Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-11 / 213. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. szeptember 11., kedd Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT IRODALMI BARANGOLAS SZLOVÁKIÁBAN IV./L Mesék a hajdani gyolcsosokról Adaptáció, buktatókkal Szabó Magda egyik legsikerültebb könyvében állított emlékét férjének, szellemi partnerének, a mindig méltatlanul mellőzött Szo- botka Tibornak. A nagyközönség ebből a műbőt ismerhette meg az egyéni hangvételű, a formai tökélyre törekvő alkotót, akinek oly sokan maradtak adósai. Csoda-e, ha halála után megkezdődött az igen megkésett törlesztés. Tulajdonképpen ennek jegyében került a képernyőre a Megbízható úriember című regényéből készített tévéfilm is, ameíynek forgató- könyvét a rendező szerepkörét is vállaló Málnay Levente írta. A megbecsülés, a tisztelgés szándékától vezérelve született ez az adaptáció, amelynek szerény erényei legfeljebb annyit érnek, hogy felhívják a figyelmet a sokoldalú művész eddig csak kevesek által értékelt hagyatékára. Ez sem akármilyen szint, de ezek a ritka kincsek sokkal cizelláltabb, mívesebb foglalatot érdemeltek volna. A legfőbb hiba a tévés értelmezésből fakad, abból, hogy a szinte egyetlen hangsúly kizárólagosan a cselekményességre tevődik, s jóformán teljesen háttérbe szorul az alapműben felcsillanó gondolati mag, a megközelítés eredetisége, az a finom irónia, amellyel a sokat látott, tapasztalt szerző a harmincas évek Magyarországának jellegzetes figuráit ábrázoíja, ahogy tetten éri a formálódó, de még arctalan fasizmust, s annak előttünk mintázódó karaktereit. Ezzel a félreértelmezéssel magyarázható, hogy a színészek sem boldogulnak maradéktalanul a rájuk bízott alakokkal. A főszereplőt megjelenítő Lukács Sándor is tétovázik, s csak a látványos személyiségjegyek ábrázolására törekszik. A bajokat csak fokozza az, hogy esetenként vészesen lelassul a tempó, s az egymást követő képek szinte cammognak egymás után. Nyoma sincs a sodró lendületnek, az olykori hatásos kiemelésnek. így aztán a gyötrő unalom kerít hatalmába minket, méghozzá úgy, hogy közben bosszankodunk az elszalasztott lehetőségek miatt. Azt a Szobotkát vártuk, aki megmaradt önmagának, aki megküzdött azért, hogy azzá legyen, akivé vált. Sajnos épp vele nem hozott össze a képernyő. A próbálkozás mégsem volt hiába: sokakat emlékeztetett arra, hogy fedezzék fel egy kivételes képességű író örökségét. Érdemes... Pécsi István Operett — Helsinki — Operett Csütörtökön, a főműsorban kaptuk azt a bő órát, amely a Finlandia palotában lezajlott gálahangversenyből nekünk jutott, egy rövidre csapott fináléval. Csak magyar operettek szólaltak meg, vagyis — még valami: Kálmán Imre szólóhegedűre írott műve, lll- ka Linnasalmi kitűnő előadásában. Ez az egy óra ízlésesen feltálalt zenei csemegeként hatott. A magyar énekesek mellett az operai szintről érkező Maria Sári és Risto Saa- man maradéktalanul hozták a dallamok hatását, Lehár, Kálmán, Ábrahám, Gyergyai operettjeiből. Sőt a Mario Lanzának számokat író Brodszky Miklós zenéje is tarkította — nemesítette ezt a produkciót. Domokos Zsuzsa, Kovács Zsuzsa, a primadonna és a szubrett, Berkes Janos és Rátonyi itt is különszám- ként hatott. Ez az „elpusztíthatatlan” színpadi figura, akit talán a minden színpadi ötletre ráharapó clownként fogadunk el leginkább, olyan magánszámot játszott végig egy pattogó induló vezénylésével, amit nem felejt el azonnal a néző. Fehér hajával is — vagy talán éppen ezért! — mekkora túláradó elevenség! Farkas András Majdnem szuperpempő Ki tudja már, hogy hányadik részét láttuk a Meghökkentő mesék című sorozatnak? Az abszurd ötletekre épülő, szellemesen kidolgozott történetekben eddig egyszer sem csalódtunk. Szombaton este Roald Dahl újabb írása került képernyőre. Az alapművet ismerők lehetetlennek tartották a Szuperpempő című novella adaptálását, hiszen az, hogy egy férfi és egy csecsemő lassanként méh- alakot öH. — legalábbis a kétségbeesett feleség szemében — leírva hátborzongatóan sejtelmes. Igazuk volt a kételkedőknek. A rendező direktebb eszközökkel dolgozott, a feleség szemszögét figyelmen kívül hagyta, ljeegyszerű- sítette az eseményeket. Sej- telmesség helyett szájbarág- va adta tudtunkra a férj átváltozását. Mégis, megérte végignézni ezt a produkciót, mert hibái ellenére is fordulatosabb és igényesebb volt a szokványosnál. Homa János Három éve múlott éppen, hogy egy Dubrovnikban és Zágrábban rendezett szlavista összejövetelről hazafelé tartva Székesfehérvárig utaztam dr. Katarina Ha- bovétiaková asszonnyal, a jeles szlovák nyelvtudóssal. A túl sebesnek éppen nem mondható utazás közben bőven volt időnk véleményt cserélni a Dubrovnikban, illetve Zágrábban hallottakról, s természetesen arról is szó esett, hogy milyen szálak is fűzték Egerhez a felvilágosodás kori szlovák nyelvészt, Anton Bernolákot, akinek munkásságáról Katarina Habovstia- ková évekkel ezelőtt vaskos monográfiát írt. Talán érdemes tudni itt Egerben, hogy Bernolák nemcsak az első rendszeres szlovák grammatika, és egy nyelvi szempontból igen fontos öt nyelvű, azaz szlovák—cseh— latin—német—magyar szótár szerzője volt, hanem egy az egész hajdani Felső- Magyarországra kiterjedő művelődési társaság szervezője is (Towarisstvo volt a neve), amelynek fiókjait Nyitrán éppúgy megtaláljuk, mint Besztercebányán, Eperjesen, Kassán, mi több: Esztergomban és Egerben is. Tagsága az alsópapság köréből és ifjú teológusok közül verbuválódott, így csak természetes, hogy a mozgalom törekvései a felvilágosodás művelődési törekvéseivel harmonizáltak. Bernolák, aki egyébként magyarul, németül, csehül és latinul is kitűnően fogalmazott, éppúgy a Kárpát- medencében élő népek közötti békesség és egyetértés hive volt, mint magyar kortársa, Kazinczy Ferenc. Bernolák az egykori Árva vármegyében, Szlanicán született. ama falvak egyikében, amelyeket az Arvai-tó (Oravská priehrada) duzzasztásakor vízzel árasztottak el. Szlanicának ma már csak a Kálvária-dombja látható. mélyen benn a tóban, rajta kápolnával s öt kereszttel — a hajdani falu egyetlen tárgyi emlékeként. Katarina Habovstiakova személyesen is kötődik Árvához: férje, Anton Habov- stiak (ugyancsak nyelvész) ennek a tájnak szülötte. Beszélgetésünk idején (1981. nyarán) jelent meg Ha- bovStiak szép népmesegyűjteménye ezzel a szépen hangzó címmel: Snehobiela ko- sel’a, azaz:. A hófehér ing. Katarina asszony férje gyűjtéséről szólva az árvái táj költőket ihlető szépségeiről beszélt akkor, s arról az életformáról, amely az árvái gyolcsosok osztályrésze volt hajdan, még a monarchia idején. Vándorkereskedők voltak igazában a gyolcsosok, az Árvában termett lenből szőtt finom portékát gyalogszerrel vitték az ország távoli tájaira. Hosszú ideig tartó vándorlás volt ez, viszontagságokkal teli gyaloglás, amelynek emlékeit mesébe oldva adta tovább a nép. Anton Habovstiak könyvét még abban az esztendőben megvettem Alsókubinban, s most, hogy újra ott jártam, újból elolvastam a kötetből néhány mesét. Az árvái hegyek oldalán zöldellő erdők és rétek, az apró falvak láttán a képzelet könnyen szárnyal, szinte áttűnik a mesevilágba, olyan szférába, amilyen pl. A gyolcsos és a gonosz varázsló c. mesében tárul elénk. „Egy faluban — olvassuk a történetben —, ahol a legfehérebb gyolcsot szőtték az egész világon, élt egyszer egy gyolcsos. Éveken át járta a piacokat, és vásárokat, s ott adta el a szülőfalujában szőtt kelmét. Nagy batyuban hordta az árut, amelyet a háziasszonyok szívesen vásároltak dunyhának. Ám egyszer rablók támadták meg ezt a jó embert és elszedték mindenét, amije csak volt. Nem maradt szegénynek egy fillérje, egy vasa sem. Jajveszé- kelni kezdett hát a szerencsétlen: — Jaj nekem, koldusbotra jutottam, üres kézzel megyek haza, annyim sem maradt, hogy új portékát vegyek. Hogyan tápláljam porontyaimat, jaj hova legyek már! De hiába gyötörte magát, s hiába töprengett, mitsem tehetett, semmi sem jutott eszébe. Amikor meg elgondolta, hogy gyermekei éhen halhatnak, még nagyobb bánat szállott reá. A gyolcsos már alig állt a lábán, elkeseredésében leült hát az út szélére és keservesen sírni kezdett. Később aztán mégis fogta magát és felkerekedett, s akkor egyszeriben szemei előtt ragyogott egy aranyhintó. Három pár fekete ló volt elibe fogva, díszes ruhába öltözött kocsis hajtotta őket. A gyolcsos valósággal megdermedt a meglepetéstől, amikor a hintóból drága fekete ruhát viselő úr lépett elé. Gyönyörű bársony volt a kabátja. oldalán aranylánc lógott, s a keze is csupa ékesség, aranygyűrűk csillogtak ujjain. Így szólt a szerencsétlenül járt gyolcsoshoz: — Mit ülsz itt, mint aki megúnta az életét? — Hej, csakhamar a halál lesz a sorsom nagyságos uram; úgy ahogyan mondja. Már épp arra gondoltam, hogy végzek magammal, de mégis csak szívesebben élnék, csak valami munkát találnék magamnak. Az uraság éles tekintettel végigmérte a gyolcsost, végül így szólt hozzá: — Ha már úgyis elment a kedved az élettől, nosza lépj a szolgálatomba! Jól jársz, soha éhség és szomjúság nem gyötör majd. — Jaj, köszönöm nagyságos uram! Bizony megyek, hisz csak arra vártam, hogy valakinek majdcsak megesik a szíve rajtam. A fekete ruhás úr ravaszul felnevetett, és szemei abban a pillanatban szikrázva felcsillantak, felugrott a hintóra és így szólt a gyol- csosnak: — Ülj fel gyorsan, máris indulunk! A kocsis a lovak közé vágott, azok nekiiramodtak, s a hintó száguldott, mint a szélvész. Mikor végre megállt, a gyolcsos olyan tájat látott, aminőről még sohasem hallott. Köröskörül mindenfelé csak sziklák, a végtelen pusztaság, melynek közepén hatalmas várkastély állott. Olyan magas volt, hogy tornyai csaknem a felhőkig értek. Sehol egy fa, növénytakaró, még a fű sem nőtt ki sehol sem. Csak távol a messzeségben nyúltak az ég felé a hegyes sziklacsúcsok. Kisvártatva mindketten bementek a várba. A folyosókon és a termekben emberek nyüzsögtek, ám egyetlen hang sem hallatszott. Olyan csend volt az egész várban, mint valami mély sírban. Csak a fekete ruhás úr kiabált valamit szakadatlanul, mindenkinek parancsot adott, aki az útjába került. Egyszerre aztán hangosan felkacagott, aztán a következő pillanatban a gyolcsos szeme közé nézett: — A szolgálatomba akartál lépni, teljesítem kívánságodat. Nálam nem szenvedsz szükséget, pénzed pedig annyi lehet, amennyit kívánsz, csupán mindig végre kell hajtanod parancsaimat. — Ügy kívánok tenni mindent, hogy elégedett légy velem. Ezért álltam a szolgálatodba — nyugtatta a gyolcsos a nagyságos urat. De mindjárt megkérdezte: — Mi lesz a munkám? — Tudom, hogy gyolcsos vagy és a te hazádban szövik a fehér gyolcsot — mondotta az úr. — Ilyen munkád lesz itt is. Szántsd fel a mezőt, amit itt látsz, vessél bele lent, aztán szőjj belőle gyolcsot! Egy esztendő múltán eljövök hozzád és megnézem, mire jutottál? De mindjárt hozzátette: — Hanem jaj neked, ha nem teljesíted a parancsomat. A mese további részleteiből megtudjuk, hogy a gyolcsos reménytelen feladatra vállalkozott. Sziklák között lent termelni merő lehetetlenség. Szerencséjére egy segítőtársra akadt, egy öreg és sovány gebére. Kétségbeesésében azt kérte: segítsen rajta. S amint a mesékben történni szokott, a ló emberi hangon szólt hozzá, s ellátta tanácsokkal. A gyolcsos ennek köszönhette menekülését. Hisz a fekete ruhás, gonosz varázsló — mert a fekete ruhás úr végül is az volt — még két feladatot szabott ki a gyol- csosnak. Mindkettő teljesíthetetlen volt. Közben három esztendő telt el, s a fekete ruhás úr épp örökre a varázslat fogságába akarta vetni a gyolcsost. Ám az megfogadta az elvénült ló tanácsát: patájáról leszakította a patkót, majd a varázsló közelébe férkőzve mellbe vágta azt a patkóval. A varázsló kimúlt, várkastélya hirtelen kigyúl- ladt és porig égett, s a helyén egyszerre kizöldült a fű, új életre kelt a természet, s az elvarázsolt emberek sokasága is megszabadult. Hálából királyukká akarták választani a gyolcsost, ám az hallani sem akart róla, hisz tudta: felesége, s éhező gyermekei várják az árvái hegyek alján megbúvó kis faluban. A varázslattól megszabadított emberek jótevőjüket nem engedték el -. üres kézzel. „Gazdagon megjutalmazták: a legdrágább dolgokkal raktak meg egy szekeret, s egy pár szép lovat fogtak bele. így tért vissza a gyolcsos a falujába. Otthon mindenki örvendezett neki, mindenki köszöntötte, hisz eladdig ilyen hosszú időre gyolcsos még nem maradt idegenben. Nosza nyomban el is kellett mesélnie mindent, ami megesett vele. A gyolcsos ezután sem csak az elátkozott országból hozott kincsekből élt. Egész szekérre való gyolcsot vásárolt, s ismét járta a vásárokat. De többet már nem kellett nyomorognia..., az áruva,l sem kínlódnia. Nem a hátán cipelte többé a batyuban ... így élt békésen családjával, amikor pedig a fiai felcseperedtek, velük járta a nagyvilágot”. Míg a szegény gyolcsos történetén tűnődtem, körülöttünk elmaradtak az erdők, s a rétek, s alig vettem észre, hogy a szlovák litera- túra megannyi emlékének színterére, Pavel Országh— Hviezdoslav városába, Al- sókubinba érkeztünk ... (Folytatjuk) Lőkös István 11173. — Dórikám — szorongatja az igazgató —, nem változtál semmit! — Te sem — mondja Perc és töri a fejét, hol találkoztak már. Aztán nem erőlteti tovább, végül is mindegy. Leül a bőrfotelbe, szórakozottan végigröpteti pillantását a szobán, majd mint egy megfáradt szitakötőt megpihenteti vendéglátóján. — Ha a hegy nem megy Mohamedhez — kedélyes- kedik az igazgató, miközben helyet foglal egy másik fotelben —, akkor Mohamed megy a hegyhez. Dórikám, rendkívül örülök a látogatásodnak, ugyanis már éppen fel akartalak keresni... — Valóban? — Igen. Nagyon sokat jelentene a „Csortos Gyula” szinusznak, ha jövőre vendégszereplést vállalnál.. . — Nem hiszem, hogy megoldható — mondja Perc —, előreláthatólag három darabban is főszerepet játszom az anyaszínházban, azonkívül két filmre is kötöttem szerződést... — Nem lehetne mégis. '.. ? Azt a darabot mutatnánk be, amelyik neked tetszik... — Csábító — tűnődik el Perc —, de hidd el, sok lenne.. . Ne feledd, nem vagyok már húszéves... — Ugyan —legyint az igazgató —, a korra neked van a legkevesebb jogod hivatkozni. .. za a bókot Perc —, de talán majd máskor... Az igazság az, hogy fáradt vagyok, több időt kell összekaparnom a pihenésre... Nem tudom miért, de így van... Régen háromszáz előadás sem tűnt soknak az évadban, ma meg öt után úgy érzem, abba kéne hagyni. .. Nem is annyira fizikailag, inkább lelkileg vagyok hulla... És egyre kevésbé reménykedem a feltámadásban. .. — Éppen ezért jó lenne, ha lejönnél... Vidék, új környezet, tiszta levegő... — Színház — sóhajt Perc —, itt is csak színház... Erdőkerülőnek kéne mennem, vagy favágónak, és egy időre kiszellőztetni magamból mindent... Ha valamire vágyom', hidd el, már csak erre... Később Televényivel is találkozik a nagy színész. A főiskolán évfolyamtársak voltak. — Hallom, jó vagy a III. Richárdban... — mondja Perc. — Azt beszélik... — mondja Televényi. — Már régen a Nagy Színházban lenne a helyed... — mondja Perc. — Ott vagy te... — mondja Televényi. — Majd rövidesen meghalok, és akkor • jöhetsz —, mondja Perp. — Bolond — nevet Televényi —, ilyen áron nem kell. És különben sem vágyom már sehová... Itt legalább, úgy érzem, megbecsülnek. .. Olyan vagyok, akár egy tanyasi tanító, aki fiatal korában kedvetlenül ment le a tanyára, később meg el se tudná máshol képzelni az életét... Talán, mert időközben bemesélte önmagának, hogy missziót teljesít... Nézik egymást, hallgatnak. A főiskolás évek fényvillanása cikázik át agyukon, inkább csak egymás iránti udvariasságból önmaguk előtt, mintsem emlékeztetőül. — És a nők... ? — vált át más témára Perc. — Köszönöm, megvannak. .. — mondja Televényi. — Még mindig a nagy formák? — Változatlanul — nevet Televényi —, de azért néha hagyom magam rábeszélni a kisebbekre is... — Irigyellek — mondja Perc —, nekem nincs rájuk időm. — Elég baj — mondja Televényi —, a nőkre mindig kell, hogy jusson idő... — A régi vagy Tankréd — mondja Perc —, örülök, hogy találkoztunk... Ha fent jársz, keress fel.., — Felkereslek — mondja Televényi. És mindketten tudják, hogy erre úgysem kerül sor. Minek? Hiszen már mindent elmondtak egymásnak. Perc Adorján ezután visz- szamegy az autószervizbe, átveszi a kocsit, kifizeti a munkadíjat. A borravaló mellé néhány autogrammal ellátott fotót is szétoszt a szerelők között, aztán beül meggypiros Ford Caprijába, és elhajt. A város végén tábla: VISZONTLÁTÁSRA VAROSUNKBAN. A nagy színész egy pillantást vet rá, majd százas sebességre kapcsol... vége Tóth-Móthé Miklós A nagy színész átutazóban — Köszönöm — nyugtáz-
