Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-20 / 247. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. október 20., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM ven volt a adlordulón... bbis a képeslapok tanúsága llepüléseink arculata. A rep- kat Kőhidi Imre készítette. Makiár Sirok Az egri Széchenyi utca arra kérem, hogy senkinek ne említse meg! — Tudom, teljes diszkréció. Még az adóhivatal felé is. — Az asszony nagyot sóhajtott. — Köszönöm! És ahogy megbeszéltük ... — Tudom, teljes diszkréció — bólintotta Vulvics Miográd. Egy hónap múlva az alkotás ott állt az asszony lakásában. A munka végeztével Vulviics Miográd kiment a fürdőszobába, hogy megmosakodjon. A kádban azonban egy embernagyságú halszerű tetemet pillantott meg, s a léptei zajára az egy kissé összerándult. Először iszonyodva mérte végig, majd sarkonfordult, de az asszony útját állta. — Menjen 'be nyugodtan! Nem bántja magát. Most már beláthatja, hogy nem maradhat a fürdőkádban! — .Nem — verejtékezett Vulvics Miográd. hiszen ilyen kopoltyús miacsodát még a tévé ismeretterjesztő kisfilmjeiiben sem látott. Nagynehezen összeszedte magát, és fogait összeszorítva a másodperc töredéke alatt megmosakodott, aminek látható következményeit a törülköző viselte. Az asszony kifizette a mestert. majd konyakot vett elő. — Ugye megkínálhatom? — Köszönöm, de .. — nyelt Vulvics Miográd. aki szíve szerint inkább a műhelyében lett volna ebben a pillanatban. A fürdőszobából hatalmas csobbanó hang szűrődött be. — Utálja, ha iszom — legyintett az asszony. — Ki utálja? — Ö — mutatott a fürdőszoba felé. — Azért locsog. — Vagy úgy — válaszolt Vulvics Miográd. mintha bármit is értene. — Ugye segít beletenni az akváriumba? — Én? — A drágám egy kicsit elhízott. Egyedül nem bírom el. Vulvics Miográd egy kissé elsápadt, és szarosabban fonódtak ujjai a konyakos pohárra. — Tavaly történt — kezd. te az asszony minden bevezetés nélkül. — A férjem karácsonyra kapott egy akváriumot. Ezt! — mutatott a polcon fénylő üvegre, melyben két piros, négy fekete és egy ezüst színű halacska hancúrozott. látható önfeledtségben. — Tudja, a férjem tudós. A disszertációját én gépeltem. Az egyén társadalmi beilleszkedésével foglalkozott. — Izgalmas kérdés lehet — hörp in tette föl Vulvics Miográd a konyakot, s erős kényszert érzett, hogy kiszaladjon a szobából. természetesen a legnagyobb diszkréció mellett. — Kérem, ő betéve idézett Dürkheimtől, F.reudtól. Reisemanntól, és ... szóval ő minden tekintetben zseniális volt. És akkor jött ez az akvárium. Naphosz- szat ült előtte és nézte. Azt mondta, hogy világra szóló felfedezést tett. — Biológus a tisztelt férje? — Nem. Szociológus. Az összefüggéseket kutatta egyén é6 társadalom között. Az egyén beilleszkedését a közösségbe. Ez kérem, szocializációs attitűd-vizsgálat. Rájött arra. hogy a természetben minden élőilény megpróbál alkalmazkodni. Elmélete szerint az élő anyag legfőbb tulajdonsága az alkalmazkodás. Ennek legtökéletesbb formája az azonosulás, az identitás ... — Bocsánat, de talán nem is zavarok tovább — szakította félbe az asszony magasröptű előadását Vulvics Miográd. s az identitás szónál egy kissé megborzongott. — Á, dehogy, töltsön csak magának! Szóval a férjem naphosszat ült az akvárium előtt és tanulmányozta a halakat. Azt mondta: ezek a halak közösséget alkotnak. Ö az egyén, akinek valamilyen módon el kell fogadtatnia magát velük, tehát némiképpen azonosulnia kell, különben a közösség margi. nális létformájába kerülhet. Így kezdődött. Két hét alatt elfelejtett járni. A lábai uszonyszerűen összekulcso- lódtak. Lassan a kezei isel- satnyultak, s apró pikkelyek nőttek a bőrén. Vulvics Miográd sápadtan nézett az asszonyra, miközben lelki szemei előtt föl-fölbukkant a fürdőszoba különös lakója. — De hát ez szörnyű! Miért nem beszélte le a férjét erről az esztelen kísérletről? — Esztelen kísérletről? Kikérjük magunknak ezt a hangot! Mondtam már, hogy ő zseni. Rajta kívül. csak én hittem és hiszek benne. Öt senki se tudta megérteni, vagy nem is vették a fá. radságot. hogy megértsék. A munkahelyén bolondnak tartották. Vulvics Miográd magába roskadt, és arra gondolt, hogy milyen borzasztó, ha az ember ilyen dolgokon tűnődik. Mennyivel jobb neki! Akármilyen egyén lehet ő dr. Komoródi Péter szerint, ő, Vulvics Miográd mégis jól érzi magát a vasdarabjai között. Azokat lehet püfölni. kalapálni, hegeszteni. Nem neki kell alkalmazkodni, az anyag alakul őhozzá. Egyéb, ként is. gondolta Vulvics Miográd. ő úgy élt eddig, függetlenül dr. Komoródi Péter munkásságának eredményétől. mint hal a vízben. Ügy élt — gondolta Vulvics Miográd a környék leghíresebb lakatosmestere. Markó Pál: (^áecui^Uak Vonalnak a börzsönyi hegyek. Dunai langyos, mézízű szél cselleng. Fekete rönköket sodor a víz. Távolban Jkék hajók-szigete. Part közelben: a lomhán lattyogó pocsolya lámpák fénykorét tördeli. Gőzölgő felhők szárnyasulását látom a csúcsokon; lenn karcsú nyírfák, ezüstös fenyők. Páfrányok gyökér-melegén szunnyad a kertek csöndje ... Májusban nehéz illatot ont a hajnal; a szőlőskertben hulldogálnak a fácántollak, vad rezedák között tántorog a Nap. Mint üveggolyókat gyűjtögető iskolások: Kodályt-dalt dúdorászok. Már fölszítta a harmatot a délelőtt, pirosra festette a padsorokat, s emlékeim strandján újra látlak... Majd kezemben tollal fekszem le, nélküled, a csillagos éggel takargatom a tájat. OkcLítUj OicLLuieJjCLUtt gallérján hordta a szomorú felhőket részeg volt egy malabár nő szénaillatától s belenézett a macskák ellipszisszemébe hogy pontosan tudja a szurokszínű időt A sorskutató Tamás Menyhért A bukovinai Hadikfalván született Tamás Menyhért 1940-ben, kevés szavú, de annál szaporább székely család (tizedik gyerekeként. 1941-ben az áttelepítés során kerül a Bácskába, onnét 1944 utolsó hónapjaiban Magyarországra, Tolnába. Gyermekfejjel részese a közel húszezer lelket számláló, hazájában-hontalan töredéknép második földönfutásának, majd tolnai „honfoglalásának”. Illyés Gyula egy 1944-ben írt versében ilyen szavakkal állít emléket a Bukovinától Tolnáig vándorló-menekülő székelység népfolyamának: „Gombolyagként kibomolva / tekerül le Hadikfalva. / Futó fonál az orsóról: / Istensegits egy szekérsor”. Tamás Menyhért költészetét tápláló alapélményei közé tartozik ez a megélt közös sors. Nemzedékében (Utassy, Kiss Benedek, Kiss Anna) a legnehezebb élményeket hozta magával a „bo- kaharapdáló .történelemből”. Annak a generációnak tagja, amelyről népnyi méretű érvénnyel írta Radnóti: Hisz bűnösök vagyunk mi. akár a többi nép, / s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp. / de élnek dolgozók itt. költők is bűnte- len. / és csecsszoipók. akikben megnő az értelem...” Tamás Menyhért így vált sorsalkotó költővé és íróvá, aki egyéni, súlyos élményeinek „lírai szőttesét” szemtanúként hitelesítve írja késői „verses krónikáit”. Első kötetében, a Szövetségben a fákkal (1974) címűben. a földet gyökerükkel megkötő „fák szövetségét” kereste, azokét, akik „villám-hasítottan js leve- ledzik a példát”, akiknek haláláért sokszorosan áll bosszút a tavaszi sarjadás. A felgyűlt szavak visszavezették a vándorút stációin, rendezte önmagában „az ősi sort”. Az emlékezés meredek falán „kútba súlyosuló lélekkel” a múlt mélyébe hatol, amelynek „gyöngy-igézete” folyton messzebbre, mélyebbre rejtőzik. A történelem viharában „beszeg- zett ég alatt” a földönfutókban „a fákig nő az iszonyú - ság”. a „küllőkhöz-vert álmok szakadékéin / tovább nő töredezik a néma kín”. A számkivetettséget drámai tömörséggel, balladákra emlékeztető sejtetéssel, néhol zsoltáro6 komolysággal és szépséggel érzékelteti. Vall. de nem panaszol. A versbe sűrített bűntelen bűnhődést. számkivetettséget az idő és a lélek, a megértés emberivé szelídítette. Az új óhazában bezárt kapuk, szálláskérő kiáltozásukat, köszönésüket ridegen ásító udvarok fogadták. Sorsuk iszonyatát ők szenvedték meg. de érte, szégyenükért azok felelősek. akik ide juttatták őket a háború zivatarában. Mégis a létfolytonosság, az életigenlés hangja csendül fel. jelezve a jövőre-remé- nyét: egy újszülött kislány felszakadó sírása az élet diadalát kiáltja világgá . .. Mindezt a krónikás pózta- lanságával, a küldetései ember tiszta tudatával teszi: „Szárnyaim színeitől hivalkodást ne várjatok. / Csilla- gozni a nappalt — mibaszna”. Tamás Menyhért költői-írói' tehetségét, élménybőségét, gondolati fogékonyságát, kiküzdött művészi fegyelmét második verskötete, a Küszöbök (1978) igazolta. Mé. lyen személyes, de egyben közösségi érvényű élményköröket vont be költészetébe. A köteteim a szülői háztól. a múltból a jelenbe vezető. elbocsátó-visszahívó küszöbök emlékeit idézi. A motívum általános érvényűvé válik a múltat a jelenben tükröztető verskötet tér- és időképzetében. Küldetéstudata mélyült, költőként is hű maradt a gyerekkor húsvéti-imeszelésű házfalaihoz, belső támasztékaihoz. Családi öröksége nemcsak a súlyos sors. de az archaikus ízeket őrző. pompás nyelv is. Mind erősebb ihlető je a régi magyarság: a zsoltárok. Mikes Kelemen. Batsányi, Vörösmarty és mind tudatosabban a nép- költészet. A lélekállapot jellemző szavait Vörösmartytól veszi: „lm élő emlék vagyok én, bú rajtam az írás”. „Csönd- csillagzatú álmot” kíván, de a „honi száműzetés” keservei jutnak eszébe. Tövises talppal című versoratóriumában bensőséges anyaképet rajzol, a fenségig fokozott igazságszeretet apai példáit idézi. A világháborús földönfutás rettenete szól az anya hangján: ,Rás- poly-üdő térült vissza / alig forrott csontjainkra; / rás- poly-üdő sikongatja; / rop- panatból roppanatba”. A jelképesen elvont, három hangra írt versoratórium dialogizáltan adja elő a személyes sors nehezen oldódó élményeit: Szorult léleknek, ha súlyosul gondja, gyülemlö keservét befelé mondja, világgá hallgatja sűrűit fájdalmát, mígnem a szó torkán sipos-gátot vág. Az emlékezésihlet állandósult: „Köröttem / kötözet- len / emlékek rendje / kötözetlen rendek emléke...” Veretesen szép archaikus nyelvet, sajátos jelképrendszert alkot költészetében. Kilátót épített, hogy időben- térben messze lásson. Szavai ígéretként, hűségvallomásként hangzanak: „világgá szakadok / Végnélküli belső tájakra. / A szülőföld párolgásában / megtalált magaslatról / megközelítem rejtekes messzeségeimet”. Harmadik verskötetében, a Messzülő égben (1980) már úgy érzi. megírta népének, népközösségének sorsát, az újabb feladata író-költői híradás továbbélésükről. Szépprózai műve a Vigyázó madár (1981) és a Holtág (1983). A nagy visszhangot kiváltó Vigyázó madár tartalmát a mű címe jelzi: „Az utolsó fejezet apám regényéből”. Filmszerű vágásokkal. az idősíkok gyakori váltogatásával játszat egybe múltat és jelent. Tamásihoz. Mikes Kelemenhez méltó stílussal az egyik elhanya. golt létkérdésről, a halálról is szívszorító hitelességgel tud szólni. Az apai példa meggyőző ereje tanúsítja, milyen méltósággal tudott élni és meghalni, a magyar parasztember. A szegénységben sem veszítette el a fejét. a sérelmet is Imádságba fojtotta. Nem a ragadozói, hanem a szelid növényi természet volt jellemző életére. Csendes munkálkodás volt a lételeme, a föld- és munkaszeretet az öröme. Életének minőségét a munka, a jellem, az emberség mélységdimenziói alkották. Mielőtt elbúcsúzik övéitől. Intelmei közt örökül hagyja: „Arra mindig ügyeltem, hogy ne igazoggyak a dolog- talanokhoz. Erre te es ügyejj!” A történelem iszonyatát személyes életként élte meg. A bukovinai csángó-székelyeket hazatelepítő magyar kormány döntéséről ez a véleménye: „Ott hi- . bázták el a hazahozatalunkat, hogy darázsfészekbe raktak műnket.” Felidézi a moldvai román, .magyar, ruszin és zsidó együttélést, aztán a kitelepítés utolsó képeit. A köznép emberként tiszteli a más nemzetiségűt is, a hatalom nacionalizmusa ellenére is: Mi szép volt a búcsúintés pillanata, amely így maradt meg a székelyek emlékezetében: „Láttad volna a román vasutasokat. A szemük is megáradott... A fájást éppen az enyhítette: annyi uszítás után se kapott helyt bennük a gyűlölködést.” — írja a Holtág című szépprózai-szociográfiai könyvében. A József Attila-díjas költőt és írót október 25-én, délután 17 órakor láthatják és hallhatják egri olvasói a Megyei Könyvtárban. Cs. Varga István Lőrinczy István versei: (Jahnl aaJÁsmip faágon ül a fáradt hét kékes tollai fellegek egy asszony a kútból merít s a vízben nézi az eget
