Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-18 / 245. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. október 18., csütörtök 3. Szociálpolitikánk kérdőjelei Negyven év a pártért r Élete maga a .. Olvasom a kulturális he- í tilapban a hozánk látogató külföldi vendég álmélkodá- sát: fantasztikus! Itt a mil­liomos is ugyananyiért kapja a gyógyszert, mint az alacsony jövedelmű ... Egyetlen megjegyzésbe sű­rítve a hazai szociálpolitikai gyakorlat legnagyobb dilem­mája: a „borítékon kívüli juttatásokkal” mennyire csökkenthetők.! és egyálta­lán csökkenthetők-e a társa­dalmi egyenlőtlenségek? Mert ne feledjük, hogy a szociálpolitika legfontosabb célja: mérsékelni, illetve a lehetőség szerint kiegyenlí­teni a munkavállalási felté­telek, a munka- és életkö­rülmények, a demográfiai adottságok, a társadalmi ré­tegsajátosságok különbsé­géiből, vagy például az em­berek egészségügyi állapotá­nak. művelődési feltételei­nek eltéréséből adódó indo­kolatlan életszínvonalbeli differenciákat, torzulásokat. Vagyis: egy ország szociól- pölitikai rendszerének fej­lettségét nem lehet és nem szabad a különböző juttatá­sokra fordított összegek nagyságán, növekedési üte­mén lemérni. Még kevésbé azon, hogy a munkajöve­delmek mellett milyen ará­nyú — és milyen dinami­kusan növekvő — juttatási jövedelmek jelennek meg a borítékon kívül Húsz évvel ezelőtt a la­kosság összes jövedelmén belül a munkajövedelmek arártyá majdnem 80 száza­léknyi volt, a nyolcvanas évtized elején pedig alig hatvan százaléknyi. Húsz évvel ezelőtt a juttatási jö­vedelmek aránya valamivel több mint 18 százaléknyi volt, manapság 30 százalék­nyinál is magasabb. S te­gyünk egy játékos kitérőt. Egy — a gyermekek szá­mára készült — francia rejtvény a következőképpen illusztrálja, hogy hatványo­zott növekedés 'esetén mi­lyen meglepő hirtelenséggel éri el, vagy közelíti meg a növekedés a kritikus ha­tárt. Tételezzük fel. hogy egy tavat egyetlen szál ví­zililiom díszít. Tételezzük fel továbbá, hogy a liliomok száma naponta megkétsze­reződik. Ha szaporodásukat nem korlátozzuk, akor 30 nap alatt teljesen beboríta­nák a tavat, és az élet min­den más formáját megfojta­nák. A vízililiom hosszú ideig kevésnek látszik. és nem is gondolunk arra a napra, amikor haladéktala­nul cselekednünk kellene. A 29. napon még mindig csak a tó felét borítja el a nö­vény, de ekkor mór csak egyetlen nap maradt az élő­világ megmentésére. Nos: a tegnap növekedési üteméhez igazodva a szak­emberek kiszámították, hogy a munka-, illetve a juttatá­si jövedelmek növekedési ütemét változatlannak véve, 1990 után erőteljes arány- eltolódás következhet be. A munkajövedelmek aránya az összes jövedelmen belül 50 százalék alá csökkenne, majd a következő évtizedben — a példa szerinti „29. na­pon” —. már 25 százalék alá zuhanna. Ez az irányzat szinte hihetetlen Előre számított végeredmé­nye is csak bizonyos — itt most nem részletezendő — feltételek esetén következ­het be, ám az eddigi és lé­nyegében ma is érvényes fo­lyamat — kellő beavatkozás híján — csakis ide vezethet. E folyamat minősítését il­letően persze megoszlanak a vélemények. Vannak, akik a munkajövedelmek arányának fokozatos csökkenése miatt a munka szerinti elosztás el­vének érvényesülését féltik. Joggal. Végtére is ha a jobb, a hatékonyabb, egyszers­mind a jövedelmezőb gaz­dálkodás anyagi lehetősé­gei szűkülnek, akkor ez aligha befolyásolná ed­vezően a szociális jut­tatásokra fordítható pénz­eszközöket. Mások — ezt az öszefüggést könnyedén mellőzve — a juttatási jö­vedelmek eddigi gyors üte­mű növekedését a szocialista társadalom jellemzőjeként és ezért helyénvalónak mi­nősítik. Akik mindezt mindenkinél alaposabban végiggondolják, kertelés nélkül kérdeznek: újabb 25—30 év múlva, te­hát történelmileg egy villa­násnyi idő alatt, vajon megérlelődnek-e azok a tár­sadalmi, gazdasági, ideoló­giai. s nem utolsósorban azok a nemzetközi feltéte­lek, amelyek nélkül remény­telen törekvés a munka sze­rinti elosztásról egy maga- sabbrendű — és a juttatási jövedelmek által meghatáro­zott — elosztási rendszerre való átérés? S e kétkedő kérdésből szükségképpen adódik a figyelmeztetés: a társadalmi juttatások növe­kedési ütemét, pontosabban az öngyorsulást kellene mér­sékelni. Mellesleg: újabban van­nak erre némj jelek, már ami a vállalati szociálpoliti­kát illeti: a munkáltatók kö­zül egyre többen úgy dön­tenek., hogy a jövőben nem vállalják a korábban rájuk testált ál­lami szociálpolitikai terhe­ket. Gyermekintézményeket szüntetnek meg, és- eladják a vállalati üdülőket; vissza­fogják a kedvezményes la­kásépítést. és a lehetőség szerint távol tartják magu­kat egyéb szociálpolitikai feladatok finanszírozásától. Sokan ezt racionális válla­lati döntésként kezelik, mondván, hogy a vállalat el­sősorban termelőhely, és nem szociális intézmény, mások meg nem titkolt ria­dalommal figyelik az éppen hogy csak megindult folya­matot. Való igaz: a radikális visszafejlesztés nem megol­dás, mert semmi jóra nem vezezthet. Különösen akkor nem. ha változatlanul hiány­zik a mainál „testreszabot- tább” szociálpolitikai gya­korlat. Vagyis, ha változat­lanul csak az óhajok kate­góriájába sorolandó a szo­ciálpolitikai alapelv gyakor­lati megvalósítása: segíteni ott és akkor, ahol és amikor ezt a szociális helyzet való­ban megköveteli. V. CS. (Fotó: Tóth Gizella) ■ . .lapjain a húszas, har­mincas évek paraszti nyo­morúságával, a világháború borzalmaival, a felszabadult Magyarország gazdasági talp- raállításával. Az ő korosztá­lyának jutott osztályrészül a kommunista eszméért, a pártért, való küzdelem. A politikai agitáció falun és vá­roson. ötvenhat, ami szétzi­lálni igyekezett az izmosodó rendszert, majd ötvennyolc­ban a tsz-szervezés. És ami­kor lassan-lassah minden sínre került, két legdrágább kincsét veszítette el: betegség miatt a szeme világát és tra­gikus hirtelenséggel a fiát. Tóth Lászlóék tarnazsa- dányi portáján már az apró kölyöktacskó is tudja, nem tanácsos a gazda látja elé kerülni. A ház urának 39 esztendeje nemcsak élete párja, most már szeme is a felesége, kapocs a külvilág­hoz. — Asszonyomra szakad a háztartás, a kert minden gondja. Nem tudok segíteni csak az állatok etetésében. Csinálom, mert ezzel is telik az idő. Később felolvassa az újságokat, hallgatom a rádiót, este a tévét, tgy telnek a napok — meséli —, közben keze cigaretta után matat az asztalon. Rágyújt. Egyiket a másik után szívja, emlékei között kutat. Gyermekkora mint a többi hasonszőrű szegényeké, a nyáj mellett vagy az ura­dalmi birtokon telt. Kemény munkával kora hajnaltól ké­ső estig, kéthavonta két má­zsa búzáért és néhány pen­gőért. A család hamar apa nélkül mairadt, a két fiú pe­dig behívót kapott a frontra, mint minden napszámos, bé­res, cseléd és más nincste­len. A báty soha többé nem került haza. — 1942 júliusában már a Donnál voltam. Bajtársaim­mal együtt csak azt tudtuk, innen nincs menekvés. Le­váltásra, hazamenetelre nem számíthattunk. Szövetruhá- ban és köpenyben köszöntött ránk az orosz tél, híre-hamva nem volt a meleg nadrágnak, vattakabátnak, halinacsizmá- nak. Lekvárt lekvárral ettünk, néha kevés szárított krumpli és fagyos kenyér is jutott. Január 13-án másod- magammal arra ébredtem, hogy üres a bunker. Nya­kunkban a rádióval bolyong­tunk az állások között. Fél­tünk, mégis odamerészked­tünk a tábortűzhöz az orosz katonák közé. Élelmet, ru­mot, meleg ruhát kaptunk. A hadifogságban, az anti­fasiszta iskolán ismerkedett meg a marxista világnézet alapjaival, a kommunista esz­mékkel. 1945 tavaszán vo­nattal érkezett Kijevből Deb­recenbe, majd a fővárosba. Akkor lett tagja a pártnak. Fegyverrel őrizte a katonai­lag fontos objektumokat, az Ideiglenes Kormány tagjait. Később a politikai rendőr­ségről a pórt 1948. decemberi titkársági határozat alapján külügyi szolgálatra osztották be. • — összesen öt hónapot töl­töttem előbb Washingtonban Sik Endre külügyminiszter mellett, majd New Yorkban dolgoztam konzuli felügyelő­ként. Irodánk a Wall Street-i banknegyed egyik épületének huszadik emeletén volt. Ámu­latba ejtett a csupa üveg to­ronyházak látványa, az ak­kor épült földalatti, a hatal­mas áruházak, a gyönyörű parkok. Amikor hazatért, nemzet­közi futárszolgálatot teljesí­tett. Repülővel, vonattal, ha­jóval beutazta Európa min­den országát, megfordult In­diában, Izraelben, Egyiptom­ban. Egy-egy hónapban több időt töltött Londonban, mint Budapesten. Volt, hogy haza sem jutott a családjához, máris indult az újabb meg­bízatással. Pedig akkoriban már nemcsak felesége, két apró gyermeke is várta a Városmajor utcai lakásban. Az ellenforradalom idején ismét a Belügyminisztérium­ban dolgozott fegyverrel a kézében. A konszolidáció után úgy döntött a csalód, hogy visszaköltöznek Tarna- zsadányba, a szülői házhoz. Tóth László a hevesi járási pártbizottságon kapott állást. Rövid idő múlva a járási NEB elnöke lett, majd kis kitérővel a tarnazsadányi tsz elnöke. — Megalakulásáért agitál­tam annak idején, a sors ke­ze, hogy később ide kerül­tem elnöknek. A közös mun­ka eredményeként szépen gyarapodtunk, a kollektivizá­lás után néhány esztendővel állatállományunk elérte az 1938-as szintet. De jött a be­tegségem, abba kellett hagy­nom a munkát. Abba kellett hagynia, ám a nehéz időkre, a dolgos hétköznapokra nemcsak az effajta beszélgetések emlé­keztetik. Számtalan kitünte­tést őriz. Tulajdonosa a Par­tizán Emlékéremnek, a Bel­ügyminisztérium Szolgálati aranyának, a Felszabadulási Emlékéremnek, az MSZBT aranykoszorús jelvényének,- a Munka Érdemrend bronz fo­kozatának és a Szocialista Hazáért Érdemrendnek. Negyvennyolc évesen ment nyugdíjba, mert a hatszori műtét ellenére sem kaphatta vissza látását. Faluja gyara­podását ugyan nem szemlél­heti, de tanácstagként szót emel járdáért, az emberek sorsáért. Ma már ritkábban kopog­tatnak a ház kapuján. A család a sorscsapások terhe alatt zárkózott lett, ezen nincs is mit csodálni. Derűt legfel­jebb Tóth László asszony­lánya hoz, ha látogatóba jön férjével és a két unokával... Fazekas Esztér Semperger Sándor emlékezete 90 évvel ezelőtt, 1894. ok­tóber 18-án született Kere- csenden Semperger Sándor, a magyar forradalmi mun­kásmozgalom kiemelkedő harcosa. Agrárproletár csa­ládból származott. Sokan voltak testvérek, s így az elemi iskola elvégzése után önálló keresetre kényszerült. Először az egri érsekségnél lett kifutófiú, majd Buda­pestre ment, ahol egy cuk­rásznál lett árukihordó, s ezt követően villanyszerelő ta- noncnak ment. A világháború kitörése után behívták katonának. A háború során orosz hadifog­ságba esett. A Nagy Októ­beri Szocialista Forradalom győzelmét követő évben be­lépett a Vörös Hadseregbe. Részt vett a polgárháborúban és az intervenciósok elleni harcban. Taskentben vörös­parancsnoki iskolát végzett, s még 1918-ban belépett a Bolsevik Pártba. 1921. májusában tért ha­za Budapestre, ahol a Schlick —Nicholson Gép-Vagon és Hajógyárban gépmunkás­ként dolgozott. A gyárban kapcsolatba került a balol­dali szakszervezeti mozga­lommal, a Vörös Segéllyel és a Kommunisták Magyar- országi Pártjával. 1923-ban betegsége miatt állását vesz­tette. 1923 és 1925 között munkanélküli volt, s ekkor felesége fizetéséből éltek. 1925-ben a Budapest Szé­kesfővárosi Közlekedési Részvénytársaságnál (Besz- kárt) kapott munkát, ahol villamoskalauzként dolgo­zott. Itt megszervezte a Vö­rös Segély-hálózatot. 1917 és 1930 között Bajza utcai fő­bérleti lakásán többször vol­tak fontos illegális összejö­vetelek. 1931-ben ismét súlyos be­teg lett. Több hónapig volt kórházban, majd leszázalé­kolták és elbocsájtottálc munkahelyéről, sőt a laká­sából is kilakoltatták. Be­tegsége ellenére mozgalmi munkáját tovább folytatta. A kommunista mozgalommal jnélyült kapcsolata, s 1932- ben tagja lett a KMP-nek. Ettől kezdve nemcsak a Beszkártnál volt jelentős szerepe a párt életében, ha­nem Budapest egész terüle­tén is. Kezdeményező és irá­nyító munkát végzett a Besz­kártnál a pártsejtek kiépí­tésében. Részt vett a város­ligeti, a zuglói, a burtelepi, és a kispesti sejt megszerve­zésében. A párttagság ideológiai nevelése érdekében 1932 ta­vaszán megszervezte a Vö­rös Villamos című illegális lapot, amelynek szerkesztő­je is volt. 1934 januárjától a pártsajtó ügyeit intézte, Még ez év szeptemberében tagja lett az újpesti párt- bizottságnak. 1936 márciu­sától pedig a budapesti pártbizottság tagjaként dol­gozott. Ö tartotta a kapcso­latot a keleti, az északi és a külső-déli kerületekkel, valamint a Vörös Segély Bi­zottsággal. Megszervezte a kistarcsai pártsejtet. A fő­városban több üzemben szervezett és vezetett sze­mináriumot. 1936. szeptember 12-én pártmunka végzése közben Kistarcsán letartóztatták. A hadbíróság hat évi börtön­re ítélte. Büntetését a Conti utcai, a Margit körúti és a szegedi Csillag börtönben töltötte le. 1942. szeptember 12-én szabadult, s ezt kö­vetően Verpelétre költözött ott élő rokonaihoz. Előbb testvérénél, Zolnai Sándor- nénál, majd 1943-tól féltest­vérénél, Lasztrek Sándorné- náü lakott. A községben a szigorú csendőrségi ellenőrzés elle­nére is felvette a kapcsola­tot a baloldali és munkás- mozgalmi múlttal rendel­kező személyekkel, akikből egy kis csoportot szervezett. Ennek tagjai rendszeresen találkoztak Farkas Károly cipészműhelyében, ahol hall­gatták a Moszkvai Rádió magyar nyelvű adósait és a Kossuth Rádiót. A felszabadulás efStti években irányításával mű ködő illegális csoport tagjai felkészülten várták a szov­jet csapatokat, akik no­vember 21-én szabadították fel a települést. Az ezt kö­vető napokban azonnal hoz- zéáfogott a Magyar Kom­munista Párt helyi szerve­zetének létrehozásához, amely 1945. január 8-án ala­kult meg. A népi demokratikus for­radalom időszakában a köz­ség politikai életének ve­zető egyénisége volt. Há­romszor választották meg a pártszervezet titkárának. Illegális múltja, nagy politi­kai műveltsége és tapaszta­latai rendkívüli tekintélyt biztosítottak számára. A fel- szabadulást követő években Verpelét politikai életének nem volt olyan területe, ahol ő ne dolgozott volna. A földigénylő bizottság tagjaként részt vett a föld­osztás lebonyolításában. Tag­ja volt a nemzeti bizottság­nak, az Üjonnan Földhözjut- tatottak Országos Szövetsége helyi csoportjának. Közre­működött a földművesszövet­kezet megalakításában. So­kat foglálkozott a MADISZ- tagságával. Irányította párt­jának választási küzdelmeit. Egészségi állapota a fel- szabadulás után sem javult. 1949 tavaszán ismét beteg lett. Emiatt párttitkári funk­ciójától is meg kellett vál­nia, sőt a gyógyulás érde­kében 1951 őszéig a falut is elhagyta. Miután visszajött 1951. novemberében a helyi pártalapszervezetek csúcs­vezetősége titkárának vá­lasztották meg. Ezt a funk­ciót 1933. tavaszáig látta el, amikor is „baloldali elhaj­lás” vádjával leváltották. Átmenetileg a pártveze­tőségből is kikerült. Csak 1954. februárjában lett is­mét a községi alapszervezet vezetőségének tagja, s még e hónapban az alapszerve­zet titkárának is megválasz­tották. Munkájára a járási pártbizottság is egyre inkább számított. Miután 1955. au­gusztusában Verpeléten köz­ségi pártbizottságot hoztak létre tagja lett ennek, és a végrehajtó bizottságnak is. Ugyanebben az évben két je­lentős pártmegbizatással is megtisztelték. Forradalmi múltja, régi párttagsága, s feddhetetlen, puritán élet­módja elismeréseképpen a megyei pártbizottság revízi­ós bizottsága és a régi párt­tagok ügyeivel foglalkozó bizottság elnökének válasz­tották meg. Mindkét funk­ciót haláláig betöltötte. Az 1956. januári vezetőség­választó taggyűlésén ismét a községi alapszervezet tit­kárának választották meg. Az ezt követő hónapokban jelentős munkát végzett az SZKP XX. kongresszusa ta­pasztalatainak, illetve a leni­ni normák érvényesítésének érdekében. A pártfunkciókon kívül az 50-es években is ellátott más megbízatásokat is. 1951- től a községi tanács tagja­ként dolgozott, 1952-től tag­ja volt a végrehajtó bizott­ságnak is. Tevékenykedett a földművesszövetkezet igaz­gatóságában. 1952-ben magánéletében változás állott be. Miután el­ső házassága még 1945 előtt felbomlott, feleségül vette özv. Hadobás Flóriánnét. 1954- ben községgazda lett, 1955- től pedig pártnyugdíjat kapott, így korábban mosto­ha anyagi helyzete is ren­deződött. 1956 őszén az októberi el­lenforradalom őt sem kímél, te meg. Házába belőttek, s az épület ablakait is bever­ték. November 4. után a fa­lu legbátrabb kommunistái­nak támogatásával hozzáfo­gott a párt újjászervezésé­hez. E munka eredménye­képpen Verpeléten már de­cember 18-án létrejött az MSZMP alapszervezete. Bár betegsége miatt nem 6 lett a községi alapszerve­zet titkára, a vezetőségnek azonban haláláig tagja volt. Az ellenforradalom után nagy aktivitással dolgozott a szocialista konszolidáció helyi megvalósításáért. 1958. augusztus 21-én halt meg. életének 64. évében. A kiváló forradalmár em­lékét megbecsülve születésé­nek 90. évfordulója alkal­mából verpeléti lakóházán emléktáblát helyez ed az MSZMP Heves megyei és Eger városi Bizottsága, va­lamint a helyi pártvezető­ség és a tanács. Utca is hir­deti majd emlékét. Szecska Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents