Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-18 / 245. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. október 18., csütörtök Kinek a haszna? Valamivel több mint egy hónapja, — pontosan augusztus 28 án — jelent meg e lap hasábjain egy jegyzet arról, hogy romlik, esúfül élőbeszédünk tisztasága, szépsége. Rendkívül sok a durva, az ízléstelen kifejezés, a trágár, a szitkozódó szó nyelvünkben, és azt terjeszti, mivel a gyermektől kezdve, a serdülőkön keresztül kis és nagy szülőkön át — nemre való tekintet nélkül — munkahelyen és társaságban, utcán és otthonokban, kulturális és szórakozóhelyeken egyaránt állampolgáraink egy nem jelentéktelen része. A jegyzet írója segítséget kért, szóljunk rá azokra, akik nem tisztelik nyelvünk szépséget, tisztaságát. Nos, a kis jegyzetnek volt foganatja. Így is — úgy is! Többen adtak igazat, gratuláltak, biztattak és támogatásukról biztosítottak, mert ők is megbotránkoznak. De legalább ennyien, ha nem többen, a telefon „láthatatlan műfaját” igénybe véve, költséget sem sajnálva, a személytelenség, a névtelenség mögé húzódva mondták el véleményüket és nem éppen kellemes kívánságaikat a jegyzet írójának. Ez van, de a karaván halad, a nem hízelgő, a jó ízlést és a becsületsértést kimerítő, arcpirító közönségesség ellenére is. A jegyzet írója nem várt azonnali pálfordulást. Azt el is mondta írásában, de ilyen reagálást sem, mert jóval dühödtebb volt a csúnyán beszélők vicsorgása, mint amilyen a szenvedélyes igaz adók vicsorgása, egyetértőké, a bátorítóké, a biztatóké. Semmi baj — mondhatnám — hisz tulajdonképpen nem megy egy begyökeredzett szokás — legyen az jó vagy rossz, csúnya, elítélendő, vagy éppen időtmúlt — megváltoztatása egyik napról, sőt évekről sem a másikra. Ezt igazolandó —, mert sakknyelven szólva most én lépek — elmondok egv esetet. Azt sem bánom, ki, hogyan értelmezi. Fogia fel mindenki úgy, ahogy akarja ahogyan szereti. Mikszáth Kálmán 1879-ben — 105 éve, — Igazi humoristák címmel és „Czikkek a magyar nép humoráról” alcímmel megjelent kötetéből adódik a példa. A pap — Nagyigmándon következőleg- prédikált a káromkodás ellen: „Híveim, Keresztények! Aki lop, annak megvan a maga haszna, aki szerelmeteskedik, annak megvan a gyönyörűsége, de aki káromkodik, annak bizony se haszna, se gyönyörűsége". Akkor — az író szerint — ennek a szája íze szerinti logikának meghódolt az egész falu. És ma!? Ki, minek, melyiknek hódol? Ennek is, annak is, amannak is? Szabad a választás! Bár egy dolog nagyon-nagyon gondolkodtató: akkor, annak a papi logikának sem egészen, sem nem sokáig hódolt be a falu. Mint ahogy a mostaniak sem: Papp János Nyugdíjban egy katonazenész „A trombita a mindenem" Pusztai Mihály törzszászlós, az egri katonazenekar szólistája és szolgálatvezetője néhány napja nyugdíjas, éppen ezért elcsodálkozunk, amikor kerecsendi házának kapujában meghalljuk a trombita hangját. Almélkodásunk aligha alaptalan, hiszen az aktív munkától búcsúzók általában — legalábbis az első napokban — minden percüket pihenésre fordítják. A trombitát nem lehet letenni — mondja vendéglátónk. — No, nemcsak azért mert a zene a mindenem, hanem azért is, mert a fúvóshangszerekkel úgy van az ember, mint a maratoni futó a mozgással. A szervezet hozzászokott a mindennapos igénybevételhez: a tüdőnek, szívnek szükséges a másfél, kétórás gyakorlás Nem lehet egyik napról a másikra leállni. Ha az egészségem meg akarom védeni, nem hagyhatom abba. Mindig a skálázással kezdem, aztán melódiákat játszom. Az asztalon az a Selmer trombita pihen, amelyet társaitól és vezetőitől kapott ajándékba a „búcsú" napján. Ugyancsak akkor vehette át a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatát. • — Mindig erre a pályára készültem — magyarázza. — Kubikuscsaládból származom. s egy-egy ünnepen én is, mint minden gyerek, irigykedve bámultam a masírozó „bandát”. Talán 11 éves lehettem, amikor egy leventezenekar próbájára betévedtem szülőhelyemen. Békésen. A vezető megkérdezte, hogy érzek-e kedvet a trombitáláshoz. Örömmel vállalkoztam rá, pedig addig semmilyen hangszert nem vettem kezembe. Minden szabad percem gyakorlással töltöttem, s egyre tisztább hangokat kezdtem kicsalogatni ebből a bűvös szerszámból. A II. világháború után Szolnokra vonultam be sorkatonának, s szerencsére a muzsikusokhoz osztottak be. Ekkor úgy döntöttem, hogy végleg ezen a pályán maradok. Egerbe 195k-ben kerültem át jó néhány társammal együtt, s itt nagyon sok sikert átéltünk. — A katonazenészekről keveset tudunk, csupán térzenéken, ünnepeken láthatjuk őket. Miben különböznek ők civil kollégáiktól? — Köztudott, hogy mi menetben játszunk, s azt sokkal nehezebb, mint ülve. De könnyű megszokni. Jó fizikai erőnlét és fegyelem szükséges hozzá. Egyébként aligha gondolják, mennyi munka áll egy-egy fellépésünk mögött. Nagyon sokat próbálunk. Én például nem jártam zeneiskolába, s iparkodnom kellett, hogy bepótoljam ezt a hiányosságot. Szerencsére sikerült. Fiatalon előbbre léptem, szólistaként — bár úgy tartják, hogy az magára marad — mindig magam mögött éreztem az egész kollektívát. így sem én, sem a csoport soha nem val 1 lőttünk szégyent. Az egyik legszebb emlékem az, hogy hat rádió- felvételt is készítettek velünk. — Indulókat és klasszikus muzsikát egyaránt előadtak. Melyiket szerette jobban? — Nagyon nehéz választani. .. Kétszáz indulót is tudok fejből. Kedvencem Erkel Hunyadi László című operájának nyitánya, viszont szívesen szólaltattam meg a Glinka és a Verdi fúvósátiratokat is. Bár elköszöntem, mégis szívemen viselem a katonazene ügyét, s örömmel tölt el, hogy az újra visszanyerte rangját. Ez elsősorban Auth Henrik ezredesnek, a Magyar Néphadsereg zeneügyi főszemlésének köszönhető. Kinevezése óta kedvezőbbek lettek a körülmé- nyeinik, többet törődnek velünk. A fotóalbumból előkerül két fia fényképe. Mindketten lakatosok. — Zeneiskolába is beírattam őket. Szerettem volna, ha a nyomdokaimba lépnek, de a szorgalom, a kitartás hiányzott belőlük. — Többé már nem lép közönség elé? — Dehogynem! Már régebben alapítottam egy tánczenekart, s gyakran fellépünk művelődési házakban, esküvőkön. Legutóbb például az egri nemzetközi oktatótelevíziós szemináriumra hívtak meg bennünket. Tehát továbbra sem szakadok el a muzsikától. A laktanyában is mondták, hogy szívesen visszavárnak egy-egy rendezvényre, mint szólistát. Homa János Könyvritkaságok — borsos áron Két hónapja — új helyen Augusztus elején nyílt meg Eger belvárosában, a Bajcsy-Zsilinszky utcában az új antikvárium, ahol az eltelt két hónap tapasztalatairól érdeklődtünk. Megtudtuk, hogy az ideális helyen levő üzletbe sokan betérnek, ennek köszönhető, hogy a forgalom mintegy kétszeresére emelkedett. Bővültek a szolgáltatások is. hiszen a könyveik mellett már kották és hanglemezek is vásárolhatók, így a zenebarátok remélhetőleg sűrűn látogatják majd. Az öröm mellett azonban apróbb gondok is jelentkeztek. A raktárhelyiség szűk. a lemezek tárolására pedig sok hely kellene. A boltban elmondták, hogy bár nőtt a felvásárlás. ám inkább használt és nem régi könyveket kínálnak megvételre. Ezen mindenképpen változtatni akarnak, mert a kereslet alakulása is ebbe az irányba mutat. Számos könyvritkaság közül is válogathatnak az olvasók. igaz, ehhez nem kevés pénz is szükségeltetik. Példaként említhetjük meg Bél Mátyás 1777-ben. Pozsonyban kiadott művét, a Compendium Hungáriáé Geographicum-ot. amely Magyarország földrajzát foglalja össze. Palotás Dezső: o Honfoglalás ii/i. — Olcsó. Nagyon olcsó, kedves. Ilyen olcsó albérletet ritkán kapni — mosolyogta a jó hetvenes (esztendős és kilós) hölgy —. és a közlekedés is kitűnő. Tíz lépésre a buszmegálló... — És másfél órányira a • város, négy átszállással — szögezte le Vébé. — Tízpercenként járnak a buszok. Kitűnő az összeköttetés — ragaszkodott a nő az álláspontjához —, és csak ötszáz havonta... — Rendben van. Megnézhetném? — Erre tessék, kedves... Vébé a nagyvirágos, hátul felkapó pongyola nyomában cipelte két táskáját. Megkerülték a házat, s a kert végében, paticsfalú kis házikónál álltak meg. — Ez volna a kiadó szoba? — álmétkodott gonoszul Vébé. — Nagyon tiszta, kedves kis szoba, négyszer háromhatvanas, újszerű ággyal, asztallal, székkel, van egy kis kályha is... — Kályha nem kell. Nyár van. Háromszáz. — Hogy képzeli, kedves, még az ötszáz is hallatlanul olcsó, és a közlekedés... de tessék, fáradjon beljebb, nézze meg maga is. — Es az a deszkabudi... maguk is oda járnak? — Nem, kedves, de hát megértheti... — Megértem. Háromszáz. — Maga aztán tud alkudni, fiatalember. Vágjuk ketté a különbséget, legyen négyszáz, jó? És még valami. Itt lakik Gizus. férjenek össze... — Hoppá, álljunk csak meg. Erről nem volt szó. Hány éves a Giziké? — Haha, Gizus macska... — Haha. De miért kell vele laknom? — Gizus mindig is ott lakott. Máshol már nem is tudna megszokni. És nem szabad kiengedni, mert ha elkódorog, nem találna visz- sza, jaj, én meg is halnék. .. — Jó, majd elviseljük egymást őnagyságával. — Gizus kandúr... vagyis hát, volt, mert... ki- heréltettük. Ugye... — Akkor miért Gizus? — Amikor a nevét kapta, még nem tudtuk, hogy fiú. Tehát megfelel? Vébé körülnézett a sötét, alacsony szobácskábán. Vállat vont. — Egyáltalán nem felel meg, de kiveszem. Végül is csak egy hónapról van szó. Tessék, egy, kettő... négyszáz. — Itt a kulcs, kedves. Viszontlátásra. És, el ne felejtsem, Gizus csak borjúhúst eszik. Talál két konzervet az ablakpárkányon, nyissa ki, és adja oda neki, reggel és este szokott kapni... — a házinéni tovaringatta pongyoláját. Vébé utánanézett, és nem kellett csintalan gondolatokat kivernie fejéből. — Rusnya vagy. Hájas vagy, Eunuch vagy — mondta Vébé a macskának —, fogd be a szád. Töltött zokni! A macska tovább nyávogott. Félreérthetetlenül Vé- bének nyávogott, előtte ült, rá nézett. — Aha... a kajád. Mindjárt. mindjárt... tüstént. azonnal, ne türelmetlenkedj már. Kinyitotta az egyik konzervet, a macska tányérjába rázta tartalmát, és elnézte, amint a lakótársa táplálkozik. A macska hatalmas állat volt, és valóban gusztustalanul kövér; két hátsó lába közt olyasféle redő lógott, mint amilyen a hízott libáé. Vébé eloltotta a villanyt. Arra ébredt, hogy Gizus az ő hasán fekszik. Lesodorta és a másik oldalára fordult, de elaludni nem tudott többé, pedig alig pirkadt még. Felöltözött, s amint a forgalom megindult, a munkahelyére ment, a kelleténél jóva‘1 hamarabb, hogy odabent megmosakodjon, megborotválkozzék. A macskáról sem feledkezett meg, a másik adagot a tányérján hagyta. Késő este került haza, a délutánt moziban és presz- szókban töltötte; a sötét kis lyuk, melyet otthonának kellett neveznie, nem vonzotta. A macska az ajtóban fogadta, panaszosan nyávogva. — Várj, nagybélű — intette Vébé —, mindjárt eszünk, mindjárt. Gizus a lába körül sétált, hozzádörgölődzött, emelt farokkal mórikált; szinte elviselhetetlen látvány volt ez Vébé számára. — Rózsaszín masnis ruhába öltözött matróna, az vagy. Még annál is rosszabb vagy — mondta —, ne tedd, ne tedd ezt, amúgy is kapsz enni. Visszataszító állat, megosztom vacsorámat, megosztom én veled — szavalta, a paprikás kolbászból le- kanyarított egy bakarasznyi darabot, és a macska elé dobta. Gizus megszagolta, Vébére nézett, majd sértődötten elvonult. „Éppen úgy riszál, mint a gazdája” — gondolta Vébé —, „no nem baj, majd megeszed, ha megéhezel”. (Folytatjuk) Végváraink a XVII. század második felében Tudományos tanácskozás Noszvajon 1982 októberében a megyei tanács noszvaji oktatási és továbbképzési intézete adott otthont A magyarországi végvárak a XVI—XVII. században című tudományos tanácskozásnak. A konferencia „szülőatyja” az egri Dobó István Vármúzeum kollektívája volt. A merész vállalkozáshoz jelentős támogatást nyújtott az MTA Miskolci Akadémiai Bizottsága és a TIT Heves megyei Szervezete. Régi hiányt pótolt ez az összejövetel. hiszen mint az egyik résztvevő megfogalmazta: „A kutatásban a különféle tudományszakok viszonylag nem nagy számú kutatója egymástól függetlenül, s összehangolás nélkül végzi munkáját, s így a gyors előrehaladás, az adatbázis látványos arányú növekedése aligha várható". Nem kisebb feladatról volt tehát szó. mint a végvárak történetével foglalkozó szakemberek tevékenységének koordinálásáról, eredményeik rendszeres megbeszéléséről, egyszóval tapasztalatcseréről. A nyitány már sikeres volt, hiszen a jelenlevők közösen jelölték ki a tájékozódási irányokat és a küszöbön- álló feladatokat. Megállapodtak abban is, hogy kétévente újra találkoznak, s megtárgyalják a témához kapcsolódó kérdéseket. Nos. ez az időszak hamar elrepült, de az akkori tervek nem merültek feledésbe. Ma, és holnap ismét Noszvajon gyülekeznek a jeles szakértők, s a magyar és töröli végvári rendszer helyzete kerül napirendre. Most azonban nem két századot fog át a vizsgálódás, hanem csupán az 1664-től 1684-ig terjedő szakaszt. Ez természetesen lényegesen kevesebb tényanyagot jelent, ugyanakkor sokkal mélyebb feltárást tesz lehetővé. így a legapróbb részletek is napvilágra kerülhetnek. Márpedig kétségkívül a történelmi .,mélyfúrások” jelentik a jövő útját. Előre lépésnek könyvelhetjük el azt, hogy az idén bizonyos főbb gondolatok köré csoportosítják az előadásokat. s ezek mintegy pilléreit adják a találkozónak. A kiemelt szempontok a következők lesznek: a végvári vonal szerkezeti átalakulása. az itteni katonaság összetétele és életviszonyai. a török erősségek rendszere, illetve a harcok alakulása Bécs felmentésétől Buda első ostromáig (1683—84). A korábbi gyakorlattal ellentétben nem meghívták a historikusokat, hanem országszerte szétküldték az előbb felsorolt kérdésköröket. Ezek alapján bárki jelezhette részvételét, akinek valamilyen — a témához kapcsolódó — kutatási eredmény áll rendelkezésére. Lehetőség nyílik tehát arra. hogy mindeddig „ismeretlen” régészek, muzeológusok. a nyilvánosság előtt fejthessék ki véleményüket. Helyes törekvés ez, mert apró mozaikokból állíthatjuk össze a teljes képet. Ehhez azonban az is szükséges. — s ezzel az egriek tisztában vannak —, hogy komplex módon szorgoskodjanak. azaz összefogják a had-, a művészettörténet, a nyelvészet, a néprajz, az építészet, a jogtörténet legkiválóbb képviselőit. Erre a széles alapra lehet és kell is támaszkodni, ha a teljességre törekszünk. Alapvető gondot jelenteti és jelent ma is. hogy a magyarországi kutatást nem sikerül egyeztetni a szomszéd országokéval sem. A tudományos információ oda- vissza áramlása aligha éri el a kívánt szintet. E tekintetben némi változást hóz a mostani konferencia. A szervezők külföldi tudósokkal is felvették a kapcsolatot. Ennek eredményekén! jön el megyénkbe Othmar Pickl grazi professzor. Hazánk szinte minden tájáról érkeznek múzeológu- sok, levéltárosok, egyetemi és főiskolai tanárok, diákok. Vendégeket várnak az MTA-tól és a hadtörténeti intézményektől is. összesen 60—70 ember találkozik majd. s hallgatja végig az előadásokat. Minden bizonnyal óriási várakozás előzi meg R. Várkonyi Agnes hozzászólását, aki már másodszor vesz részt ezen a tanácskozáson. Hagyományosnak mondható Immár az is, hogy az összejövetel anyagát könyv alakiban is megjelentetik a házigazdák. Erre várhatóan a jövő év folyamán kerül sor, s ekkor a nagyközönség is bepillanthat a történelemnek ebbe a fordulatokkal teli fejezetébe. Sárhegyi István
