­gő hangján — a fülembe suttogta: „Menj el a boltba, kedvesem.” Hát lehet ennek ellenállni? Máris válaszol­tam — Huszti Péter benső­séges hangján — „Megyek már, drágám.’’ Gőz József MÁSRA GYANAKSZOM Ketten egy pódiumon Előre örültem ennek az estének. Ha egyszer Almási Évát láthatom Garas Dezső­vel együtt a sok vidámságot ígérő műsorban, az nekem csak jó lehet. Így készültem a gyöngyösi Mátra Művelő­dési Központ előadására, amelynek a címe kecsegtető lehetőségeket sejtetett: Ne­kem a feleségem gyanús. Klasszikussá lett humoris­tánk szavait csak azért idéz­hették, hogy előre mintegy garanciát vállaljanak a szel­lemes, fordulatos, szórakoz­tató programra. Mi lett mindebből? Ez a kérdés következik logikusan az elmondottak alapján. Almási Éva és Garas De­zső. Mindenek előtt és min­denek felett. Az a két szí­nész, akikért érdemes be­menni az előadóterembe. Mint most is. Aztán vidám összeállítás. Olyan, amely alkalmat kí­nál ahhoz, hogy egy órán át „eleresszem magam”. Hagy­jak el minden kisebb és na­gyobb bosszúságot, ne a hi­vatal packázásai kössék le a figyelmemet, ne a kiadása­im emelkedő mértéke hűtse le a gondolataimat, ne a közélet kérdőjelei tépjék az idegeimet, hanem az a sok bohóság, amit ők ketten kí­nálnak nekem: Itt van, végy belőle, kacagj, nevess, puk- kadozzál és álmodd vissza néhány percre a fiatalságod, amelynek a legfőbb érdeme az a tény volt, hogy meg tudtad számolni az életed éveit néhány másodperc alatt. Ezt ígérte és ezt adta a műsor. Humoros írások, kupiék, tréfák követték egymást. Tu­lajdonképpen minden rend­ben is lett volna, ha... ! Ha nem éreztem volna úgy, mintha az egész dramatur­giai szerkezet nem lenne eléggé átgondolt, mintha az egymást követő részletek nem álltak volna össze egy­séges egésszé, mintha a két színész még nem egészen öl­tötte volna magára a mű­soruk hangulatát. Mintha már elindultak volna vala­merre, de még mindig a ka­bátjukat gombolnák, a nyak­kendőjüket és a sáljukat iga­zítanák meg. Mintha még mindig hiányozna néhány apróság, amely nélkül még­sem kifogástalan az egész úgy, ahogy van. Nem én találtam ki: A humorban nem ismerhetünk tréfát. Nagyon is komolyan kell venni. Mert talán itt a legszembetűnőbb minden ap­ró lezserség, hiszen itt bo­rotvaélen táncol minden: egy rossz hangsúllyal el le­het rontani a poént. Egy rossz lélegzetvétellel kimar- jítható a kupié. Kettejük pódiumjátéka ilyen „semmitmondó” apró­ságok miatt hagyott bennem hiányérzetet. Mind a két szí­nészt önmagával mértem össze most is, és bevallom: a mérce eltérést mutatott. Ezt sajnáltam igazán. Hja, aki túl igényes...?! Igényes? ök neveltek azzá. (G. molnár) Bayreuth nemcsak a múzsák városa A nemzetköziség szelleme uralkodott az idei bayreuthi ünnepi játékok alatt, amely­nek legfőbb vonzereje hosszú ideig csak Richard Wagner művészete volt. A vasútállo­mástól a városházáig a nem­zetek zászlói övezték az út­vonalat. Európa zenei életé­nek műhelyévé, középpont­jává vált a város. Bayreuth vendége volt Forrai Miklós, a Liszt Fe­renc Társaság főtitkára, a budapesti Zeneművészeti Fő­iskola professzora. A Nord­bayerischer Kurier című na­pilap Bayreuth és Budapest találkozójának előkészítése címmel képes tudósítást kö­zölt arról, hogy megbeszélést folytatott Hans Wild Walter főpolgármesterrel és dr. Man­fred Egerrel, a Richard Wagner Múzeum igazgatójá­val. Átnyújtotta dr. Kerényi György zeneszerző ajándékát, négy kánont, amelyet Wagner műveinek dallamaira készí­tett. Felvetették elképzelései­ket a közelgő, Liszt-centená­riumi évről, 1986. július 31- én, halálának 100. évforduló­ján a Festspielhausban ren­deznek ünnepi hangversenyt, abban a színházban, ahol 110 éven át Wagner alkotásai szó­lalhattak meg. A rendkívüli alkalommal a Faust szimfó­niával emlékeznek a XIX. század kiemelkedő művészé­re. A lap felidézte Forrai Mik­lós szerepét a városi temető­ben pihenő Liszt Ferenc sír­jának a helyreállításával kapcsolatban. A második vi­lágháború során megsérült síremlék sorsáról rémhírek terjedtek el: feldúlták, ellop­ták a koporsót. Forrai Miklós jelen volt a sír felbontásá­nál, és megerősítette, hogy az ólomkoporsó kétségtelenül Liszt tetemét őrizte. Azóta felavatták új sírkápolnáját, falán elhelyezték a magyar Liszt Ferenc Társaság em­léktábláját, Vörösmarty Mi­hály üdvözletével: „Hírhedett zenésze a világnak, bárhová juss, mindig hű rokon!” A 34. nemzetközi ifjúsági találkozó négyszáz résztve­vője az Operaháztól a temp­lomokiig birtokba vett min­den olyan helyiséget, ahol önálló produkcióval bemutat­kozhatott, napközben pedig az utcák, a terek változtak koncertteremmé, és a közön­ség érdeklődéssel hallgatta a fiatalokat. A Német Szö­vetségi Köztársaságban ez az egyetlen olyan művészeti fó­rum, ahol a kelet- és nyugat­európai, a tengerentúli fiata­lok az intenzív együttműkö­dés jegyében találkoznak, Wagner zenéjén túl, megis­merkednek a mai modern zenei irányzatokkal. A ma­gyar főiskolai hallgatók a kö­zeli Thurnauban hangverse­nyeztek, Varasdy Emmi a Ze­neművészeti Főiskola veze­tő tanára pedig a huszadik század operáiból rendezett program művészeti vezetését, vállalta el. A kritika a nők Ringjének nevezte a négy estét betöltő Tetralógiát — Peter Schnei­der vezényletével —, mert az emlékezetes alakításokat. Hildegard Behrens Brünhilde, Jeannine Altmeyer Sieglinde, Hanna Schwarz Fricka sze­repében nyújtotta, míg a fér­fiak között Wotanként Sieg­mund Nimsgerné, Hagenként Aage Hauglandé volt a leg­nagyobb érdem. Hasonlókép­pen a Persifalban a fiatal, tehetséges és gyönyörű han­gú Kundrynak, Waltraud Meiernek dübörgött a vas­taps, a Bolygó hollandi Sentája, Lisbeth Balslev pedig különös szerepformá­lásával aratott osztatlan si­kert. A magyar operaénekesek elismerését jelzi, hogy Só­lyom Nagy Sándor, Molnár András és a budapesti Ope­raház kórusának számos tag­ja a jövő évre is kapott- meghívást a Tannhäuser fel­újításához. Erdősi Mária

Next

/
Thumbnails
Contents