Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-20 / 247. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. október 20., szombat S. Kevés a látogató Nagyrédén — Tábla a lomb rejtőkében — Parádi érdeklődők — Mátrafüreden nem kell reklám Vonzóak-e tájházaink? Az 1950-es évektől kezdve több helyütt alakítottak ki tájházat Heves megyében. Amíg az ország egyes részein skanzeneket építettek egy helyre összegyűjtve egy- egy tájegység kincseit —, addig szűkebb hazánkban a népi műemlékeket helyben igyekeztek megőrizni. Érdemes volt-e így dönteni, elegendő látogatójuk akad-e a kiállítóhelyeknek? ★ Nagyrédén, a falu közepén szolid tábla jelzi, hogy a zsellérház alig ötven méterre található. Az épület kapuján lánc lóg, rajta rozsdás lakat. A bejárati ajtóhoz vezető gyalogutat benőtte a gaz. A jelek szerint emberi láb legjobb esetben is hónapokkal ezelőtt tapodhat- ta itt le a buja növényzetet. A gondnokot, Mészáros Ben- jáminnét otthonában leljük meg, pedig ezekben a percekben már munkahelye felé kellene igyekeznie. A nyitva tartási idő szerint az ajtóknak tíz perc múlva illene kitárulniuk. — Már a kezdet kezdetén sem volt nagy érdeklődés, az utóbbi időben pedig minimálisnak is csak jóindulattal mondható. A falubeliek közül néha benéznek a fiatalok, az idősebbek viszont nem kíváncsiak ezekre a tárgyakra. Azt mondják, hogy nekik nem ismeretlenek. Turisták elvétve akadnak. Nagyon kevesen tudják az országban, hogy létezik ez a ház. — Kellően népszerűsítik? Hosszú ideig néz rám szótlanul. — Nekem 850 forintot adnak havonta azért, hogy rendet tartsak. A propagálás nem rám tartozik. ★ Mátrafüreden, a központban levő maszek zöldséges standja mellett hirdetőtáblára ragasztott papírfecni hívja fel a figyelmet Szakács Józsefné palóc gyűjteményére. A zöldséges nem tudja, hogy melyik utcában lakik. Turisták igazítanak útba. A magángyűjtemény tulajdonosa ebédet készít. Megkér, hogy várjunk, míg odateszi az ennivalót a tűzhelyre. Az emlékkönyvből kitűnik, hogy ma is nagyon sokan megfordultak itt. — Nem gondoltam volna, hogy ennyien kíváncsiak a kollekciómra. Nemcsak a Mátrában üdülő magyarok, de szovjet, sőt nyugati turisták is gyakran eljönnek ide. Régebben hímzésre is futotta az időmből, most azonban már a családot is alig tudom ellátni. Minden időm leköti a tárlatvezetés. — Miért nincs egy tábla a falu közepén, amely eligazítaná az embereket, hogy miként lehet ide jutni? — Júliusban több ezren voltak itt, ha jobban propagálnám, ki tudja, hogy mi lenne? El sem férnének. A családi ház három helyiségét rendezték be palóc hímzésekkel, használati tárgyakkal. Szakácsnééknak egyetlen szoba maradt. ★ a műemléknek nyilvánított épületről nemrég színes kiadvány jelent meg több száz példányban, s képeslapok is készültek róla. — Az elmúlt hónapban hétezren tekintették meg a házat, az elmúlt év hasonló időszakához képest az jelentős előrelépés — magyarázza. — Hogy minek köszönhető a növekvő érdeklődés? Talán annak, hogy egyre többen tudnak róla. ★ Hasonlóan sokan keresték fel Párádon az Asztalos Jo- hák népi fafaragásaiból berendezett kiállítást. Az ugyancsak magánkénzben levő kis „múzeum” ügyesbajos dolgait az elhunyt művész felesége intézi. A betérőket is ő vezeti végig a hatalmas termen. Amikor kocsiba ülünk, az idős asszony utánunk szól: — Ne írják meg azt, hogy a gyerekektől egy forint belépődíjat, a felnőttektől hármat szedünk, mert a falubeliek még azt gondolják, hogy ebből akarunk meggazdagodni. Én anélkül is fenntartanám ezt a kiállítóhelyet, ha semmi hasznom nem volna rajta. Nagyszerű szobrokat készített a férjem, s büszke vagyok arra, hogy megmutathatom ország- nak-világnak. Az is lehet, ezt támasztják alá a vendégkönyv feljegyzései is. Mindenki felsőfokon, elragadtatva ír a látottakról. A parádi palócházzal szegedi kirándulók ismerkednek. Az 1800-as években ké- szült épületet és a porta végén levő csűrt Pintér György- né gondnok járja velük végig. Büszkén újságolja, hogy ★ Angyal János gondnok egyetlen látogatót sem tudott becsalogatni a mai napon a dormándi Remenyik Zsigmond emlékszobába. Egy szegedi család érdeklődik a palóc népi élet iránt Párádon Rozsdás a lakat a nagyrédei zsellérházon — Nyolc éve „nyitottunk”, az első időben még el-el- jöttek ide néhányan, azonban mostanában nagyon siralmas a helyzet. Az elmúlt hónapban például egy harminc tagú turistacsoport járt csak itt. Ősszel, tavasszal az általános iskolásokat Iá. tóm vendégül, de összességében nagyon kevés dolgom akad. A megyei múzeumi igazgatóságtól kértem, hogy készítsenek valamilyen propagandaanyagot, szórólapot. Talán így több embert lehetne idecsábítani. CTjabb transzparenseket is kellene festeni, mert az az egy régi tábla nagyon elbújik az akácfa tövében, s így a járművekből észre sem veszik, hogy mi található eb" ben az épületben. Évente mintegy ötszázan látogatnak el ide. Az utazási irodák is több turistacsoportot küldhetnének hozzánk. A gondnok szavait a vendégkönyv egyik bejegyzése is igazolja: „nagyobb reklám nem ártana.” Egy budapesti irodalombarát ezt egy éve javasolta. ★ A tapasztalatok szerint azokat a házakat látogatják a legtöbben, amelyek turistaközponthoz, vagy főközlekedési utakhoz esnek közel. De érdemes volt-e létrehozni társaikat a mellékútvonalak mentén? — Hogy hol alakítunk ki tájházat, az jónéhány ösz- szetevőtől függ — világosít fel dr. Bodó Sándor megyei múzeumigazgató. — A település vezetőin is múlik ez, s figyelembe kell venni, hogy milyen emlékekkel rendelkezik az a község. Viszont ha már létrehoztuk a kiállítóhelyeket, akkor jó gazdához illően bánunk velük. Az épületekben múltunk egy-egy szeletét őrizzük, s még akkor is fenn kell tartanunk ezeket, ha látogatottságuk nem megfelelő. Azonban az eddiginél jobban vissza kel(Fotó: Szántó György) lene térni arra, hogy menynyire kihasználtak. Ha kevésbé, úgy új funkciót kellene keresni nekik. Lehetne ott könyvtárat, vagy klub- könyvtárat működtetni. Mindezt csak a helyiekkel közösen valósíthatjuk meg. Azt js megtudjuk. hogy újabb táblákat szeretnének elhelyezni a kevésbé szá- montartott épületek környékén. Gondot jelent, hogy egy-egy ilyen transzparens tekintélyes összegbe kerül. Elképzelhető, hogy ezek újabb vendégeket csábítanak majd a dormándi, a nagyrédei vagy az ugyancsak kevésbé látogatott átányi tájházba. Csodára azonban nem érdemes várni. Azokon a településeken, amelyeken mostanában készülnek tájházat kialakítani, érdemes elgondolkodniuk, hogy lesz-e annak elegendő látogatója. Fölösleges lenne pénzt költeni olyan kiállítóhelybe, amelynek ajtaján rozsdásodik a lakat. Homa János Országos versenyen Szekszárdon Szőlészetből, borászatból jeles Augusztus végén rendezték meg Szekszárdon az országos szőlészeti és borászati versenyt. Az eseményen kiemelkedően szerepeltek megyénk képviselői: Hagymást József borász technikus, Hák Lajos és Bessenyei Zsolt szőlész szakmunkás, valamint Gál Tibor tartósítóipari mérnök. Mindnyájan az Eger—Mátra- vidéki Borgazdasági Kombinát dolgozói — az előkelő harmadik helyezést érték el. A sikerről beszélgettünk Gál Tiborral, aki a kis együttes vezetője volt. — Egy éve végeztem a Kertészeti Egyetemen vállalatom ösztöndíjasaként tanultam ezt a szakmát. Egyébként Putnokról származom. de négy hónapja megnősültem. és azóta Egerben élek. Még a gimnáziumban határoztam el, hogy a borászatra adom a fejem, bár döntésemet valószínűleg az is befolyásolta, hogy a családunkban már hagyománya van ennek. Valamikor a nagy- szüléim is ezzel foglalkoztak. — Ügy tudom, hogy az országos vetélkedőt megelőzte egy kisebb erőpróba is. — Valóban. Mi erről a területi versenyről kerültünk tovább, amelyben a Borsod és Heves megyeiek mérték össze tudásukat. Tizenöt együttes induílt, és az első hat kapta meg a továbbjutás lehetőségét. Mi a harma dik helyen végeztünk, így nem volt gondunk. — Hogyan készültek fel a későbbiek során? — Biztosak voltunk abban, hogy nem lesz könnyű dolgunk, hiszen Szekszárdon már minden megye képviseltette magát. tehát erős mezőnyre nem számíthattunk. Mivel a borászatban vagyunk jártasak, a szőlészettel kapcsolatos kérdésekre fordítottunk nagyobb figyelmet. Varga István, a borkombinát kutatási osztályvezetője. jelentős segítséget adót a jobb szereplésükhöz. Ö volt az, aki el iß kísért bennünket, és a helyszínen hasznos tanácsokat kaptunk tőle. — Milyen feladatokkal kellett megbirkóznotok? — Elméleti és gyakorlati kérdéseket „húzott” mindenki. Az eLméleti részhez tartozott például a borászati mikrobiológiai és a bortörvény ismerete. Gyakorlatban pedig többek között egy zöldoltást mutattunk be. A verseny három napig tartott, tehát jól fel lehetett mérni a felkészültséget. — Számítottak ilyen nagy szerű eredményre? — Egyáltalán nem. Már akor is boldogok lettünk volna, ha az első tíz között végzünk. Ráadásul nagyon kis különbséggel maradtunk el az előkelőbb helyezésektől. Az elsőhöz viszonyítva öt pont volt a hátrányunk. a másodikhoz mérve pedig csupán két és fél. Ez igazán nem sok, ha figyelembe vesszük, hogy egy- egy feladatért tíz pontot is lehetett kapni. Azt is el szeretném mondani, hogy a nagyrédeiek is remekül helytálltak, mert ötödikek lettek. Tehát szűkebb hazánknak nincs oka szégyenkezni. — A szervezéssel elégedettek voltatok? — Nagyon. A szekszárdiak igazán kitettek magukért. Gyönyörű környezetben volt a szállásunk, a holt Dunaág mellett, Fadd-Dombodban. Busszal szállítottak minket minden nap oda és a szánhelyre. A szabad időnket is jól eltölthettük. Az első este színvonalas kultúrműsort adtak számunkra. A helyi művelődési központban pedig a részt vevő csapatok termékeiből rendeztek egy szép kiállítást. Még egy dolog: egy Videoton számítógép segítségével mindenkor pontosan tájékozódhattunk a pillanatnyi állásról. A rendezők munkájának elismerését jelentette az a külön- díj, amely a lebonyolításért járt. — Milyen dijakat adtak át nektek a harmadik helyezésért? — Csapatunk egy külföldi társasutazást nyert, de az még egyelőre titok, hogy hová szól. Ezenfelül négyezer forint lett a jutalmunk. Idehaza sem feledkeztek meg rólunk. Vezérigazgatói dicséretben és pénzjutalomban részesültünk valamennyien. (sárhegyi) Csupa dicsérő szó olvasható az Asztalos Joh ak fafaragásait bemutató kiállítás vendégkönyvében
